Színházi Élet, 1935. április 28–május 4. (25. évfolyam, 18. szám)

1935-04-28 / 18. szám

651 hogy négyfelé osztjuk a viteldíjat, kiki fizesse a maga részét. Gyula mosolyogva dörmögte: Hegedűs — Ez a talján botos képes lenne anyagilag tönkretenni magát a mű­vészetért Azért ez magható, hiába! Ezentúl, délelőttönkint elvitorláz­tunk a bájos kis öbölbe, amely a ri­minii rumli után üdítő­­ volt, mint egy hideg zuhany az iszap­fürdőre. Egyszer útközben a kis olasz meg­mondta nekem, hogy holnap nem tarthat velünk, be kell mennie Bo­lognába, egy kicsit utána kell néz­nie a »Geschäft«-nek. Sohse voltam még Bolognában, ajánlkoztam hát, hogy elkísérem, ő örömmel válaszol­ta, hogy ezt kitűnő ötletnek tartja, majd együtt ebédelünk nála, aztán bejárjuk a város nevezetességeit és este együtt, utazunk vissza. Hegedűs Gyula is okalta már­ ezt a sugdolózást: — Hát, te mit konspirálsz azzal a ta­liánnal? Elmondtam neki, hogy miről van szó: a talián bótos meghívott Bo­lognába ebédre magához. Hegedűs odafordult Beöthyhez: — Te, mit szólnál, ha mi is el­mennénk? Egy kis változatosság. És legalább megnézzük, hogy hogy él egy ilyen talián bótos. Beöthy rögtön belement. A talián elvörösödött örömében és lelken­dezve erősítgette, hogy megtisztelve érzi magát, roppantul Hegedűs odakiáltotta hozzám magyarul: — Te, aztán magyarázd meg neki, hogy ne csináljon semmiféle rama­zurit! Ez a marha még képes va­lami traktamentumot csapni a tisz­teletünkre, pedig én épp azt alka­rom tanulmányozni, hogy hogy él egy ilyen kis talián botos, amikor magára van. A talián megnyugtatott, hogy et­től nem kell félnünk. Ellenkezőleg, ő kéri szíves elnézésünket, hogy csak egészen rögtönzött, legényes ebéddel láthat bennünket, de hát ő most szalmaözvegy és az mindjárt meglátszik, ha nincs asszony a ház­nál. Hegedűs meg is sokallotta a mentegetőzését : — Ez a marha még azt hiszi, hogy a kosztjára éheztünk! Másnap reggel gyorsvonaton utaztunk Bolognába. Átmentünk nevezetes Rubicon-folyón, amelyen a még most is ott áll Augustus csá­szár kőhídja, elhaladtunk Ravenna, a halott kikötőváros mellett, ame­lyet hűtlenül elhagyott a tenger, egy domb tetején, mint a sasfészek, ott állott Faenza, a fayence-edény szülőhazája, aztán két óra múlva megpillantottuk Bologna ferde tor­nyait. Amint kiszálltunk a vonat­ból, a talján zavartan hebegni kez­dett. Hogy neki őszintén szólva még egy kis dolga lenne a »Geschäft«­­ben és nem szeretne ezzel is untatni bennünket, ő tehát azt ajánlja, hogy mi addig nézegessünk szét a város­ban, azért van itt is sok elég csinos néznivaló, aztán délben jöjjünk el hozzá ebédre. Meg is kért, hogy je­gyezzük föl a lakás címét: Via Maz­zini 112. ő majd telefonál haza, hogy féltizenkettőre kész legyen az ebéd. Beöthy László nagylelkűen meg­veregette a vállát és bíztatta, hogy menjen csak nyugodtan az üzletébe. Nekivágtunk a városnak és ha­marosan megállapítottuk, hogy van itt bizony elég néznivaló. Bemen­tünk a régi egyetemre, árkádjai alatt lelkesedve amelynek fel a nemes magyar diákok fedeztük címe­reit. Megnéztük a »Lette-Eglise«-t, amely olyan volt, mint a kőbe me­revedett egyháztörténelem. Hét templom egymásból sarjadva, egy­másba nőve, a legvégén az őske­resztény templom, amelyben az ol­tár még a közepén állott, rideg, négyszögletes kőtömb. Aztán bejár­tuk a csodás dómot, a városházát, — nem két óra, de két hét is kevés lett volna, ha mindent apróra meg akartunk volna nézni. Észre se vet­tük, eltelt a két óra. — Gyerekek, — mondta Beöthy László — volna egy kitűnő ötletem. Biztosan vannak itt finom kis trat­toriák, az egyikbe beülünk és jól megebédelünk. Was sieher, das si­cher. A tabiánt majd telefonon oda hívjuk és őt is megvendégeljük. Szegény, hadd éljen egyszer ő is jól! Hegedűs Gyula tiltakozott az in­dítvány ellen. Most nem a gyom­runkról van szó, hanem a lelkünk­ről. Nem az evés a fontos, hanem a tanulmány. Nem baj, ha egyszer rosszul ebédelünk is, de legalább megtapasztalhatjuk a talján kis­polgár életét. Külföldi úgyis csak­ ritkán juthat az ilyen alkalomhoz. Hát csak menjünk el annak a botos­nak az ebédjére. Legföljebb, ha majd utána éhetlen maradunk, még min­dig kipótolhatjuk valamelyik döglőben. Ez okos beszéd volt, ven­ Beültünk az öblös, feketesárga bolognai konflisba, a cilinderes, kékfrakkos kocsis nagy noszogatás­sal megindította nehézcsontú gebé­jét és méltóságteljesen elkocogott velünk a Via­ Mazzini 112 alá. Ez is árkádos utca volt: a nagy­ablakú, kétemeletes paloták olyan egyformán tapadtak egymáshoz, mintha az egész utca-oldal egyetlen palota homlokzata lett volna. Az

Next