Színházi Élet, 1917. április 1–8. (6. évfolyam, 14. szám)

1917-04-01 / 14. szám

2. oldal SZÍNHÁZI ÉLET mesterségének fanatikus szeretetén, erős tudáson, nagy piktúrai értéken kívül hatalmas és biztos kiviteli ener­giát is hoz magával, a­ki a legprimiti­vebb díszletdarabnak­ nemcsak meg­­komponálásánál és elkészítésénél ott van jelen, aki minden gesztust maga választ meg, s aki mindig elégedetlen, mert senki sem elég lelkes és odaadó neki. Ehhez az elégedetlenséghez pe­dig azért van joga, mert valóban lel­kesség és odaadás dolgában mindenki messze mögötte marad. A nagy közönség pedig teljes me­legséggel értékeli ezeket az érdemeit s minden rendezésénél kihívásokkal s­zúgó tapsokkal ünnepeli nemcsak a munkáját, hanem a személyét is. Leg­utóbb az osztrák klasszikus remekei­nél láttuk ezt, egyben azt is, hogy ez az ünneplés milyen kiérdemelt, mert a díszletek és beállítások szépségétől, tömegek pompás mozgásán át, az egyéni produkciókig, az egésznek artisztikus­ságán és stílusosságán, az ő erős és biztos keze látszott meg. A­ klassziku­sok hivatott életrekeltője Ivánfi s a klas­­szikusok teszik legigazabb ambícióját is, amely által nemcsak a Nemzeti­ Színházat, de az egész magyar kul­túrát jelentős és nagy értékekkel szol­gálja. Torontoli: Élő, közismert alakok megszeme­yesítése a színpadon, mindig hálás színészi feladatok közé tartozott. Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy már­­ az antik görög drámaírók is ismerték a hatásnak ezt az eszközét és gyak­ran szerepeltettek ismert személyisé­geket, többnyire vetélytársaikat, da­rabjaikban hálás alakításokra nyújtva alkalmat az aktoroknak. A modern színpadon is elég gyakori a színészi ábrázolásnak ez a fajtája és a mutt Komjáthy (Lajthay István) - Z. Molnár (Torontáli) - Forrai Rózsi (dr. Bernstein Ibolyka) Magyar­ Szinház. - »Kedves mester«. Alexy ieiv.

Next