Temesvári Hirlap, 1925. november (23. évfolyam, 248-272. szám)
1925-11-01 / 248. szám
rin ~ XXIII. évfolyam, 248. szám. al EMMESVÁRI HÍRES* 1 «—•'Jön kis szépségem —, modta neki vígan, leereszkedő hangon és hozzányúlt az arcához maga, szoros, vörös kezével, de valami olyan gyöngédséggel, mint ahogy mi a kanári madárhoz nyúlunk. Odahajolt hozzá és csöndesen, elégé vétken röhögött: — Félünk, kicsikéint! Hideg van" Sötét van? Megfogta a kezét: — Huh, huh! — mondta —, milyen hideg a keze. Melléje ült és átfogta a derekát. — Édesítjem ... kis fehér lányom — mondta neki —, szeretem magát nagyon ... És a lány egyre a szemét nézte. S miikor a rém a kezét megcsókolta, érezte forró ajkán, hogy elitsen az istenteremitésben, lobog valami láng , ez az égő lehellet, amiely perzselte a keze fejét, ennek a lángnak a kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mestersége is... Ez ama kis vörös kovácsok közül való, akik parányi üllőkön, nagy pörölyökkel kovácsolnak a fellobogó láng mellett... Forró volt a szája, a csókja, az arca s ez a hő mintha a vulkánok gyönyöréből fakadt volna, perziselőbb volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, ahol ezek a markos, kis vörcsi léglények vigadódnak, ott, a szivében, még tartja a Föld a rokonslágot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke. És a lány nem is tudta, miképpen, de markán érezte a tüzes kis legény csókját, a dereka körül a vasteppes karját. S ekkor hálásan simult hozzá, megborzongott, kinevetett és a mellére bújt. És aztán felimorsolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy lobogtak az arcán, mintha kovácstűsz lángja csapdosta volna. S ez mérhetetlenül, jól esett neki. Fázó kés testét odaszar,ította a manóiéhoz, s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta s érezte, hogy a körtéé szákál szúrja az árvát. És ekkor, ahogy átölelve, szorosan fogta, kinyitotta aszemjét, keresztülmézett a vastag szemüvegen, de a mintó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a manó még kacérkodott is vele; elhúzta előle a fejét, de a lány utána hajolt és szájon csókolta hosszasan. És összehrangzott a hamusikás, sejhte kéjes, fejlett asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csömles röhejével az erős törpének. Hangokrai látszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg nyilasához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét. — Jövünk! — kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok irányában, karonfogva. Még az utána, lány egy pillanatra ráhajtotta fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez. Egy kis fehér ló húzta őket a hegy lábának túlsó oldalára, ahová a sínek vezettek és a kis vaskerekű kocsik szokták kihordani az érc tartalmú törmeléket. Az után, mikor, csöndesen kocogott velük a ló, a kis művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna, egy szót se szólt. Melléje húzódott és lehunyta a szemét, csak akkor lélegzett fel, mikor újra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna száját. Kiértek a szabadba. A nap vakítóan sütött, egyikük se tudta kinyitni aszemét. Mire nagy nehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány szétnézett! Elsőpillantása a szerkesztőre esett, aki most megint kidülleszített mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly csúnya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni rajta. És föllélekzett, mint akit a szabadt levegő és a napfény felszabadított 'ne' járni varázslat alól. Belekapaszkodött az egyik fiú karjába és kíváncsian nézett barma, szép, férfias arcába, sötét, őszinte szemébe. Ez most jól, esett. És mikor a szerkesztő az egész társaság hangosnevetése közepett, nagy klírnál feltápászítodott a brioskára és a kis, imivészmő melléakart ülni, a ’hölgye-es, ke elfordította a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta: . — Üljön csak a bakra, ide figurăm. Kiváncsi folyam a Tisza. Ide-oda kanyarog, megtudni mi hír ennél az öreg fűzfánál, mit susog amott a nád. Kiváncsi folyam . . . Hanem azért nagy kényelmesen folydogál: holnap is nap lesz! Sőt mintha meg is állapodnék imitt-amott, elferksztk, szójeliéről. S jobb is maga urának lenni, Tiszának neveztetni, mint beleveszni a Dunába — minek siessen hát. Néhány kutyafuttamodásnyival a, szőke folyamon innét, sárga kúria áll az országútt mentén. Szépkori udvarház, lehet hetven esztendős is, annyi bizonyos, hogy homlokán ezt az évi számot látja az ember: MDCCXXI. Akkurátus kerítés húzódik az út és kúria között, a falándzsák sorát izmos kőoszlopok tartják. A kapuban két kőoroszlán vigyáz, mert a kapu éjjel-nappal nyitva van. Igaz, olykor három eleven, komondor is segélyére sietni két kőoroszlánnak. sna csakugyan történik valami a kapu körül. Most ottan hevenétermeik az ebek a ház napsütötte oldalában: nem kell már félni a naptól, ősziesre fordultaz idő, kutya nyelvét ki nem öleti. A ház előtt falábú jobbágy gsrablyéli az avart, Jófogástu, rettentő bajimszu . . . Valahol messze, taliániföldön hagyta a valóságos lábát, bizonyos Rivoli tájékán, öreg golyó vitte el. Hja, fránya legény rajz a Napóleon. Az ámbitus oszlopait sárgapiros vadrezelő fonja körül. Füst pöffen bele a semmibe a tornác ölén. Öblös, feketepirosra szilt tajtékpipából támad a káli füst. Kétrőfnyi hoszszúságu szagosmeggyfaszáron lóg az öblöskészség. Kétrőfös szár végében deresedő nemzetes úr üldögél. A nap már majdnem fölért a delelőre s szikrázó szemét most az útra mereszti A nap már látja, a nemzetes úr még nem látja, hogy könnyű szekér közeleg az utón. Vén pór hajtja a lovaikat, kordovánképű legény ül hátul a kasban, szejm pilláinak csátora szinte feketére színezi nagy, dióbarna szemét; csigás, dug haja, mint a bársony, orra alatt kis bajusz hetvenkedik; válla keskeny, melle horpadt, hanem homloka boltozatos. Fekete gyöngyösi mentét ölthetett magára, útnak indulásakor, fehér a gyöngyösi mente a portól. Hanem már nemzetes Szeghy Pál is fölfigyel. Aszerkérzörgést már hallja. Nem vihet parasztot a szekér, ügetnek a lovaik, már a patkó csattogása is hallatszik. — Kusz-kusz! — szólt odla a nemzetes úr a komondoroknak. Nem szükséges nagyonbiztatni azokat, ott vannak már a kapuban, szekér oldalában. Jó volt, biztatni a komondorokat, mert hm azt hallják, hogy kuszkusz, akkor aztán ne tovább! Elébe vágnak a lovaiknak, meg kell állatni a szérfőérnek. S már ballag is- a kocsi fele Szeghy Pá L s morfondíroz: urféle, annyi bizonyos-; legalább is ur fele, diák-féle, diák-féle még nem igazi ur, de a diákiból nagy úr is lehet, semmi kétség, be lehet vezetni a házba. Akkor már éppen harangozták is a delet. — Tessék beljebb kerülni, no, — kedveskedett a nemzetes úr, ahogy a szekérhez ért. — Jobb ebéddel szolgálok én, mint az országút. Az csak port nyelet — S a kocsisra rivalt. — Kifogni, no. Másnap, hajnalban, ahogy a smp beszimatolt a sokszínű ablakon, csak látta ám, hogy Szeghy Pál meg a diákféle még mindig ott üldögélnek a szives, türelmes ebédlőasztal, mellett. Az öblös kancsó már jóegynéhányszor megfordult a pincében. (Nem hiába ment le a föld alá, sohasem tért vissza üres gyomorral.) A nemzetes ur meg váltig mondogatta: — Hát almice, azt még egyszer, hogy asszongya, csikóbőrös . . . S a vendég dalolja is, de csak úgy csendesen: Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kakacsocskám, Érted- halok, érted élek. Száz leányért nem cseréllek. Mert hangoskodni mégsem volna illő: Ilona alszik, dagadó patyolatpárnákon, levendralai Tliata szobájában, ülüggyék. Az este is éjfélig varcsoráztatta a vendéget. Nemzetes asszony nincs már a háznál, özvegyember már a nemzetes úr. S több gyerek sincsen — az lázbál, se házon kívül, Ilonka az egyetlenke. Aluggyék. Nem, néma, szabad megzavarni álmát, háthaPataky Sándorral sétálgat éppen, kéz a kézben. Tündérország ezüst Tiliolmjai között, vagy Göncöl viszi őket csillagszekéren, tejuton (fkk tigőre ; de az sem lehetetlen, ülnék pünösdirózsa piros szobájában , mostan csókolja meg először. Sándor, az ifjú férj, Ilonkát, az asszonyt. Csendesen, csak csendesen . .No, hanem a diátófél© mégis csak tovább bírta mulatozást, eszem is zömöt. Csendesen, csak csendesen. Fölöstüköm után csak eszenderült az asztal mellett Szeghy Pál, a papzatmorg,ashoz hozzá sem nyúlt. Pedig akkor már hangoskodhattak volna: Ilonka lenn állott a gyümölcsös végében, az érpárton sánkorneadarával kedveskedett a kacsáinak. — Hát akkor elég is volt a vendégeskedésből, — vélte az ifju, ahogy már horkolt a nemzetes úr. Fölállott, nyújtózkodott egyet, a szép ezüsttuibános, törökfejes pipát — vendégnek való ekasskapipát — letette, maga kurtaszám pipáját fogta agyarára, kalapját a fejébe csapta. És se szó, se beszéd, elhagyta a kúriát. Szeghy Pál jól megérdemelt nyugalmát dehogyis zavarta meg bucsúzkodással. Ha nem a leányasszonytól el kéne bucsuzkodni, el lehet búcsúzni,el fog búcsúzni. Jó szerencse, hogy a rettentő bajuszai, falábú invalidusa megint csak ott kotorázott a ház körül, az útbaigazította. — Már elmegy? — csodálkozik a leány, nefelejcs- szemű. —De hiszen le sem pihent. — Majd csak kiállom. — Jó ágyat vetettem. — Hátha rosszul esnék felkelni belőle. — Hát hogyan tartóztassam? — Ne tartóztasson, leányasszony. Hanem útravalót adhatna. — Ejnye, csakugyan. No, jöjjön, nézzük meg a kamrát, mije van? — Itt, is átadhatja az útravalót. — Megelégszik topped! szilvával? — El leszek szilva nélkül. — Almát? — Nem kedvelem. Felkacagott Ilonka. — Talán eleven kacsát akar? — Átadhatja az arcbravalót, ha mondom, de elevenkacsa nem kell. — Mit akar hát? — Csókot. Ilonka el is pirult, el is fehéredett. — Kigyelmed túlmerész. — Csak egyetlenegyet. — S azt is tudja, hogy Pataky Sándor mátkára vágyik. — Nem a férfi, a poéta kér csókot. Még szebben elpirult, még szebben elfelhérült Ilonka. — Igaz, valóság, figyelmed az én legkedvesebb poétám. — A legkedvesebb? Ej, csakugyan érdemes volt versfaragóvá lennem. — Kívülről tudómási verseik — Tucatnyi verset írok ezentúl naponként. — De . . de . .. ezért csókot kívánni . . . Ó, Csokonai Vitéz Mihály, hány lelkes olvasója Van figyelmednek? — Nem, nem a férfi, kér csókot. Hanem a poéta . .. S nem is a legénynek adja, hanem a verseinek. A legény nem is érdemli meg mint legény. A versei szépek, azt mondja a leányasszony. Csak egyetlen csókot ezer versért. — Nincs kincs, — kacagott a leányzó. — Verset írok a mennyegzőjére! Ilonka etpőjeorrát nézte. Pedig látta már egynéhányszor. Aztán csak azt mondta: . — S én nem adok csókot a poétának még sem . . . Hanem, ha nem a poéta adhatt nekem. De csak egyetlenegyet, a homlokomra. Ilonka lehunyta szempilláit, Csokonai ajkával érintette. Sohasem volt pipacs olyanpiros, liliom olyan fehér, mint Ilonka — akkor. A kacsák csak falták a kukoricadarát, dehogyis kíváncsiskodtak. Ilyen tapintatok a kacsa, ha kukoricadiana van előtte. Ahogy Csokonai elengedte Ilonka kezecskéjét s indult elfelé, a leányka még utána szólt: — Aztán az esküvőmre ne küldje, hozza el a verset! — Mikor tartják? — Pünkösdkor. — Eljövök. S ment befogatni. Nem sokkal utóbb, már a páros után poprofizikáltak a lovaik. . S múltak a napok. A levelek lehullottak, valamennyi.A »Szilvából« pálinka lett, ~ . Zúzmara lepte ela fákat, . S egy napon a juhász-házakat úgy kellett kiásni a hóból. Szent karácsony is elérkezett. A nagyböjt is elmúlt. ! A Rügy fakadt megint a fákon. Madár dalolt már a friss lombok között. Három nappal piros pünkösd előtt poros csáta állott meg az oroszlának orránál. Ifjú ember ugrott le, magad ászán, táhól. A komondorok farkcssóválva fogadták. Ismerőst üdvözöltek: a komondorok. Ugyanostak Vidám volt Csokonai Vitéz Mihály, fütyörészett. A nemzetes úr benn ült a szobában. De az örökké füstölgő pipája kihűlve lógott a szájában. »S megeszint a nemzetes ur? Tavaly csak deres volt a haja, most fehér. Huszonöt esztendőt vénült, vén ember lett. — Adjon Isten jó napot, — üdvözölte Csokonai. A nemzetes ur csak biccentett. — Megjöttem az esküőre? — jelentette a költő. — Csendesen, csak csendesen . . . — De hiszen most nappalvan, ilyenkor csak nem alszik a leányasszony.Kiváltkép egy esküvő előtt, talán még éjszaka sem. — Alighanem halotti koszorút fonunk jó Ilonkám homlokára, piros pünkösd napján. — Beteg? — Fél esztendő óta. — Jár hozzá doktor? — Nincsen a betegségének doktorja. — De hát mi baja van? Az isten szerelméért — Egész télen feléje se nézett a vőlegénye. Se szó, se beszéd, elmaradt. Sohasem hittem volna, hogy ilyen becstelen ember legyen ez a Sándor. Pedig gyilkos . . . Megöli Ilonkát! — Hol kdök az a Pataky? — Itt, a szomszédságunkban vana birtoka. Csokonai Vitéz Mihály csak sarkon fordult és elramlott — Ez a bolond már megint elszalad, — dönögte a nemzetes ur. Csokonai pediglen menti megkeresni Pataky tanyáját. Könnyen meg is találta a Tanyát. A gazdát annál nehezebben . . . Nem akart az szóba sem állni ember fiával Azt mondták, így van ez már vagy félév óta. Azt mondták, bizonyos naptól kezdve nem látta mosolyogni senki, most meg már nem is beszél. Csokonai csak mégis megtalálta, Pataky künn kocorgott a határban, távol onnét, ahol béres dolgozik, ember jár. Elébe toppant a költő: — Csokonai Vitéz Mihály a nevem. Pataky cssak vállat vont. — De pedig velam beszélni fog! — ő röpködött Csokonai. Pataky az ajkába harapott és nem szólt. — Én azért jöttem, hogy számonkérjeim, mért hagyta el Szeghy Ilonkát? De már erre kitört Patakyból a szó. Nagyot kiáltott: — S ezt kegyelmed kérdezi? Még elembe mer állami az úr? Örüljön, hogy le nem durrantottam akkor. —• Mikor? — ámuldozott Csokonai. — Amikor megcsókolta Ilonkát. -- Ah, a csók? Látta? — Gyalogosam, kezemben puskával ballagtam a földeken át. Éppen a kukoricásban haladtam, Nyulat nem láttam. Csókot láttam. Nem tudtam, mit tegyek. Odalőjjek? Aztán csak visszafordul tálra. Nemi, az ilyen hölgy nem érdemli meg, hogy gyilkossá váljunk miatta. De a csalódás engem szíven talált. — Ah, tehát az én ártatlan csókom az oka mindennek? — Ártatlan? — s keserűen felnevetett. — Igen, igen, ártatlan csók volt, vers ju - talma, nem férfiszerelimé. A kigye-hnett mennyegzőjére ígértem verset érte. — S azzal csak kihúzott a kebeléből valami fehér papirost a poéta, tele volt az fekete betűvel. Hanem azért engem ledurrtam olvat. Én kértem, én adtam a csókot, ő csak eltűrte. A delitmár írta: PAULINI BÉLA. \