Természet Világa, 2001 (132. évfolyam, 1-11. szám)
2001-08-01 / 8. szám
FÓRUM Hölgyeim és Uraim! Nagy nap a mai a magyar természettudományos ismeretterjesztés történetében, a 132. évében járó Természet Világa életében. Szeretnénk közhírré tenni, világgá, de legalábbis országgá kürtölni, hogy a folyóirat különszámainak sorában megjelent Simonyi Károly tanulmánya, A magyarországi fizika kultúrtörténete, alcímként a XIX. századot megnevezve. Aki olvasta, vagy legalább lapozgatta már Simonyi professzor nagy művét, A fizika kultúrtörténetét, ezt a ma már fogalommá vált könyvet, annak rögtön felcsillan a szeme, ha meghallja, hogy a szerző - amint maga írja - „háborgó lelkiismeretének csillapítására” belekezdett a magyar fizika kultúrtörténetének megírásába. A bevezető mondatokban hangsúlyozza, hogy nem akart a teljesség igényével mindenről szólni. Úgy érzi, bizonyos elnagyolásokkal tárgyalja a XIX. századot, ezért a könyvet csak vázlatnak tekinti. Amikor megláttam a tanulmány még nem végleges változatát, sok minden eszembe jutott. Nagyon kevés természettudományos tárgyú sikerkönyvről tudunk, ám A fizika kultúrtörténete mindenképpen ezek közé tartozik. Első kiadása 1978-ban jelent meg, ma már a negyediknél tart, és a német fordításnak is a harmadik kiadása készül. Remélem, ilyen bestseller lesz a magyarországi fizika kultúrtörténete is. Simonyi Károly legendás előadásokat tartott a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán. Azon ritka tanáregyéniségek egyike, aki nemcsak előadásain ragadja magával a hallgatóit, hanem ugyanolyan képességgel tudja írásba önteni a mondanivalóját. Ez ritka adottság. Pár éve a skóciai Aberdeenben sokat beszélgettem az egyik ottani egyetem építészmérnök végzettségű rektorhelyettesével. Valahogy szóba került, hogy Glasgow-ban hallgató korában milyen különlegesen jó, varázslatos előadásokat tartott egy építészprofesszor. A hallgatók tódultak az előadásokra. Beszélgetőpartnerem végzés után az akkor már öreg, nyugdíj előtt álló professzor tanszékére került tanársegédnek. Egyszer vette magának a bátorságot, és figyelmeztette a profot, hogy nem szabad elveszni hagyni, amit több generáció építészmérnök-hallgatóinak elmondott. Kérte főnökét, hogy könyv formájában is jelentesse meg mindazt, amit előadásain elmondott. Mire az öreg prof így válaszolt: Kedves fiam, csak legalább az első két oldalt meg tudnám írni! Simonyi Károly - szerencsénkre - nemcsak előadóként egyedülálló, hanem könyvíróként is. Biztos vagyok benne, hogy A fizika kultúrtörténetét nemcsak természettudományos, műszaki érdeklődésűek olvassák, vásárolják, hanem mindenki okulhat belőle, legfeljebb olvasás közben átugorja azt, ami nagyon „fizikául” van. Úgy kell elővenni ezt a könyvet, mint valami ritka csemegét, amiből nem kell feltétlenül egy ültő helyben nagyon sokat fogyasztani, esténként egy-két oldalt érdemes elolvasni, és kicsit elgondolkodni az olvasottakon. Simonyi professzor előadásait, sajnos, nekem - vegyészmérnök-hallgatóként - nem volt alkalmam látogatni, de hallottam róluk a rajongó beszámolókat. Sok jel mutat arra, hogy életében a legfontosabbnak az oktatómunkáját tartja. Ott voltam azon az ünnepségen, amelyen őt a Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták. A tiszteletbeli doktorok ilyenkor rövid előadást tartanak, kiragadnak néhány részletet tudományos életművükből. Simonyi professzor ez alkalommal is az oktatómunkájáról beszélt, elmondta, hogy mindig ez állt tevékenysége központjában. Beszélt - többek között - a soproni egyetemen eltöltött éveiről, ahol vezetésével a laboratóriumukban Magyarországon először hoztak létre atommag-reakciót mesterségesen gyorsított részecskékkel 1951-ben. Ott az elektrotechnika tanszéket vezette, tankönyvet is írt a hallgatóknak. Visszaemlékezve jólesően nyugtázta: „Mennyit tanultam én e könyv írása közben, mennyi mindent megértettem!” Valószínűleg a tanulás, a magasabb szintű megértés igénye és öröme is hajtotta, hajtja ma is, amikor a fizika kultúrtörténetéről írt és ír. A különszámként megjelent kötetben a XIX. századi magyar fizika kultúrtörténetének kiemelkedő egyéniségei, üstökösei, akik köré épül a könyv, a két Bolyai, Jedlik Ányos, Eötvös Loránd és Bláthy Ottó. Legalábbis ők a természettudósok közül a legrészletesebben említettek, mert hiszen velük együtt olvashatunk Kazinczyról, Széchenyi Istvánról, Eötvös Józsefről mint legkiemelkedőbbekről, de nagyon „sokszereplős” a könyv. A XIX. század magyar fizikusaira általában nem sugárzott az elismerés, nem a fényben éltek, mint sok nyugati kortársuk. Ezt jól illusztrálja, hogy Bolyai Jánosról egyetlen arckép sem maradt fenn. Jedlik Ányos sem vált annyira ismertté a világban, mint megérdemelte volna. A könyv Jedlikről szóló részét olvasva olyan érzésem támadt, hogy Simonyi Károlyt különleges vonzalom fűzi Jedlik Ányoshoz, hogy közös RÉFFY JÓZSEF Közhírré tétetik Simonyi Károly új munkájáról A magyarországi fizika kultúrtörténete kötet sajtótájékoztatóján elhangzott méltatás nyomán. 358 Természet Világa 2001. augusztus