Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

10 Barangolás az országban 1988. FEBRUÁR 6. Túlzás lenne azt állítani, hogy Csongrád megye köz­­igazgatási vagy kulturális erővonalai Szentes fókuszá­ban keresztezik egymást. A város ugyan nem változtat­ta a helyét — ám hogy a megye súlypontja délebbre került — mintha Szentes közelebb csúszott volna az északi megyehatár perifériá­jához. Ezt nevezik földrajzi viszonylagosságnak... Hogy volt ez másként is? De volt ám; a városi párt­­bizottság és a városi levéltár ma az egykori megyeháza épületében székel. Mert­hogy Csongrád megye szék­helye is volt a város. Amo­lyan szegény sorból indult, de magasra jutott sors Szen­tesé, ha a történelmét em­beri léptékkel mérjük. A Kur­­ca partján szerény halászfa­luból jobbágyközség lett. A reálpolitikusai 1703-ban véd­levelet kaptak II. Rákóczi Ferenctől — aztán három év múlva egy császári generá­listól. Amikor pedig 1730- ban három vásár megtartá­sára kaptak jogot — ezzel a mezővárosi rangot is kiérde­melték. A megyeszékhely címet 1872-ben ítélték a városnak, mire a honpolgárok ünnepi hangulatukban egymillió téglát adtak össze a megye­háza építésére, ami aztán egyetlen év alatt tető alá ke­rült. Daliás idők köszöntöt­tek ezzel Szentesre; a köz­épületek nagy része ekkor épült. Aztán persze jöttek a szűk esztendők, befejeződ­tek a gátépítési munkák, a vasút is megépült — éppen száz esztendeje — Kunszent­­mártonig, így a kubikus ta­licskák nyikorgása elhalkult. És kezdetét vette a kenyér­harc. A város agrárszo­cialista mozgalma néhány országos népvezért is kiállí­tott soraiból. A felszabadulás után olyan erős kommunista párt szerveződött, hogy Csepel után itt nyertek maguknak legtöbb szavazatot. 1950-ben a megyeszékhely rangját Hódmezővásárhely veszi át, akiktől aztán Szeged kap­ta a címet 1962-ben. De a város mind a mai napig őrzi azt a konok rá­­tartiságot, amit semminemű közigazgatási átszervezés nem képes megtörni. A da­cosabb önérzet — lokálpat­riotizmusban nyilvánul meg. És — ezt a barangolás vé­geztével állapíthattam meg — igényességben, a munká­ban és felelősségben minden közéleti poszton. Dóczi Gábor, a városi pártbizottság titkára ötven éves. Életének felét jószeré­vel két épület közötti ingá­zással töltötte; 1963-ban lett városi KISZ-titkár — innen átvonult a másik épületbe, ahol a városi tanács műve­lődési osztályvezetője lett, vissza a „pártházba”, gazda­ságpolitikai titkárként, az­tán tanácselnöki rangban is­mét más székbe ült — vé­gül a megyeházán immár városi titkárként arra a kérdésre válaszol mire a legbüszkébb vezetőként és szentesi polgárként? — Mindenekelőtt arra, hogy ebből a tipikusan ag­rártelepülésből — ipari­agrár­város lett. Igaz, van tennivalónk bőven, hiszen 100 lakásra 107—108 család jut, de amíg kenyér van mindenkinek a kezében, ad­dig számíthatunk városla­kóink támogatására. Talán túlságosan is igénybe ves­­­szük őket; öt év alatt kétszer lettünk országos elsők a társadalmi munkában, ami­nek évi értéke 170 millió forint — kis híján annyi, mint a mi fejlesztésünk. Ebből lett szennyvízhálózat, vezeté­kes gáz, út, járda. Ha építés­hez fogunk ezzel kezdjük: „Adjatok... ” — és a lakos­ság eddig még nem mon­dott nemet. A tanácselnöki székiben néhány nap óta egy fiatal­ember, Szirbik Imre ül. Miközben az előszobában a neki szánt kérdéseket lajst­romozom, a rendkívül fi­gyelmes titkárnő megjegyzi: — Kérdezze az elnök elvtár­sat a számítástechnikáról, merthogy az a „hobbija”. Alig akarok hinni a fülem­nek, régóta szeretnék szak­szerű véleményt hallani va­lakitől a tanácsi ügyviteli gépesítésről. Erre soha jobb alkalom.. . A fiatal tanácselnök — aki egyébként a közgazdász diplomája mellé elvégezte a Kandó Kálmán Villamos­­ipari Műszaki Főiskola szá­mítástechnikai szakát is — elemében van. Hamarosan megtudom, hogy talán jó lenne felülvizsgálni azt az országos koncepciót, ame­lyik méregdrága, IBM-gé­­pekre vinné az ügyvitelt. Látványos ez, jó ez, hiszen a főváros XX. kerületben pél­dául gombnyomásra kiírja a készülék, mi minden kell egy építési engedélyhez — de hát milyen áron? Nagyon megfelel a kisebb tanácsok­nak az a Commodor, amin ők is dolgoznak. Merthogy egy úton, ahol csak 40 kilo­méteres sebességgel lehet hajtani, nem érdemes Mer­cedes öcsit kínozni, mikor a Trabant is megteszi. A tanácsoknak pedig jóideig „Trabantra” lesz pénzük. Megnézzük azt a számí­tógépet, amelyik azért Szen­tesen így is szenzáció. Azt már nevetve meséli Szirbik Imre, hogy a kezdet kezde­tén bejött egy idős néni, és egy négyzetméterre egy napra kért közterület fogla­lási engedélyt. Amikor egy perc alatt megkapta a gép kiírójából a szalgot, el­mondta, hogy mindössze a számítógépet kívánta kipró­bálni, aminek a városban nagy híre van... Pedig hát a tanácselnök­nek kellene hívének lenni e témában, hiszen programo­kat készít — többek között a szolnoki városi tanácsnak is — és a videóra kerülő ok­tatófilm egyik felét náluk forgatják majd, a másik fe­lét pedig Siófokon. — Van tehát jövője a ta­nácsi ügyintézésben a számí­tógépnek? — kérdem. A vá­lasz nem valami bizakodó. — A tanácsok­ elkínlódnak vele, strigulázgatnak a gép­pel, de a bevezetés meg a munka olykor több energiát vett igénybe, mint a toll meg a ceruza, így ez a rend­szer lejáratta magát. Merg nem is a nulláról, hanem mínuszról kell indulni. .. Az országos hálózat egyelőre il­lúzió. Az autonóm rendsze­rek viszont bárkinek ajánl­hatók. A 35 ezer lakosú Szentest jóval nagyobbnak képzeli az ember, ha a kórházról és az ott folyó tudományos és gyó­gyító munkáról hall. A pati­nás — már-már a korsze­rűtlenségig patinás — épü­letben dr. Bod Péter igazga­tó-főorvos arra próbál vá­laszt találni, mivel magya­rázható az intézményük or­szágos, sőt nemzetközi rang­ja. Jelenleg is öt kandidátus, három címzetes egyetemi do­cens dolgozik a kórházban, többen pedig tudományos fokozat megszerzésére ké­szülnek. Azt a laikus is tud­ja, hogy dr. Tari Géza kéz­sebészeti műtőasztala világ­­szenzáció a szakmában, dr. Radó Zoltán tanár úrék csontpótlást végeznek itt — biokerámia, protézissel. Dr. Vajdivich István, általános igazgatóhelyettes, szájsebész főorvos pedig az országban elsőként ültetett be foggyö­keret — ugyanebből az anyagból. Vesekövet távolí­tanak el — metszés nélkül — egyszóval az orvosi kar tesz róla, hogy munkássá­guk ki ne kopjon a köztu­datból. — Nagy elődünk, dr. Bu­gyi István, kétszeres Kos­­suth-díjas professzor terem­tett itt olyan iskolát, melyet kötelességünk ápolni — mondja az igazgató-főorvos. — Az ő idejében Szentest magyar Heidelbergnek is ne­vezték — annyi volt itt a tudományos ankét, szakmai jövés-menés. Orvosaink évente 60—80 előadást tarta­nak itthon és külföldön, közleményük pedig 15—20 jelenik meg szerte a nagyvi­lágban. Dr. Vajdovich Istvánt ar­ról kérdem, miként jutott el a foggyökér-beültetés ötle­tétől a megvalósításig? — Kellett először is hoz­zá az, hogy a világon ne­gyedikként — az NSZK, Egyesült Államok és Japán után — nálunk is előállítsa a Szilikátipari Kutató Inté­zet azt a tiszta biokerámiát — amit aztán Orosházán gyártani kezdtek. Hosszú kísérletező munka bizonyí­totta be, hogy az emberi szervezet zökkenőmentesen befogadja ezt az anyagot, amelyik a szövetekben­­ sem­miféle ellenreakciót­­ nem vált ki. Az első beültetést 1983. márciusában végeztem, azóta 280 beteg kapott j 420 gyökeret. — Milyen bonyolult a mű­tét? — Nem súlyosabb,­­ mint egy foghúzás. Gyakorlat után — tíz perc alatt elvé­gezhető, és a beteg elhagy­hatja a kórházat Ám­­ min­den szakmai­­ követelményt a legszigorúbban be kell tar­tani, ha el akarjuk kerülni a nem kívánatos következ­ményeket. — Kiknek végeznek önök beültetést? — A körzetünkhöz tartozó betegeink részére a kórház veszi meg a protézist­­,­ más érdeklődők viszont az OM­­KER boltjaiban szerezhetik be. Egyébként az orszában már húsz helyen végzik ezt az inplantációt — és a hu­szonnegyedik talán Szolnok lesz. — ön amolyan türelmet­len ember. Most, hogy a gyökér beültetése, mondhatni, közkinccsé vált, min töri a felét? — Erről még korai beszél­ni — mondja a főorvos, de sokat sejtető mosolya jelzi, a jövőben ismét hallat magá­ról a szentesi iskola. A 740 ágyas kórház nem­csak gyógyítómunkájáról ne­vezetes. Az épületet ter­málvízzel fűtik. Szentes nagy kincse ez a víz; 30 termál­kutat fúrtak itt — harminc év alatt. Az elsőt 1957-ben, az utolsót 1987-ben. Hogy miért maradt abba? Mert az állami támogatás meg­­szűnt — így már nem olyan nagy „üzlet” a forró arany kibányászása. Pedig szükség lenne rá... Ezt már az Árpád Tsz-ben mondják, ahol az ország legnagyobb „melegháza” van. Több mint 60 hektárnyi területet fedtek be üveggel vagy fóliával a szövetkeze­tiek és a magángazdák. A „közösben” lement a paradi­csom első hulláma, március­ra érik a második széria. Paprika viszont szépen csö­­vesedik, jut is belőle a zöld­ségboltokba, a kisebb 12, a nagy, fehér 23 forintos áron. Aki azt hinné, hogy valami­féle bombaüzlet ez, annak a téesz vezetői azonnal elve­szik a kedvét. Jó, nem volt hideg tél, tetőt szakító hó, szélvihar, de emelkedtek a költségek, aztán a kutak is elapadóban vannak. Szivat­­­tyúval kell szinte mind­egyikre rásegíteni — így már a 80 fokos víz nem ajándék. Meg aztán, aki gázzal, olaj­jal fűt a fóliája alatt, az „rátasz egy lapáttal”, ha hi­degebb jön — viszont a ter­mál­víz 80 Celsius-fokával úgy kell gazdálkodni, hogy min­denkor megbírjon a mínu­szokkal. .. De azért a prognózis sze­rint — mondhatja ezt az Árpád, mert a korai zöld­ségek rendszergazdája is — lesz zöldség — legalábbis annyi, amennyit a pénztár­cánk elbír. Már hazafelé tartunk, amikor ráesik tekintettem a szentesi „Mezgére”. A Me­zőgazdasági Szakmunkás­­képző és Szakközépiskola... Idén pedig csak egy asszo­ciációs láncszem az egykori színész, Őze Lajos. Közelebb érve a házhoz, olvashatóvá válik az emléktábla, mely szerint Heinrich Böll, a né­met író itt lábadozott a há­ború idején. Volt, aki emlé­kezett rá, amint a folyosói ablakmélyedésben írógépét verte a kórházi csendben. Az igazgatói irodában Bu­­csány György igazgatóhe­lyettest kérem arra, mond­jon valamit özéről, a diák­ról. Az 1951—52-es tabló­kép alatt arról beszél a ta­nár úr, hogy az osztálytár­sak bizony nehezteltek a művészre, mert elfoglaltsá­ga miatt egyetlen találkozón sem jelent meg. A 35.-en az­tán már csak a hangját idéz­ték fel. De most már, halála után végleg beköltözött a falak közé. A könyvtárban szerény emlékmúzeum és néhány magnótekercs őrzi azt, amire emlékezni köteles­ség. Még akkor is így tiszte­leg az Akna Mater, ha öz­vegy édesanyja időközben elköltözött is a városból Kis­­kundorozsmára. Nem lenne teljes a kép, ha a város határát átlépve nem ötlene fel, mennyien említették beszédükbe szőve Szentes kedvenc kompániá­ját, a vízilabdacsapatot , amelyikre olyan, de olyan büszke a város. De hát már Szolnok megyében járunk , és ha vízilabdáról esik szó, nekünk is van mivel di­csekedni. Palágyi Béla Halászfalu is volt, megyeszékhely is Póczi Gábor, a városi párt­bizottság titkára Szirbik Imre tanácselnök a számítógép társaságában Dr. Bod Péter igazgató főorvos (balról) és Vajdovich István általános helyettes Bucsány György Heinrich Böll emléktáblája alatt Őze Lajos iskolája előtt Lesz paprika, csak a tárcánk bírja... A levéltárban együtt a város relikviái (Fotó: Tarpai Zoltán)

Next