Szociális Munka, 2001 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hegyesi Gábor - Nagy Krisztina: A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán 1994 és 1998 között végzett szociális munkások szakmai felkészültsége és beválása vezetőik, klienseik és saját megítélésük alapján
A kutatás során egy sor olyan, a diákok összetételére vonatkozó információt is nyertünk, melyek hatással vannak a képzés szervezésére, a tanár-diák viszonyra, az oktatást kísérő rásegítő programok kialakítására, illetve az oktatás során felmerülő problémák és eredmények objektívebb értékelésére. Az alábbiakban összefoglalunk néhány konkrét eredményt a már említett kutatási záródokumentum alapján: Az 1994 és 1997 közötti négy évben 159 nappali tagozatos hallgató végzett a Bárczin, akik közül 109-en töltötték ki a záróvizsga után átadott kérdőívet. Közülük 91 (83 %) lány és 18 (17 %) fiú. (Ez lényegében megfelel a teljes diákpopuláció nemek szerinti megoszlásának). A hallgatók döntő többsége 24-25 éves korban végzett, vagyis 2-3 évvel az érettségi után, tehát valóban érettebben, több tapasztalattal, többedszeri próbálkozással a háta mögött kezdte el a tanulmányait. A magukkal hozott tudás és középiskolai tanulmányi eredmény közben egyre csökkent, köszönhetően a szakma alacsony társadalmi és állami presztízsének, rendkívül rossz fizetési feltételeinek, az állami szociálpolitika forrásszűkülésének, a sokféle és szinte távlattalan, megoldhatatlan szociális probléma elkedvetlenítő hatásának. Összességében nem az érdeklődés csappant, hanem a jobb tanulmányi eredménnyel rendelkező diákok érdeklődése fordult még inkább a „jobb” szakok irányába, s a szociális munka egyre inkább kontra-szelekciós szakmává, s ennek következtében a képzés kontra-szelekciós képzéssé válik. Az ide érkező fiatalok felkészültsége és képességei természetesen bizonyos értékben behatárolják az átlagosan elérhető eredményeket is. Hogy mégis sikerül a négy év során átlagosan jó induló szakembereket képezni belőlük, az több tényezőnek is köszönhető. Rendkívül magas az első generációs értelmiségi hallgatók aránya. Az apák 1/3-a, az anyáknak pedig csak 1/5-e rendelkezik valamilyen felsőfokú végzettséggel. Ez a rendkívül erős felfelé mobilizációs lehetőség is hozzájárulhat ahhoz, hogy a képzés négy éve alatt szinte nincs „pályaelhagyó”. A mobilitási erőt még az is jól mutatja, hogy csak az apák felének és az anyák 2/3-ának volt középfokú végzettsége. (Ez viszont azt is mutatja, hogy ha már egyszer egy férfi érettségit szerzett, akkor nagyobb arányban fog szerezni felsőfokú végzettséget, mint a nők). A társadalmi mobilitás erősen át van szőve területi mobilitással is, minthogy a hallgatók 69 %-a vidékről, s ezen belül is ötödük falvakból származott. (Szerencsére, nagy részük kapott kollégiumi ellátást). A hallgatók szakmaválasztásában két motívum játszott legerősebb szerepet: a szociális munkát „konfliktus-közvetítő” és „segítő” szakmának látták. Örvendetes volt a kutatás azon eredménye, miszerint a válaszadók közül csak ketten tartották tévedésnek négy évvel korábbi szakválasztásukat. Elgondolkodtató azonban, hogy a felénél valamivel többen, 55 %-ban állították a kérdezés, vagyis a záróvizsga utáni pillanatban, hogy vegyes érzéseik voltak a szakválasztási döntéssel kapcsolatban - elsősorban a terepen megtapasztalt presztízs és fizetési problémák miatt. A hallgatók 45 %-a viszont teljes mértékben elégedett volt évekkel azelőtt hozott döntésével. A végzés pillanatában több javaslatot is tettek a hallgatók a képzés továbbfejlesztésére vonatkozólag. Ezek egy részét a tanszék elfogadta, s be is vezette: a harmadik évfolyamon, a Szakmai személyiségfejlesztés c. csoportmunka órakeretének terhére, megszerveztük a készségfejlesztő laboratóriumot különféle készségek, pl. konfliktuskezelés, nyílt kommunikáció stb. begyakorlására.