Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-09-19 / 75. szám
Háladatlanság, kétszínűség, csalárdság, árulás szorgoríták ugyan, de tovább nem kinzották, aki ifjúsága’ ígéreteitől vérző szívvel vett búcsút. Júlia, gyenge kora óta szebb és jobb fele volt Róbertnek; egy testesült angyal, menedéke a’ küzdőnek. Csak Júlia értette, értette Róbertet; őrangyalaként lebegett körűlé minden lépteinél. Ki e’ két lényt együtt szemlélte, a’ görög mythosz’ gyöngyörű foganzatát sejdíté. Júlia és Róbert nem két testvérlélek, hanem egy volt két borítékban. Júlia Róbert vala, ennek tapasztalása nélkül, léte szeretetbe mártva, mellyet az egész teremtményre kiterjeszte, szent hite az örök lényben, ki maga is örök szeretet, erőt adott a’ gyenge nőnek. Ha Róbert a’ szünetleni lélekharczból megalázva tért vissza Júliához ’s egy pillanat által közlé szíve’ sajnos állapotját, Júlia’ mosolygása, mozdíthatatlan hite új viadalra birták. Ha itt ott fáradozásai sikert látszottak érni, derült homloka már távolról értésére adá Júliának szerencséjét; illyenkor Júlia köszönettel veté szemeit az égre, tőle sok illy pillanatokat kérve Róbertjének. Bár mihez fogott Júlia, a’jó következés szinte bizonyos volt; kihez közelített, annak viszonszerelmét azonnal megnyerte. Mi ez? kérdé szomorodva Róbert; itt van e a'szív és ész közti különbség? itt van e a* boldogság’ és boldogtalanság’ határa? Mint az anyja’ kebléből korán kicsalt virág, tavaszi dértől megfonnyasztva elhal, sígy hervadt, hanyatlott és halt el Júlia. E’ földi levegő éles vala a’ gyengéd érzékeny lénynek ’s elköltözött. Másod ízben lebbent fekete szárnyain a’ halál Róbert’ szemei elébe és mélyen elborult vala; eme’ rettentő szó, magad megrázta lelkét. Enyhülés után ered az elhagyott, hová? merre? Az ó-világ intézetes előtte; az emberiség’ bölcsőjének pompás romladékai sajnos emléket nyújtanak; a’ társaság’ bajai, betegségei csak nevelik a’ fájdalmat. Az uj-világba tehát az emberiség’ ifjú reményeibe ! e’ gondolat feszíté lankadó erejét. Oda, hol a’ természet’ óriási karja kedvelt képzeményit is óriási mértékben adá; oda vonzák vágyai, mintha valamelly gyönyörű phantasiáját ott szándékoznék létre hozni ’s már előre az emberiség’ menedékhelyének szentelni. Büszkén úszik a’ kérelmes készületű hajó, dicső munkája a’ merész emberi elmének; készséggel veszi fel az utazót, ki életét bízza reá. A’ vitorlák kifeszülnek ’s a’ hajó hatalmasan szeldeli a’ tornyosuló hullámokat. Róbert’ szivén fájdalom van elborúlva; nem hagy ő hátra senkit, a’partról nem int utána semmi kéz; kedveseit hideg föld takarja. Utitársai élénk örömmel néznek nyugat felé ’s a’ szomorgóhoz nyájas barátsággal közelítnek; Róbert’ komoly arczából fájdalmas mosolygást csal ki szivességök. A’ hajó’ vendégei egy nemzetséget képzenek; az együttlét, közös öröm ’s közös veszély mind annyi kötelékei a’ barátkozásnak; itt egy kis körben a’ föld’ majd minden országinak lakosai közül van egy két tag legalább ’s a’ Bábel’ kisded másolatát mutatja. Eleintén csak az illedelem közelíti az idegeneket egymáshoz, de később az eszmék’ és tapasztalások’ közlése szorosb egybefűződéseket alkot. Róbert’ szive csöndesedett. A’ végtelen tenger’ tekintete, melly minden órában változó, a’ helyezet’ különössége, a’gyors haladás ’s a’jövendő jóltevőleg hátának reá, ’s megszólamlott. Mi visz titeket az uj világba? kérdésti-társainak egy részét ’s válaszaikból érté, hogy az arany. Gyáva lelkek! gondoló ’s nem szólva többé hozzájok, kerülte őket. Mi titeket? kérdé másoktól; „atyánkkal, barátink, kedveseink, nálok lelkünk, nálok hazánk,“ vévé a’ választ ’s könnyeket törle szemeiből. „És mi titeket?“ — ,A’ szabadság!” Ah! villámként lobbana fel szíve és a’ rég nem érző sebesen kezde dobogni; de csakhamar elborúlt örömsugára és sóhajtásba halt. ,,A’ szabadság meglelhető otthon is, ha keresitek, de a’ holtak vissza nem térnek,“ ’s elmerült fájdalmiba. — Egyik napon rendkívüli mozgás és zaj híjja a’ fedélre. Mi felséges látvány! Borús a’ nap, fekete felhők emelkednek a’ tengerből, halványodva, de készülten várja a’ hajónép a’ dühös ellenséget. „Vihar!“ suttogja egyik a’ másiknak reszketve, de elszántan. ISüvöltöz már a’ szél, emeli a’ habokat. Zúgnak azok rémítő rvadással ezer oroszlán-torokból ’s hányják a’ dióhajnyi építményt; egyes villám mutatja a’ rettentő képet ’s nyitva áll a’ hullámsír. Ha még nem érzetted semmiségedet, ülj hajóra ’s ha parányi életedhez ragaszkodól, meg fogod ismerni értékét. A’ fő árboczot már elfútta a’ szél, a’ másikat villám gyujtottameg, víz borítja a’ hajó fenekét ’s uj erővel zuhognak a’ szelek. A’ dühödő elemek közt egy kis darab fa lebeg ’s rajta száz teremtmény emberi alakban,— csekély részecskéje a’ végtelen egésznek. Róbert tökéletesen nyugodt , erős és bölcs. Dologhoz nyúl mindenki; a’ remény csak az élettel hal meg: vizet kiízni , tüzet oltani, köteleket szedni , csónakot ereszteni, a’ haldoklón segíteni, a’gyengét menteni egyenlően kötelesség. Róbert mindenütt ember. Rohan a’ zápor, mintha a’ tengert akarná sülyeszteni ’s a’ szélvésznek vége. A’ tűz elaludt, a’ habok csilaposznak, az ég tisztul , fenn ragyog a’ nap egész felségében. Örömsikoltások közt ismer egyik