Szózat, 1922. december (4. évfolyam, 276-299. szám)
1922-12-08 / 282. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vi. Rózsa utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—32, József út—16, kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV., Városház utca 10. Tel.: 77—SI. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre...............560 kon Egy hónapra............. 200 kor. Egyes szám...... . 10 kor. Külföldre egy hónapra 450 kor. IV. ÉVFOLYAM 282. SZÁM PÉNTEK B BUDAPEST 1922 DECEMBER 8 Útban Páris felé A magyar főváros sohasem élt még át oly katasztrofálisan súlyos napokat, mint most. A háború előtti idők demokrata-liberális uralmának átkosan könnyelmű gazdálkodása most — tengődő nyomorúsága napjaiban — ajtaja elé hozta a követelő hitelezőket, akik a hetvennél több milliárd koronára rugó adósság megfizetését sürgetik. A sötét jövő titka, hogy ezt a rettenetes adósságot hogyan fogja a lerongyolódott magyar főváros megfizetni, hogyan fogja több mint negyven éven át a 4,5 milliárdnyi évi kamatot és törlesztést kiverejtékezni. A hitelezők türelmetlenül, majdnem brutálisan követelőznek és éhes szemmel mutatnak rá a főváros ingatlanaira: ezt mind elvesszük, ha nem fizettek. A perc sürget, a fizetés módjáról még gondolkodni sem tudunk s csak egy bizonyosság sötétlik felénk: fizetnünk kell, teherbírásunk végső megfeszítéséig. ^ Miért? Hogyan? Kinek^ adósságát? — jajdul fel Budapest keresztény dolgozóinak sok százezernyi adófizetője. — Mit kaptunk mi Bárczyék sokszázmilliós frank-, font- és márkakölcsöneiből? Mit építettek a mi számunkra, ami verejtékes életünket könnyebbé, egészségesebbé, szebbé és jobbá tette volna? És ha építeni, teremteni akartak, miért kellett idegen bankárok kamatváró segítségét kérni, amely a magyar életet nem táplálni, hanem a maga idegen céljaira verejtékeztetni nyújtotta felénk kezét? A jajduló kérdések, amelyek a fővárosnak egy félszázadra az idegen tőkék rabszolgájává tett közönségéből feltörnek, cáfolhatatlan vád sötét árnyékát vetik arra a korszakra, amely a Bárczy—Vázsonyi— Ehrlich G. Gusztáv hármas csillagzat jegyében uralkodott Budapesten és könynyelmű, felületes, üresen cifrálkodó Potemkin-gazdálkodásával a magyar metropolist a tönk szélére sodorta. Rajtuk a vád bélyege és a felelősség bilincse a főváros mostani katasztrofálisan súlyos helyzetéért. Joggal és százezrek lelkéből szólt Sipőcz Jenő, Budapest mai polgármestere, akire az idegen adósságok rendezésének emberfeletti feladata vár: „Legalább is meggondolatlanság volt a balkáni háborúk után, amikor egy európai konflagráció már előrevetette árnyékát, külföldi kölcsönöket felvenni!“ Mi keményebben vádolunk: megbocsáthatatlan bűn volt! Különösen bűn azért, mert köztudomású, hogy itthon is kaphattak volna Bárczyék — kedvezőbb feltételek mellett is — kölcsönt. De Bárczy—Vázsonyiéknak a babér kellett, amely az idegen hitel megszerzéséért járt és jó távoli hitelező, amelyik nem tudta oly könnyen ellenőrizni, hogy a kölcsönöket valóban olyan beruházásokra fordították-e, amelyek a visszafizetés lehetőségét biztosítják. Azok a magyar kis- és nagytőkések, akik egy esetleges kölcsön kötvényeit jegyezték volna, bizonyára nem tűrik szótlanul, hogy a kölcsönadott pénzükből Bárczyék előbbi függő kölcsöneiket rendezzék, a költségvetésük deficitjét fedezzék. Nem tűrték volna és bizonyára igen hangosan tiltakoztak volna az ellen is, hogy azok az építkezések, amelyeket a kölcsönökből végeztek, oly hallatlan pazarlással, a szakértő ellenőrzésnek teljes hiányával folyjanak, mint ahogy ez a valóságban megtörtént. Hiszen ha végignézünk azoknak az „alkotásoknak“ során, amelyeknek megteremtésével az adósságcsinálók most védekezni próbálnak, megdöbbenve tapasztaljuk, mennyire csak a szemnek építették a jó urak. Iskoláink, — melyekre oly büszkén hivatkoznak — hallatlan pazarsággal felcifrázott homlokzataik, márványoszloposség. Az álmai testesültek meg benne. A forrás volt a Szaharában, a gerenda az óceán vizén, palló, mely bizton nyúlik át a láva fölött, a Szépség legszebb álma, amely előtt alázatosan ponttá kell, görbüljön minden halandó. Szűrszabó Péter nem állta ki, hogy megálljon szemtől-szembe vele és felemelte, messze maga fölé, minden valaha élt élet fölé, ott úszott magasan s elérhetetlenül a felhők alatt: egy csudálatos, nyúlánk hattyú. A hattyú boldogan úszott a magasban. Eleinte szédült odafönn, messze a megszokottságaitól és sejtette is, hogy valami tévedésnek kell lenni s amikor a tévedés kiderül, ő majd lehull s azontúl a füveket kell tépdesnie, de Szűrszabó Péter zengő énekeket küldött utána. A hattyú örömben, hallgatta a dicsőségéről font szavakat és feltámadt benne a vágy, hogy hasonlítson a tükörképre, amely ő róla Szűrszabó Péter szivében támadt. Sokáig nem, hitte, hogy ő csakugyan csudálatos lenne... ámde jó volt odafönn, jó érzés tökéletesnek hinni magunkat s a lélek bizony képes rá, hogy kincseknek hagyje a lomokat, amelyek az éléskamrába valók. Bizony odáig változott, hogy vidáman, mint természetes elemében szállt a szédítő magasban. Milyen kicsiny lett mind a világ és minden dolgok között legkisebb Szűrszabó Péter. Nem szédítette többé a tömjén, nem zsibbasztotta a vágy zsolozsmája, ő magasan jár, ő a felhők közé született, nem tartozik rá a polctól felszálló ének. Egy mosoly, eco i’stru, már fzkdelmi fizetségel, portáléik mögött szűk, levegőtlen és sötét tantermekben sápasztják a jövő generációt. A kórházak berendezése még a legszükségesebb ápolási tárgyakat is nélkülözi. A fürdők közül csak a luxusfürdők — amelyek az idevetődő idegen kápráztatására épültek — olyanok, amelyek a beléjük ölt milliókat nem tagadják meg. Bizonyára nem akadt volna egyetlen olyan magyar kölcsönjegyző sem, amelyik tűrte volna, hogy ezek az épületek a maguk keleti barbárságéi, hivalgó és szemérmetlenül fennhéjrázó stílusukkal a magyar ízlés tisztes és nyugodt komolyságát megcsúfolják és építőik számára kamatozóvá fertőzzék. Ezek az „alkotások“ nem enyhítik, csak súlyosítják az adósságért Bárczy— Vázsonyiékra háramló felelősséget. Azok, akik most a végzetes adósságok rendezésének feladatát magukra vállalták és a holnapi napon Sipőcz Jenő polgármesterrel Párisba utaznak, csak köszönetet és hálát érdemelnek. Olyan kötelességet vállaltak, amelyhez sem nekik, sem a főváros magyarkeresztény polgárságának valójában nincs köze. Mégis amidőn a magyar főváros verejtékező keresztény tömegeinek sorsa enyhítését kezükbe véve elindulnak a francia fővárosba, hogy a hitelezők méltányosságát és engedékenységét irányunkban felébreszszék, nekik is lelkükre kell kötnünk, hogy csak olyan egyezséget szabad elfogadniuk, amely a magyar főváros ingatlanainak integritását minden körülmények között biztosítja. Ha ez bármilyen okból nem sikerülne és az idegen hitelezők könyörtelensége nem hajlik engedékenységre, akkor sem őket vonjuk felelősségre. Akkor ám álljanak a vád elébe azok, akik az idegen pénzeket a saját idegen céljaik, idegen akarásaik, a magyartól idegen faji erősödésük céljaira felvették! . dénárt!ó, legyen boldog, aki láthatja, de na legyen senki olyan vakmerő, hogy követelve emelje rá a szemét. Szűrszabó Péter nagysokára mégis észrevette, hogy nagyon is magasra röpítette a hattyúját. Hiába volt a kérés, hiába mutatta szívének sebeit. A magasban hideg van és mindenki hideg, aki a magasba jut. Végtelen fájdalomban vergődött, már tudta is, hogy minden hiába és mégis folyton és folyton reménykedett, mint a kisfiú, akinek zsinegje végéről elszakadt a luftballon, de aki napnap után mégis leül a rét közepén és várjavárja, hogy mikor száll vissza hozzá. Megérdemeltnek hitte a sorsát. Micsoda vakmerőség volt is, hogy rá merte emelni a szemét! Néha-néha, kegyetlenül hosszú szenvedések után elhatározta, hogy lehunyja a szemét. Nem nézi tovább a hattyút és meg is állt az útban, hogy elmaradjon tőle, de a hattyú nem szeretett egyedül, már megszokta, hogy lenn a földön, a sok között Szűrszabó Péter is ott roskadozzon az árnyékéban. Ha Szürszabó Péter lehunyta a szemét, ő lekiáltott a magasból és ha Szürszabó Péter megállt, ő lassított a röptén. Szürszabó Péter így bujdokolt a szálló hattyú nyomában hosszú hónapokon át. Feledve minden: becsület, kötelesség, csak nézni, látni őt, csak a nyomában lenni, amint lassan száll, menni utána, ha miriád tüskével van is felhintve az ii amely a nyomába» visz. Már rege« kívül járt a városé» és por- Leszáll a hattyú Irta: Bán Ferenc Szűrszabó Péter fölött akkoriban hosszú idő óta borult volt az ég. Busan járt egyedül és gondolatai, mint sírvirágok bólogattak az estéli szélben. Hirtelen jött a változás. Néhány pillanattal előbb még mint komor óriások fenyegetően gubbaszkodtak körülötte a hegyek, a völgyből mint mérges pára gomolygott a sötét. Sárga volt a levegő és fojtó. De hirtelen kitágult a táj, a hegyek összezsugorodtak, erdők nőttek a kopár sziklákon és pirosfejű házak sokasága. A fák ezerszinű zöldje, a sziklák cirádái vidáman csillogtak a napban, távolabb kék ruhát húztak az ormok, amelyek vidaszin sipkákat viseltek a fejükön és még a horizont mélyén álló óriásban is volt valami hívogató, amint súlyos tömbjével hosszan elfeküdt. Ünnepi ujjongás élt a sziklákban és színekben, a gyönyör zsolozsmái szakadtak ki a mezőn sorakozó füvekből és a patak kacagást szállított a hátán; minden dolgok fölött azonban fehér köd lengett a hegyeken. Könnyű volt és gyöngéd, minő a tej álma talán, de fölülről jött és lefelé ereszkedett. Ha a köd leszáll, minden egyforma lesz és az egyformaság szomorú... Szűrszabó Péter szeme azonban nem ügyelt a ködre. Nem látott a világból semmit, csak a csudát? Eléje röppent, rámosolygott és fonákjáról színére fordult a minden