Tarsadalmi Szemle – 1969.
3. szám - Nyilatkozatok a Magyar Tanácsköztársaságról és hagyományainak felhasználásáról
13 nyilatkozatok a tanácsköztársaságról delek stratégiai, nem pedig taktikai értékelésének. Ebben az összefüggésben nézve 1918-nak és 1919-nek az imperializmussal való nemzeti összeütközésből fakadó közös és pozitív erőforrásai mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a negatívumban meglevő azonosságot sem. Mégpedig azt, hogy amint tévedett Károlyi Mihály, amikor fenntartásai voltak a proletáris forradalommal szemben, úgy tévedett Kun Béla is, amikor nem eléggé látta és értékelte a forradalom belső erőinek lehetőségeit, s ezért a forradalom sorsát egyoldalúan a nemzetközi erőviszonyok alakulásával s az imperialisták garancia nélküli ígéreteivel hozta összefüggésbe, ahelyett, hogy — a nemzetközi forradalom érdekében is — nagyobb súlyt helyezett volna a forradalom s a nemzeti önvédelem belső erőinek maximális kiszélesítésére és kiaknázására. Kérdés HEVESI GYULA elvtárshoz: Kérjük, mondja el nekünk egyik emlékezetes élményét a Tanácsköztársaság napjaiból. Válasz: Egy számomra igen emlékezetes epizódra utalnék a Tanácsköztársaság idejéből. Április utolsó napjaiban a kormányzótanács Salgótarjánba küldött engem; ez a város rendkívül fontos gazdasági bázisa volt a Tanácsköztársaságnak, minthogy a budapesti üzemek úgyszólván kizárólag a salgótarjáni szénre voltak utalva. A bányászok körében lelkes volt a hangulat. Május elsején hatalmas ünneplő tömeg, több ezer ember gyűlt össze a város főterén. Ünnepi előadást tartottam, amelyben beszámoltam a Tanácsköztársaság eddigi eredményeiről, de főleg arról beszéltem, hogy mit vár az ország Salgótarján dolgozóitól. Ha pedig — mondottam — valónakbizonyulna az a hír, hogy a csehek támadnak és a mieink — már a régi hadseregből való gyenge alakulatok — visszavonulnak előlük, akkor mind egy szálig fogjanak fegyvert a város és egyben a Tanácsköztársaság létének megvédésére. A gyűlés után abban állapodtunk meg a városi pártbizottsággal és a szakszervezeti vezetőkkel, hogy másnap estére a távoleső bányákból is összehívják a bizalmiakat a védelemmel kapcsolatos teendők megbeszélésére. Ezután felhívtam titkáromat, Csillag Lászlót, aki a népbiztosságon május elsején ügyeletet tartott, és meghagytam neki: azonnal igyekezzék annyi fegyvert, lőszert, egyenruhát szerezni, amennyit csak tud, és hozza magával a népbiztosságról azokat a munkatársakat is, akik részt vettek a világháborúban és van katonai tapasztalatuk. Május másodikát az acélgyárban töltöttem. Innen este, a megbeszélt időpontban a párthelyiségbe mentem, de legnagyobb meglepetésemre, senkit sem találtam ott. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett. Végre sikerült találnom valakit a pártbizottságtól. Megtudtam tőle, hogy amíg én az acélgyárban voltam elfoglalva, Peyer Károly, a bányászszakszervezet titkára, felhívta Budapestről a helyi szakszervezetet, és közölte velük, hogy a Tanácskormány lemond, az antant ideiglenesen megszállja az országot, semmi értelme tehát a fegyveres ellenállásnak. Akkor még nem tartottam képesnek Peyert ilyen gaz árulásra, ezért teljes meggyőződéssel hangoztattam, hogy bizonyára visszaéltek Peyer nevével és ez valami ellenforradalmi provokáció. Jómagam rögtön a telefonhoz mentem, hogy illetékes elvtársaktól tájékozódjam a helyzet felől. Ám hiába próbáltam felhívni Kun Bélát, vagy valamelyik más kommunista népbiztost, egyiket sem találtam sem a lakásán, sem a hivatalában.