Táncművészet, 1984 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
lektusokat. A művek formai megoldása már kevésbé árulkodott egyedi kézjegyekről. Az egész tánckarra komponált kalocsai táncok felépítése — menettánc, lánytánc, menettánc — nem tért el a szokványostól; a táncok egy tömbben való mozgatása hatásos és kellően divatos elrendezési formát mutatott. A tánckar interpretálása is némi kívánnivalót hagyott maga után. A marsolás erőteljesnek tűnt ugyan, de a lábak inkább a tánctípus sajátos lüktetését adták vissza, mint a motivika tisztaságát. Az is kár, hogy a leányok éneke nem szólt elég szépen, így a lánytánc sem keltett igazán lírai hangulatot (pedig ez a szín nagyon elkelt volna). A koreográfia legfőbb erénye, hogy szerkezete arányos, nincs túlméretezve. A Zempléni páros már hoszszabbnak tűnt a kelleténél épp a ritmus, a mozgás, a hangulat ostinatója miatt. Faludi Éva és Ragoncza Imre viszont már tiszta és stílusos előadással örvendeztettek meg, így szívesen néztük élettől duzzadó, virtuóz kettősüket. A Kalotaszegi táncokat apró cselekményszál színezi, játékosságával ad valami többletet. A kompozíció Schleer Zoltán szóló legényesével indul, melyet öt lány mozgása, csujjogatása kísér. Abbamarad a zene, a legény szemügyre veszi a vidáman várakozó leányokat, de nincs kedve választani. Odébbáll. A nők nem hagyják annyiban, táncolni szeretnének. Itt tetszett az a megoldás, ahogy az összefogódzó lánysor két szélső tagja szabad karját a fiú felé nyújtja, úgy hívja táncba. A kedvesen erőszakos invitálásnak a legény már nem tud ellenállni: az egyik lánnyal gyors forgatásba kezd (jó volt nézni Zarándy Mária puha, szép mozgását!), később pedig a békesség kedvéért mindegyikkel fordul egyet. Végül a fiú - mint aki udvariasan teljesítette kötelességét - faképnél hagyja a lányokat, s ismét egyedül táncolva indul kifelé. A leánykoszorú töretlen vidámsággal és lendülettel ered utána. Kricskovics Antal alkotói egyéniségétől meglehetősen idegen a játékos-humoros témaválasztás. Igaz, két éve a Páris almája üde és szellemes játéknak bizonyult, a testhezálló balkáni folklór nyelvén. Az újabb kísérlet, a játék két táncosra már kevésbé értékelhető pozitívan. Bevallom, a látványban csak a két nagyszerű táncos előadói teljesítménye szerzett igazán örömet. Kitűnően táncoltak, játékuk is kedves volt. Falusi Éva üde és bájos jelenség, Pászti Péter pedig elvarázsol egyéniségével. Természetes humorérzék, valami kópéság rejlik benne (amit pl. korábban Molnár Lajos Meséjében nagyszerűen kibontakoztathatott). Az új művet azonban kissé tanácstalanul szemléltük, a léggömb körül bonyolódó történetecskéjével. Mit is láttunk? Egy lányka boldog mosollyal, önfeledten játszik repdes léggömbjével, át a színpadon. Egy siheder jelenik meg a színen, lopva körülpillant, majd előkapja féltve őrzött lufigumiját. Szeretné felfújni, de nem sikerül. Mérgesen földhöz vágja, belerúg, majd leül hozzá, simogatja. Bármit tesz is vele, nem lesz belőle szép kerek léggömb. Felbukkan a lányka, a lebegő csodával, s a fiú ámulattal, sóvárogva fut utána, fel-felugrálva a játékszer után. A kislányt már jobban érdekli a páros játék, táncra is perdíti a legénykét, aki érezhetően inkább a léggömbre áhítozik. Táncuk végén együtt szaladnak ki (hova és miért?), ám a fiú máris visszatér. Boldogan veti magát a színpadon árválkodó luftballonra, amely természetesen Simon: Csobánolás (Magyarossy felvételei)