Színházi Élet, 1916. április 9–16. (5. évfolyam, 15. szám)
1916-04-09 / 15. szám
miM ÉLET 2. oldal vagyok valamennyibe. Stuart Máriába ugy, mint Fadet anyóba, Medeába éppen ugy mint Elektrába. Óriásnak látom valamennyit, lázban vagyok, míg meg nem ismerkedem vele annyira, hogy beleélem magamat; — akkor megszáll az ijedtség. El kezdek félni tőle, éppen ugy, mint mikor távolról gyönyörködöm egy fölséges szép hegységben. Igen, igy voltam a lomnici csuccsal , csodáltam és mikor elkezdtem rá fölmászni, akkor megijedtem tőle. Talán föl sem birok rá kapaszkodni? Félek. Ebben a második stádiumban talált szegény Paulai, mikor tudtomra adta, hogy az Ember tragédiájában Évát fogom játszani. A szerepet, a darabot ismertem — ki nem ismertem és rajongtam érte; így szólít meg egyszer: „nos hát asszony, azt a tragédiát előadjuk és Évát maga játsza." Ma sem tudom elképzelni, milyen képet vághattam, csak abból találgatom, amit Paulai panaszkép beszélt el a színháznál: „nem lehet ezen a Jászain eligazodni — rajongott ezért az Éváért és tessék, most, hogy megkapta, azt hiszik, örül neki, szó nélkül meregeti rám a szemeit. "• Olyan túlságos nagynak, oly hatalmasnak látom minden egyes alkalommal a föladatomat, hogy amint egyedül maradok vele, megrémülök tőle, mint a mennyasszony a várva-várt vőlegényétől, akivel a lakodalom estéjén egyedül hagyják. Azt hiszem kétféleképen építjük föl alakjainkat mi színészek. Az egyik alulról fölfelé, a másik én, fölülről lefelé. Nem úgy értem, mint ahogy a piramisokat építették, hanem például úgy, mintha az egyik kapna egy üres telket és arra építi a maga palotáját, házát vagy iguny-rá hóját, ki-ki a „tehetsége" szerint. Én úgy érzem, hogy egy hegy áll elém, melyből ki kell faragnom az egyéneimet ! Úgy, ahogy elém állnak, oly óriások, oly emberfölöttiek vagy emberalattiak, hogy sehogy se illenek az emberek közé. Faragom őket le, le, le, hogy hozzáférhetők legyenek, egyszerűek, könnyen érthetők, mint mi magunk látszunk lenni. Folyton azon dolgozom, hogy szedek el belőlük, mert még mindig olyanok, mint gyermekkorom meséinek alakjai, szertelenek,óriások, angyalok, ördögök,tündérek, sárkányok. — Faragok, csiszolok , végre kényszerítem őket velem szembe nézni ; megkísértem, beszélni velük, olyan arcot kell ölteniök, amilyent már láttam valamikor, — valahol — és olyan feleleteket kell adniok, aminőt már vagy hiszem, hogy hallottam, hallottam — Leültetem az én énjeimet velem szembe, vallatom kicsoda, micsoda, mi járatban van mi dolga itt az élők között és mi joga van én belém költözni? Kifürkészem az Ízlését a legapróbb részletekig. Végre mikor megelevenedett, kikérem ízlését földi élete alatt viselendő toilletjeire nézve. Mindjárt azonnal, veszedelmesen megélénkül és bőbeszédűvé válik az én hölgyem. Határozott ízlése és kívánságai vannak. — Csak a szabót is elhozta volna magával a képzelet világából, mert ezzel a toilette pretenzióval a fejemre zúdította életem legkeservesebb szenvedéseit ! Tulajdonképen ezt akarom elpanaszolni, mert tovább nem birom hallgatással, béketűréssel ezt a martyrságot, melyért ő szentsége a pápa atyánk, nekem már minden skrupulus nélkül „föloldó Jászai Mari — Medea.