Táncművészet, 1986 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1986-07-01 / 7. szám

„KONTRASZT ÉS SZINTÉZIS" Beszélgetés Imre Zoltánnal 7. Imre Zoltán neve ma már csak azok előtt cseng ismerő­sen, akik figyelemmel kísérték a hatvanas évek elejének­­közepének forrongó hazai ba­lettéletét, vagy maguk is - mint a Szegedi Nemzeti Színház­ban Imre Zoltán-formálói vol­tak e lendületes periódusnak. A Budapesti Kamara Balett érdeklődése és repertoárépí­tési igénye hozta haza ismét Imre Zoltánt, aki a szegedi évek és e mostani vendégbe­tanítás között főként az NSZK különböző balettegyütteseinél, majd évekig a Rambert Balett­nél táncolt s alkotott. Előadó­művészi és koreográfusi pá­lyáját egyre át- meg átszőtték a kitérők, az újrakezdések és a szüntelen „vándorlás”. A nyugtalanság, a fogékony­ság, a megismerésre sarkalló kíváncsiság azonban nem ezekben az években alakult ki benne (legalábbis erről vall egykori mesterének, Nádasi Marcellának egy portrévázlata a Táncművészet 1980/8. szá­mában még a Rambert perió­dusból, s erre utal ugyanebből az időszakból egy nagyobb in­terjú is, amely a Dance and Dancers-ben jelent meg), s az a sokirányú érdeklődés és te­hetség sem, ami a különböző művészeti ágak felé vonzotta. - Eleken született, így való­színűleg kevés alkalma volt gyermekkorában színházat vagy balettet látni. Hogyan született meg mégis vonzódá­sa a művészetekhez? - Jánoshalmán nevelked­tem, de persze ott sem láttam színházat. Viszont újságíró nagyapám a család kulturális irányítója volt, s ő látta meg bennem először azt a lehető­séget, hogy valamilyen mű­vészpálya felé kellene töre­kednem. Talán mert nagyon kis helyen nevelkedtem, állan­dóan a nagyvárosba vágyód­tam, s otthon - mint a nagyvi­lággal összekötő egyetlen esz­közön-folyton a rádión csüng­tem. Főleg klasszikusokat hall­gattam, és szüleim legna­gyobb megrökönyödésére imádtam Bartók zenéjét. De hát elég nehéz megmagyaráz­ni, hogy mi miért történik az emberrel. - Mikor látott először balett­előadást? -Talán hétéves lehettem, amikor édesanyámmal és nagynénémmel feljöttünk Bu­dapestre. Nagyon izgatott vol­tam, színházat szerettem vol­na látni. Elmentünk az Opera előtt, én pedig észrevettem a plakátot: Párizs lángjai. Addig erőszakoskodtam, míg végül elértem, hogy bemenjünk­­ a pénztárig, ahol aztán nagy megbeszélések és fontolgatá­sok után elhatározták, hogy ki­fizetnek két jegyet, én pedig úgyis olyan pici vagyok, hogy majd bemegyek velük. De ki­derült, hogy nem mehetek be, s mire visszamentünk nagy nehezen a pénztárhoz, már csak a kakasülőre volt jegy. Engem felvittek, ők pedig le­mentek a páholyba. Ott ültem oldalt, ahonnan semmit nem lehetett látni. Ültem és sírtam. Akkor odajött hozzám egy jegyszedő, akinek elpanaszol­tam, hogy elszakítottak anyámtól, és innen nem fogom látni a színpadot. Erre megfo­gott és levitt, s az ő „protekció­jával” én is beülhettem az anyám mellé a páholyba. Hát eléggé nehezen ment az első találkozás a balettel! De a Pá­rizs lángjai láttán reveláció­­szerű izgalom fogott el. Úgy éreztem, ide tartozom. A szín­ház nagyobb élmény volt szá­momra, mint eddig volt a zene, s úgy éreztem, nem is kezdet ez, hanem a folytatása annak a valaminek, amit már egyszer átéltem. - Megmaradt ez a kezdeti rajongás a Balett Intézetben töltött évek alatt is? - Igen. Az akkori Balett Inté­zet egy vidéki gyereknek óriá­si, csodálatos lehetőség volt. Rendkívülinek éreztem, hogy tanulhatok zongorázni és vív­ni, tanulunk tánctörténetet és ritmikát. Az Intézet azokban a nehéz politikai időkben ments­vár volt, elefántcsonttorony azoknak, akiket nem a politika, hanem a lélek belső világa és a művészet érdekelt. Azt hi­szem, romantikus korszakot éltem végig a kollégiumban a társaimmal, Forgách József­fel, Sipeki Leventével, Perlusz Sándorral és a többiekkel. Eleinte Bartos mesternőhöz jártam, aztán átvett minket Ná­dasi mester, és mi - Pártay Lilla, Nagy Zoltán, Handel Edit, Sterbinszky László, Aradi Má­ria és Nádasi Myrtill - lettünk a Mester utolsó osztálya. Ná­dasi Ferenc rendkívül intuitív, természettől fakadóan nagy­szerű mester volt, aki szinte mágnesként vonzotta magá­hoz a növendékeket, még azo­kat is, akiket nem szeretett. Nem szenvedéseken keresztül tanultuk meg a balettművészet törvényeit, hanem egy boldog, örömteli világban. És megta­nultuk a tánc szeretetét is! - Úgy tudom, Nádasi mester figyelt fel először alkotói tehet- Imre Zoltán 1986-ban (Kádár Kata felv.)

Next