Temesvári Hirlap, 1925. november (23. évfolyam, 248-272. szám)

1925-11-01 / 248. szám

r­in ~ XXIII. évfolyam, 248. szám­. al E­MMESVÁRI HÍRES* 1 ­«—•'Jön kis szépségem —, modta neki vígan, leereszkedő hangon és hozzányúlt az arcához maga, szoros, vörös kezével, de valami olyan gyöngédséggel, mint ahogy mi a kanári madárhoz nyúlunk. Odahajolt hozzá és csöndesen, elégé vétken röhögött: — Félünk, kicsikéint! Hideg van" Sö­tét van? Megfogta a kezét: — Huh, huh! —­ mondta —, milyen hideg a keze. Melléje ült és átfogta a derekát. — Édesítjem ... kis fehér lányom — mondta neki —, szeretem magát na­gyon ... És a lány egyre a szemét nézte. S miikor a rém a kezét megcsókolta, érez­te forró ajkán, hogy elitsen az istente­­re­mitésben, lobog valami láng , ez az égő lehellet, a­miely perzselte a keze fe­­jét, ennek a lángnak a kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mes­tersége is... Ez ama kis vörös ková­csok­ közül való, akik parányi üllőkön­, nagy pörölyökkel kovácsolnak a fello­­bogó láng mellett... Forró volt a szá­ja­, a csókja, az arca s ez a hő mintha a vulk­áno­k gyönyöréből fakadt volna, perzisel­őbb volt, mint a földi tüzek me­lege, hiszen ott lenn, n­agyon mélyen, a­hol ezek a markos, kis vörc­si léglé­nyek vigadódnak, ott, a szivében, még tartja a Föld a rokon­slágot a Nappal, mely­nek elszakadt gyermeke. És a lány nem is tudta, miképpen, de m­arkán érezte a tüzes kis legény csókját, a dereka körül a vasteppes­ karját. S ekkor hálásan simult hozzá, megborzongott, kinevetett és a mellére bújt. És aztán felimorsolygott hozzá, bi­zalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy lobogtak az arcán, mintha kovácstűsz lángja csapdosta volna. S ez mérhetetlenül, jól esett neki. Fázó kés testét odaszar,ította a manóiéhoz, s egy­szeribe alázatos lett. A szemét félig le­hunyta s érezte, hogy a körtéé szákál­­ szúrja az árvát. És ekkor, ahogy át­ölelve, szorosan fogta, kinyitotta a­­sze­mjét, keresztülmézett a vastag szem­üvegen, de a mintó vidám, bátor és me­leg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni­­ kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a manó még kacérkodott is vele; elhúzta­ előle a fejét, de a lány utána hajolt és szájon csókolta hosszasan. És össze­hr­an­gzot­t a h­amu­sikás, sejhte kéjes, fej­lett asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöm­les röhejével az erős törpének. Hangok­­rai látszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg nyilasához me­nt. A lány összekuporodott a szi­klán és behunyta a szemét. — Jövünk! — kiáltott ki a nagy bar­langba a férfi, de ez a hang már a szer­kesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok irányában, karon­­fo­gva. Még az után­a, lány egy pillanat­ra ráhajtotta fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez. Egy kis fehér ló húzta őket a hegy lá­bának túlsó oldalára, ahová a sínek ve­zettek és a kis vaskerekű kocsik szokták kihordani az érc tartalmú törmeléket. Az után, mikor, csönd­esen kocogott velük a ló, a kis művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna, egy szót se szólt. Melléje húzódott és le­hunyta a­ szemét, csak akkor lélegzett fel, mikor újra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna száját. Kiértek a szabadba. A nap vakítóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a­­sze­mét. Mire nagy neheze­n hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány szétné­zett! El­ső­­pillantása a szerkesztőre esett, aki most megint kidülleszített mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly csúnya és oly komikus volt, hogy a­ lány hangosa­n elkezdett nevetni raj­ta. És föllélekzett, mint akit a szabadt levegő és a napfény felszabadított 'ne' járni varázslat alól. Bel­ekapasz­kodöt­t az egyik fiú karjába és kíváncsian né­zett barma, szép, férfias arcába, sötét, őszinte szemébe. Ez most jól, esett. És mikor a szerkesztő az egész társaság hangos­­nevetése közepett, nagy klírnál feltápászítodott a brioskára és a kis, imivészmő mellé­­akart ülni, a ’hölgye-es­, ke elf­ordította a fejét, eltolta őt magá­tól és nevetve mondta: . — Üljön csak a bakra, ide figurăm. Kiváncsi folyam a Tisza. Ide-oda kanya­rog, megtudni mi hír ennél az öreg fűzfá­nál, mit susog amott a nád. Kiváncsi folyam . . . Hanem azért nagy kényelmesen f­olydog­ál: holnap is nap lesz! Sőt mintha meg is állapodnék imitt-amott, elferkszt­k, szó­­­jeliéről. S jobb is maga urának lenni, Tiszának neveztetni, mint be­leveszni a Du­nába — minek siessen hát. Néhány ku­tyafuttamodásnyival a, szőke folyamon innét, sárga kúria áll az országútt mentén. Szépkori udvarház, lehet hetven esztendős is, annyi bizonyos, hogy homlo­kán ezt a­z évi számot látja az ember: MDCCXXI. Akkurátus kerítés húzódik az út és kúria között, a falándzsák sorát izmos kőoszlopok tartják. A kapuban két kőorosz­lán vigyáz, mert a kapu éj­­jel-nappal nyitva van. Igaz, olykor három eleven, komondor is segélyére siet­ni két kőoroszlánnak. sna csakugyan történik valami a kapu körül. Most ottan­ heven­étermeik az ebek a ház nap­sütötte oldalában: nem kell már félni a nap­tól, ősziesre fordult­­az idő, kutya nyelvét ki nem öl­­eti. A ház előtt falábú jobbágy gsrablyéli az avart, Jófogástu, rettentő bajimszu . . . Vala­hol messze, taliániföldön hagyta a valóságos lábát, bizonyos Rivoli tájékán, öreg golyó vitte el. Hja, fránya legény rajz a Napóleon. Az ámbitus oszlopait sárgapiros vadrezelő fonja körül. Füst pöffen bele a semmibe a tornác ölén. Öblös, feketepirosra szilt tajték­­pipából támad a káli füst. K­étrőfnyi hosz­­szúságu szagosmeggyfaszáron lóg az öblös­­készség. Kétrőfös szár végében deresedő nemzetes úr üldögél. A nap már majdnem fölért a de­le­lő­re s szikrázó szemét most az útra mereszti A nap már látja, a nemzetes úr még nem látja, hogy könnyű szekér közeleg az utón. Vén pór hajtja a lovaikat, kor­dovánképű­ legény ül hátul a kasban, s­zejm pilláinak csátora szinte feketére színezi nagy, dióbarna sze­mét; csigás, dug haja, mint a bársony, orra alatt kis bajusz hetvenkedik; válla keskeny, melle horpadt, hanem homloka boltozatos. Fekete gyöngyösi mentét ölthetett magára, útnak indulásakor, fehér a gyöngyösi mente a portól. Hanem már nemzetes Szeghy Pál is föl­figyel. A­­szerkérzörgést már hallja. Ne­m vihet parasztot a szekér, ügetnek a lovaik, már a patkó csattogása is hallatszik. — Kusz-kusz! — szólt odl­a a nemzetes úr a komondoroknak­. Nem szükséges nagyon­­biztatni azokat, ott vannak már a kapuban, szekér oldalában. Jó volt, biztatni a komon­dorokat, mert hm azt hallják, hogy kusz­­kusz, akkor aztán ne tovább! Elébe vágnak a lovaiknak, meg kell állatni a szérfőérnek. S már ballag is- a kocsi fele Szeghy Pá­ L s morfondíroz: urféle, annyi bizonyos-; leg­alább is ur fele, diák-féle, diák-féle még nem igazi ur, de a diákiból nagy úr is lehet, semmi kétség, be lehet vezetni a házba. Akkor már éppen harangozták is a delet. — Tessék beljebb kerülni, no, — kedves­kedett a nemzetes úr, ahogy a szekérhez ért. — Jobb ebéddel szolgálok én, mint az ország­út. Az csak port nyelet — S a kocsisra ri­val­t. — Kifogni, no. Másnap, hajnalban, ahogy a smp beszima­­tolt a sokszínű ablakon, csak látta ám, hogy Szeghy Pál meg a diákféle még mindig ott üldögélnek a szives, türelmes ebédlőasztal, mellett. Az öblös kancsó már jóegy­néhány­­szor megfordult a pincében. (Nem hiába ment le a föld alá, sohasem tért vissza üres gyomorral.) A nemzetes ur meg váltig mon­dogatta: — Hát almice, azt még egyszer, hogy asszongya, csikóbőrös . . . S a vendég dalolja is, de csak úgy csen­desen: Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kak­acsocskám, Érted- halok, érted élek. Száz leányért nem cseréllek. Mert hangoskodni mégsem volna illő: Ilona alszik, dagadó patyolatpárnákon, le­­vendral­a­i Tliata szobájában, ülüggyék. Az este is éjfélig varcsoráztatta a vendéget. Nemzetes asszony nincs már a háznál, öz­vegyember már a n­emzetes úr. S több gye­rek sincsen — az­­ lázbál, se házon kívül, Ilonka az egyetlenke. Aluggyék. Nem, néma­, szabad megzavarni álmát, hátha­­Pataky Sándorral sétálgat éppen, kéz a kézben. Tündér­ország ezüst Tiliolm­jai között, vagy Göncöl viszi őket csillagszekéren, tejuton (fkk tigőre ; d­e az sem lehe­tetlen, ülnék pün­­­ösdirózsa piros szobájában , mostan csó­kolja meg először. Sándor, az ifjú férj, Ilon­kát, az asszonyt. Csendesen, csak csende­sen . .­­No, hanem a diátófél© mégis csak tovább bírta mulatozást, eszem­ is zömöt. Csende­sen, csak csendesen. F­ölöstüköm után csak eszenderült az asztal m­ellett Szeghy Pál, a papzatm­org,ashoz hozzá sem nyúlt. Pedig a­k­kor már hangoskodhattak volna: Ilonka lenn állott a gyümölcsös végében, az érpár­ton s­ánk­orn­eadarával kedveskedett a ka­csáinak. — Hát akkor elég is volt a vendégeskedés­ből, — vélte az i­fju, ahogy már horkolt a nemzetes úr. Fölállott, nyújtózkodott egyet, a szép ezüsttuibános, törökfejes pipát — vendégnek való ekassk­ap­ipát — letette, maga kurtaszám pipáját fogta agyarára, kalapját a fejébe csapta. És se szó, se be­széd, elhagyta a kúriát. Szeghy Pál jól megérdemelt nyugalmát dehogyis zavarta meg bucsúzkodással. Ha nem a leányasszony­tól el kéne bucsuzkodni, el lehet búcsúzni,­­el fog búcsúzni. Jó sze­rencse, hogy a rettentő bajuszai, falábú inva­lidusa megint cs­ak ott ko­torázott a ház kö­rül, az útbaigazította. — Már elmegy? — csodálkozik a leány, nefelejcs- szemű. —De hiszen le sem pihent. — Majd csak kiállom. — Jó ágyat vetettem. — Hátha rosszul esnék felkelni belőle. — Hát hogyan tartóztassam? — Ne tartóztasson, leányasszony. Hanem útravalót adhatna. — Ejnye, csakugyan. No, jöjjön, nézzük meg a kamrát, mije van? — Itt, is átadhatja az útravalót. — Megelégszik topped! szilvával? — El leszek szilva nélkül. — Almát? — Nem kedvelem. Fel­kacagott Ilonka. — Talán eleven kacsát akar? — Átadhatja az arcbravalót, ha mondom, de eleven­­kacsa nem kell. — Mit akar hát? — Csókot. Ilonka el is pirult, el is fehérede­tt. — Kigyelmed túlm­erész. — Csak egyetlen­egyet. — S azt is tudja, hogy Pataky Sándor mátkára vágy­ik. — Nem a férfi, a poéta kér csókot. Még szebben elpirult, még szebben elfe­­lhérü­lt Ilonka. — Igaz, valóság, figyelmed az én leg­kedvesebb poétám. — A legkedvesebb? Ej, csakugyan érde­mes volt versfaragóvá lennem. — Kívülről tudóm­ási verseik — Tucatnyi verset írok ezentúl naponként. — De . . de . .. ezért csókot kívánni . . . Ó, Csokonai Vitéz Mihály, hány lelkes olva­sója Van figyelm­ednek? — Nem, nem a férfi, kér csókot. Hanem a poéta . .. S nem is a legénynek adja, hanem a verseinek. A legény nem is érdemli meg m­int legény. A versei szépek, a­zt mondja a leányasszony. Csak egyetlen csókot ezer versért. — Nincs kincs, — kacagott a leányzó. — Verset írok a mennyegzőjére! Ilonka etpőjeorrát nézte. Pedig látta már egynéhányszor. Aztán csak azt mondta: . — S én nem adok csókot a poétának még sem . . . Hanem, ha nem a poéta adh­­att ne­kem. De csak egyetlenegyet, a homlokomra. Ilonka lehunyta szempilláit, Csokonai aj­kával érintette. Sohasem volt pipacs olyan­­piros, liliom olyan fehér, mint Ilonka — akkor. A kacsák csak falták a kukoricad­arát, de­hogyis kíváncsiskodtak. Ilyen tapintatok a kacsa, ha kukoricadiana van előtte. Ahogy Csokonai elengedte Ilonka kezecs­kéjét s indult elfelé, a leányka még utána szólt: — Aztán az esküvőmre ne küldje, hozza el a verset! — Mikor tartják? — Pünkösdkor. — Eljövök. S ment befogatni. Nem sokkal utóbb, már a páros után pop­­rofi­zikált­ak a­ lovaik. . S múltak a napok­. A levelek lehullottak, valamennyi.­­A »Szilvából« pálinka lett, ~ . Zúzmara lepte el­­a fákat, . S egy napon a juhász-házakat úgy kellett kiásni a hóból. Szent karácsony is elérkezett.­­ A nagyböjt is elmúlt. ! A Rügy fakadt megint a fákon. Madár dalolt már a fris­s lombok között. Három nappal piros pünkösd előtt poros csát­a állott meg az oroszlának orránál. Ifjú ember ugrott le, magad ászán, tá­hól. A komondorok farkcssóválva­ fogadták. Isme­rőst üdvözöltek: a komondorok. Ug­yan­ostak Vidám volt Csokonai Vitéz M­i­­h­ály, fütyörészett. A nemzetes úr benn ült a szobában. De az örökké füstölgő pipáj­a kihűlve lógott a szájában. »S megeszint a nemzetes ur? Tavaly csak deres volt a haja, most fehér. Huszonöt esztendőt vénült, vén ember lett. — Adjon Isten jó napot, — üdvözölte Cso­konai. A nemzetes ur csak biccentett. — Megjöttem­ az esküőre? — jelentette a költő. — Csendesen, csak csendesen . . . — De hiszen most nappal­­van­, ilyenkor csak nem alszik a leányasszony.­­Kiváltkép egy esküvő előtt, talán még éjszaka­ sem. — Alighanem halotti koszorút fonunk jó Ilonkám homlokára, piros pünkösd napján. — Beteg? — Fél esztendő óta. — Jár hozzá doktor? — Nincsen a beteg­ségé­nek doktor­ja. — De hát mi baja van? Az isten szerel­méért — Egész télen feléje se nézett a vőle­génye. Se szó, se beszéd, el­marad­t. Sohasem hittem volna, hogy ilyen becstelen e­m­ber legyen ez a Sándor. Pedig gyilkos . . . Meg­öli Ilonkát! — Hol kdök az a Pataky? —­ Itt, a szomszédságunkban van­­a bir­toka. Csokonai Vitéz Mihály cs­ak sarkon for­dult és­­ elramlott — Ez a bolond már megint elszalad, — dön­ögte a nemzetes ur. Csokonai pediglen menti megkeresni Pa­taky tanyáját. Könnyen meg is találta a Tanyát. A gazdát annál nehezebben . . . Nem akart az szóba sem állni ember fiával Azt mondták, így van ez már vagy félév óta. Azt mondták, bizonyos naptól kezdve nem látta mosolyogni senki, most meg már nem is beszél. Csokonai csak mégis megtalálta, Pataky künn kocorgott a határban, távol onnét, ahol béres dolgozik, ember jár. Elébe top­pant a költő: — Csokonai Vitéz Mihály a nevem­. Pataky cssak vállat vont. — De pedig vel­am beszélni fog! — ő röp­ködött Csokonai. Pataky az ajkába harapott és nem szólt. — Én azért jöttem, hogy számonkérjeim, mért hagyta el Szeghy Ilonkát? De már erre kitört Patakybó­l a szó. Na­gyot kiáltott: — S ezt kegyelmed kérdezi? Még elembe mer állami az úr? Örüljön, hogy le nem dur­­rantottam­ a­kkor. —• Mikor? — ámuldozott Csokonai. — Amikor megcsókolta Ilonkát. -- Ah, a csók? Látta? — Gyalogosam, kezemben puskával bal­lagtam a földeken át. Éppen a kukoricásban haladtam, Nyulat nem láttam. Csókot­ lát­tam. Nem tudtam, mit tegyek. Od­alőjjek? Aztán csak visszafordul tálra. Nemi, az ilyen hölgy nem érdemli meg, hogy gyilkossá váljunk miatta­. De a csalódás engem szí­ven talált. — Ah, tehát az én ártatlan csókom az oka mindennek? — Ártatlan? — s keserűen felnevetett. — Igen, igen, ártatlan csók volt, vers ju­ - talma, nem fér­fiszerelimé. A kigye-hnett mennyegzőjére ígértem verset érte. — S az­zal csa­k kihúzott a kebeléből valami fehér papirost a poéta, tele volt az fekete betűvel.­­ Hanem azért engem ledurrtam olvat. É­n kértem, én adtam a csókot, ő csak eltűrte. A delitm­ár írta: PAULINI BÉLA. \

Next