Délvilág és Temesvári Új Szó, 1991. július-december (48. évfolyam, 234-263. szám - 6. évfolyam, 6-42. szám)

1991-10-05 / 234. szám

Karcsira azért szükség van Árváék vigyázzák a nyugodt határt Macska nyújtózik lustán az udvaron. Simogatásna kelle­ti magát. Terepruhás katona közelít. Póráza végén Kar­csi, a borjúnyi farkaskutya. Majd, elszáll az erőtől. A ci­ca jo­bbnak látja odébbállni. A kép amúgy idilli, békés. A mórahalmi határőrőrsön nyugodt az élet. A nyugal­mat a civil akár meg is iri­gyelheti. A jugoszláviai ese­mények zaja nem hallik idá­ig. Jókedélyű parancsnok, a legénység sem panaszkodás fajtából való. — Tíz kilométeres zöld ha­tárt vigyázunk — tájékoztat Árva Béla őrnagy, a pa­rancsnok. Szakaszunkon semmi olyat nem láttunk, észleltünk, minit a kollégák Baranyában, a Horvátor­szággal szomszédos részen. Se repülő, se áttévedt löve­dék. Szerencsére... — „Áttévedőkkel” azért csak találkoztak, vagy nem? — De igen. Az egyik ha­tárőr éppen tegnap 3 román férfit fogott el. Volt útleve­lük, de nem véletlenül vá­lasztották a „zöld" utat. Ha a határátkelőn mennek, ott kauciót kell fizetniük. Ne­kik meg összesen 300 forint­juk és 50 márkájuk volt. Az esetet kivéve az utóbbi idő­ben a határsértők mozgás­iránya megváltozott. Az NDK-sok vándorlása idején kifelé igyekeztek, mostaná­ban viszont szinte kivétel nélkül hozzánk jönnek. — Gondolom, ezek a ha­társértők inkább menekül­teknek nevezhetők... — Valóban. Szinte már várják, hogy találkozzanak velünk. Az is előfordul, hogy bekopognak a környező ta­nyákba, és megkérik az otta­niakat, hozzák ide őket. Na­gyon jó kapcsolatban va­gyunk a lakossággal. Kölcsö­nösen segítünk egymáson. — A mórahalmi őrsön, semmiféle megerősítés nincs? — A katonák párosával járőröznek és kutyával. Az összeköttetés állandóan meg­van. Tehát bármi történik, azonnal tudjuk egymást ér­tesíteni. Egyébként semmifé­le megerősítésről nem lehet beszélni. — Milyen a határőrök hangulata? — Természetesen a sajtó­ból a fiúk is nyomon köve­tik a jugoszláviai esemé­nyeket — válaszolja Árva őrnagy — és együtt remény­kedünk abban, hogy a hely­zet mihamarabb rendeződik. V. FEKETE SÁNDOR Enyedi Zoltán fe­l­v­étele érem szépen, én azt hiszem magamról, hogy kellőképpen fölkészült ember vagyok. No, nem egyetemi diplomámmal akarok én előhozakodni, hisz értékét tekint­ve nem épp a legkonvertibilisabb valuta ma a magyar munkanélküli­piacon. Az élet nagy dolgaival bé­­kültem ki annyira, hogy meglepe­tések nem érhetnek. Agyam kom­putere többek közt fölfogta azt, hogy 1956 ellenforradalom volt, majd azt, hogy forradalom. Megta­nultam, miért felsőbbrendű a szo­cialista tervgazdálkodás, mint az állandó válsággal küzdő kapitalista piac, majd láttam, hogyan csuklik össze a terv, s mennyi kölcsönt ka­punk a válságban szenvedő tőké­sektől. Sorolhatnék még példákat napestig, de úgy látszik, még ez sem elég. Mert a minap oly hirdetés ütötte ki a szememet, amilyet legvadabb álmomban sem reméltem. Egy fő­városi neves újság hirdetési olda­lán nem kis terjedelemben jelent meg a képes felhívás, miszerint kapható immár agyonnyúzott ha­zánkban a fékkel ellátott bőrönd. Értik? Kapható. Azt is megtudtam a közleményből, hogy ez immár a XXI. század bőröndje, úgy, hogy aki haladni akar a korral, az rög­vest vágtasson a megadott címre, és vegye, vegye, orrvérzésig vásá­rolja ezt a csodálatos terméket. Azt is elárulom, hogy egyelőre csak egy helyen kapható e nélkülözhetetlen csoda, de ott nagyon. Tudom, hogy most vásárhelyi munkanélküliek százai akarnak megkövezni, de azért sem árulom el, hol is ez a Kánaán. Mert aa ugyebár immár ingyenes reklám lenne a nagyötletű cég számára, amit tilt kiadónk, nagyon helye­sen. Vagyis, aki máris rohanna a fékkel ellátott bőröndért, lesse, de nagyon a hirdetéseket, mert... Mert enélkül, ugyebár, nem élet az élet. S nem lenne magyar ki­bontakozás sem, mint ahogy a tel­jes és végleges rendszerváltozás fel­tétele is az volt, hogy megjelenjen a piacon eme fékkel ellátott csoda. Hogy vannak olyanok, akik azt mondják, inkább munkahelyterem­tő beruházásra kellene költeni minden fillérünket? S vannak, akik végre látni szeretnék, milyen új lakáskoncepcióval próbáljuk meg­váltani a tíz-húsz éve lakásra vá­rókat? Hogy a fiatalok kilátásta­­lanságával törődnénk inkább? Hogy agyonvág az adó, megkínoz minden új jogszabály, s nyelvünk, belünk kilóg már a féktelen prés alatt? Hogy inkább azokra kellene szeret­ni e nemes jószágot (lásd: fék), akik nem bírják visszafogni hará­csoló lendületüket, politikai gyű­löleteiket? Ugyan kérem, ne legyenek már ilyen kisstílűek. Igenis, kell az a bőrönd, mint egy darab falatnyi kenyér, mint vízcsepp a Szahará­ban szomjazónak, mint kecskének a só. Hogy mást ne mondjak. Én pedig szégyellem magam, amiért FÉK nem kötelezem be nejemet arra, máris vásároljon számomra fékkel­­ellátott bőröndöt. Sajnos nem te­hetem. Ugyanis én még azon keve­sek közé tartozom, akinek fogalma sincs arról, ha befizeti havi köte­lező tízezrét az OTP-nek, kifizeti a negyedik negyedévre kötelező biz­tosítását, valamint kiváltja a sze­relőtől az immár fölúj­ítottnak szá­mító, 14. életévét betöltött Lada típusú személygépkocsimat, miből veszek parizert tizenötödike után. De mint mondtam, ily halandó ke­vés van. A többieknek viszont va­lóban ajánlom a fékkel ellátott bő­röndöt. Már csak azért is, mert ál­lítólag a zacika is beadható. BÁTYI ZOLTÁN SZOMBAT, 1991. OKTÓBER 5. A pártállását soha nem titkoló és első évfolyamos országos lapban olvastam, hogy egy agrártanács­kozás vitazárójaként mit mondott a szakmi­nisztérium államtitkára, íme. ..Nyugat-Európa nem fogja a termékeinkkel együtt megfizetni a magyar téeszelnököt, a titkárnőjét és a sofőrjét, mert mun­kabérük egy-egy fejlett or­szágban ismeretlen költség­­tényező!” Remek fogalma­zás, igaz állítás, ha a szer­zője elsősorban a parazita előjogok és a túlfejlesztett adminisztráció megszünte­tésére gondol. Valóban nem fizetik meg a külföl­di piacon­ a termék árába rejtett úri­­passziónkat és korszerűtlenségünket, mert vevőink könnyen átlátnak a szitán. Viszont ideologi­kus megközelítés helyett jó lenne már világos és hasz­nálható agrárpolitikáról is eszmecserézni. Ha csak az irányítói álláson, a titkár­nőn és a sofőrön múlna a sikeres export, akkor a magyar ipari nagyvállala­toknál is régen meg kel­lett volna ejteni az ideillő nagytakarítást! Uram bo­­csá’, még a minisztériu­mokban is elképzelhető lenne a „szervezeti vízfe­jűség” felszámolása. A nagy formátumú prob­lémák ott jelentkeznek az agrárvilágban, hogy szinte művészet eladni a megter­melt árut. Lásd a korábbi és mostani válságot a tej­jel, hússal, gabonával, sző­lővel stb. kapcsolatban. Ez a helyzet politikai hova­tartozásra való tekintet nélkül, egyformán sújtja a farmert, az egyéni terme­lőt, a háztáji tulajdonost, a termelőszövetkezeti tagot és az állami gazdaság dol­gozóját! Mindehhez járul még a tőke- és eszközhi­ány, a magas kamat és a tulajdonlási formák bizony­talansága. Talán ezzel is magyarázható, hogy a kár­pótlás — amelyik vitatha­tatlan társadalmi igazság­talanságot, illetve sérelmet akar helyrehozni — eddig még nem fejeződik ki a je­lentkezők, pontosabban az igénylők remélt és várt létszámában. Mások sze­rint az agrárprivatizáció lényeges vonása lenne a felvásárló, feldolgozó és értékesítő monopóliumok felszámolása! A realitások felmérésére a parasztem­ber nem megy a miniszté­riumba. Meg tudja ezt ten­ni saját maga. Ám nagy kár, hogy a szakminiszté­riumban időnként és he­lyenként mintha pártpoli­tikai szempontok érvénye­sülnének, az egész magyar mezőgazdaság érdekképvi­selete helyett. Azt a közismert igazsá­got meg nem is kell külön hangsúlyozni, hogy aki Magyarországon, vagy bár­hol a világon packázik a mezőgazdasági struktúrá­val, az tulajdonképpen a honi lakosság élelmiszer­ellátásának biztonságával packázik. Ennek elkerülé­sére nehogy kifussunk az időből. SZABÓ RÓBERT A helyzet változatlan A titkárnő ára Egyes vélemények szerint most újra a nyers tőkefel­halmozás korát éljük, mert bizonyos vállalkozók nem ismernek sem Istent, sem embert, ha a pénzükről, a mindennapi bevételükről van szó. Erről például tud­nának mesélni Szentesen, a főutcai Salátabár felett la­kó emberek, akiknek hosz­­szú ideje nincs nyugodal­muk késő esténként a kapa­tos, és spontán illemhelyet teremtő italozók miatt. Az illetékes hatóság kötelezte a nonstop alapon nyitva tar­tó Salátabárt, hogy este 10 órakor zárjon, és csak reg­gel 5 órától fogadja a ven­dégeket, kímélendő a lakók idegállapotát. A tilalmat az érdekeltek megfellebbezték, és a jogi értelmezés kiska­puit kihasználva visszaállí­tották az eredeti nyitvatar­tási időt. Ám a meggyőző módszerek hatása annyiban már jelentkezik, hogy a tu­lajdonos hajlandó éjjel 12 órakor bezárni a boltot, egé­szen hajnali 5 óráig. A la­kók természetesen remény­kednek a további időmó­dosításban. Ezt elméletileg majd olyan helyi rendelet teszi lehetővé, amelyik össz­hangban ugyan a központi szabályokkal, de mégis ér­vényesíteni tudja az állam­polgárok érdekeit. Hasonló, de bizonyos szem­pontból sajátos ok miatt „húzta le a rolót” a főtéri „fehér ház” első emeletén levő vendéglátó egység. Itt működött a zenés, Panorá­ma nevet viselő presszó, es­ténként gépi diszkómuzsiká­val boldogítva az épület többi emeletén lakó embere­ket. Most tapsolnak az örömtől, mert csend és nyu­galom honol a környéken, és kipihenhetik magukat a legközelebbi muzsikás sze­zonig. Az üzlet — nem először — hivatalos felszólítást ka­pott zárórájának kiigazítá­sára, figyelembe véve a szomszédos lakók kérelmét, illetve tiltakozását. Az el­múlt hetekben ez még olyan momentummal gyarapodott, hogy tisztasági és higiéniai hiányosságokat észlelve, a közegészségügyi hatóság be­záratta a presszót! Amíg nem lesz elfogadható rend ilyen tekintetben, nem fo­gadhatják itt a vendégeket. Másképpen kifejezve: áldoz­ni kell a higiéniára is, hogy újból legyen bevétel. A hí­rek szerint a tulajdonos, pontosabban a bérlő, még azon meditál, hogy mit csi­náljon. Vagy teljesíti a ha­tósági előírásokat, vagy nyil­vános licitálással döntik el, hogy ki legyen az új gazda az együttesen négy nagyobb lakás alapterületét kitevő presszóban. Ugyan belülről levették az üvegfalról „az önkor­mányzat által támogatott szórakozóhely” ironikus cél­zatú feliratot, de ettől füg­getlenül szívesen olvasnák a szentesi emberek mondjuk a következőket: „itt az igé­nyesség által támogatott presszó működik” ... 1 SZ. R. Bezáratták a szentesi Panót A lakók tapsolnak, a tulaj meditál A hét végétől Felszabadul az algyői híd Mindössze kért napja, csü­törtökön jelent meg írásunk — Kiss Gyula, a Szegedi Közúti Igazgatóság főmér­­nööke tájékoztatása alapján — arról, hogy rövidesen át­adják a forgalomnak a 47-es főút forgalmát lebonyolító algyői közúti Tisza-hidat, mert a még hátra levő mun­kák már nem hátráltatják a járműközlekedést. Tegnap kaptuk az újabb hírt — és örömmel továbbítjuk olvasó­inkhoz — arról, hogy a hí­don már e hét végén meg­szűnik a mintegy 200 méter hosszúságú félpályás útlezá­rás, illetve a továbbiakban rövid ideig még 10-20 méter hosszúságú sávszűkítésre lesz szükség. Félezer török lopakodott A vénasszonyok nyara ösz­tönzően hatott szeptember­ben a határsértőkre. Az oros­házi kerület határszakaszán 1005-en kíséreltek meg til­tott határátlépést. Hét kivé­tellel Románia felől próbál­tak meg beszökni Magyar­­országra. A Békés megyei szakaszon 735-en próbálkoz­tak. Hajdú-Biharnál 112-en, míg Csongrád megyében 168- an. Többen akartak érvény­telen útlevéllel bejutni, azonban jelentős részük, 85 százalékuk a zöldhatárt vá­lasztotta. A határőröknek az elmúlt hónapban 25 nemzet állam­polgáraival akadt dolguk, félezer törökkel, 200 román­nal, de nem hiányzott a pa­lettáról a Szomáliai, a liba­noni, és ugandai sem. Romániából gyakran pró­bálkoznak meg embercsem­pészek segítségével beszökni Magyarországra. Az ember­csempészek és segítőik egy­­egy akcióért jelentős sum­mát vágnak zsebre. A határ­őrök éberségének köszönhe­tően azonban ezek az akci­ók gyakorta kudarcba ful­ladnak. Szeptemberben nagy létszámú csoportokat fogtak el a járőrök például Nagy­laknál és Kiszombornál. Míg a zöldhatáron virág­zott az élet, addig a határát­kelők forgalma csökkent. A közúton másfél millió utas lépte át az államhatárt, 575 ezren Nagylaknál, ahol 161 ezer autót, teherkocsit, autó­buszt számláltak meg. Ugyancsak az elmúlt hónap eseményei közé tartozott, hogy Kiszombornál — szep­tember 23 és 25 között — ideiglenes határátkelőt nyi­tottak. Három nap alatt tíz­ezres volt az utasforgalom. - v. f. s. - Megölte felesége élettársát Még a hét elején, kedden estefelé történt, hogy a 35 esztendős Seres László (Sze­ged, Remény u. 1.) mintegy bosszút forralva, késsel fel­szerelve csöngetett be tőle válófélben levő felesége la­kására a megyeszékhelyen, a Jakab Lajos utca 3. szám alatt sehogy sem bírta elvi­selni azt, hogy az asszony máris újabb élettársi kap­csolatba lépett egy másik férfival. A csengetésre ép­pen az élettárs, a 40 éves Szécsi József nyitott ajtót, akit Seres azon nyomban négyszer megszúrt a nála le­vő késsel, majd felkapott egy nyújtófát, és azzal ütlegelte tovább a már padlóra került embert, aki a kórházban be­lehalt sérüléseibe. Az össze­szurkált férfi segítségére sie­tett egy ott lakó 78 esztendős ember, akit a késelő a kezé­ben lévő nyújtójával kezdett el ütlegelni, s eltörte vele jobb alkarját, majd elmene­kült. Másnap, szerdán délután Seres László önként jelent­kezett a Szegedi Rendőrkapi­tányságon, ám ott a vallo­mástételt már megtagadta. A rendőrség őrizetbe vétel mellett indított ellene bün­tetőeljárást. (zi-er)

Next