Színházi Élet, 1936. június 21–27. (26. évfolyam, 26. szám)
1936-06-21 / 26. szám
■A Xvfentya. A ház mögött tágas kert terült, a kert mellett rét húzódott, s arrébb völgybe sülyedt. A völgyet úgy hívták, hogy Gonoszak völgye. A nevét onnét kapta, hogy egyszer egy ájtatos öregasszony kísértetet látott benne. Délelőtt volt, szép meleg. Az új menyecske a kertben gyomlálgatott a méhes körül. Kicsit szomorkás volt.Párhónapos házassága alatt ma zördült össze először valami semmiségen az urával. Ő is durcás volt, meg az ember is. Mind a kettő tartotta magát. Kellett is. A legelső összeveszésnél derül ki, ki lesz az úr a háznál. A papucs-e, vagy az ember. Aki enged, az a vesztes. Hát vigyázni kellett! Mivel pedig az ember igen szerette asszonyát, s nem állt jót magáért, hogy a haragot sokáig bírja, ez pedig a tekintély kárára menne, hogy baj ne legyen, inkább befogott. Gondolta magában, hazahozza a szőlőből a venyigét. Addigra tán a menyecske is megenyhül. Úgy is tett. Miután jó hangos szóval, hogy a menyecske is hallja, kiadta a parancsot, hogyha a jegyző úr, meg a kisbíró jönni találnának a borért, hát mondják meg nekik, hogy várjanak kicsit, mindjárt itthon lesz, meg ha a méhek rajzanának, hát fogják be őket, mert különben elrepülnek, — elindult a Dunaparton.Az öregasszony, a menyecske édesanyja, hóna alá vágta a zsákot, bezárta a konyhaajtót, a kulcsot zsebre tette, aztán felszólt a leányához, hogy lemegy a völgybe, hoz egy kis gazt a malacoknak. A menyecske megkérdezte: — Az ajtót bezárta? Az öregasszony bólintott: — Be. — Akkor jól van. Az öregasszony elindult, a menyecske tovább gyomlált . . . A méhek dongtak, a szellő suhant, s meglibbentette a fiatal asszony piros szoknyáját. A mezei virágok illata becsapott a kertbe. A menyecske megállt, rá támasz MOVELLA. /IRTA!*4ryAndor kodott a kapanyélre és gondolkozott. Urára gondolt, aki elment anélkül, hogy kibékült volna vele. A méhek sűrűén röpködtek. A menyecske mérges volt: — A méhekre gondolt, énrám nem! Na megállj! S hogy mérgén enyhítsen, gyorsan kapálni kezdett . . . Ezalatt a méhek kiverődtek a kas elé, azután a királyné után rajba gömbölyödtek a földön, a méhes előtt. Rettentően zümmögtek A menyecske felemelte gondterhes fejét: — Mi lehet az? S amint tekintete ráesett a csomóba gömbölyödött állatkákra, megijedt: — Rajzanak! — suttogta ijedten. Apja házánál nem voltak méhek, nem értett hozzá. Csak annyit tudott, amennyit az ura mondott, ha rajzanak, be kell fogni, különben elszállnak. Jól van ám, de hogyan fogja be őket. Mivel? Eleinte az volt a szándéka, hogy elszalad édesanyjáért, hogy jöjjön hamar, rajzanak a méhek. De akkor meg arra gondolt, hátha addigra elszállnak, ő lesz az oka s még jobban megharagszik rá az ura.. Egyre jobban összezavarodott. — Most mit csináljon? Ide-oda szaladgált. Csak találna valamit, amivel leboríthatná őket. Nem talált semmiféle alkalmas tárgyat. A méhek megmozdultak. A menyecske még jobban megijedt. Ha nem tesz valamit, menten elrepülnek ! Szorongatott helyzetében hirtelen gondolata támadt. Egyetlen rajtalévő szoknyáját levetette, felül összekötötte, s gyorsan ráborította a forgó tömegre. Na, hála Isten! Fellélekzett. Nyugalma azonban csak pillanatig tartott, a következő pillanatban irtózatos látvány tárult szemei elé. A szoknya megmozdult. A méhek ugyanis forogtak benne, felső, bekötött végén összegyülekeztek, mire a szoknya a levegőbe emelkedett,