Textilmunkás, 1969 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
A köszönet mindig jólesik A Habselyem Kötöttárugyár i. sz. telepén beszélgetünk Kovács Istvánnéval, a textima nagyvarroda főbizalmijával a szakszervezeti életről, a munkáról és az üzemről, ahol csaknem tizenöt éve dolgozik. Ennyi év alatt szorosan összeforrt a közösséggel, a több, mint kétszáz főnyi kollektívával, munkatársaival. Ebben a hónapban tölti be tizedik éve a főbizalmi posztot. — Kérem, beszéljen valamit magáról. Elogódottan, zavart mosolylyal von vállat: mit is mondhatna? — A felszabadulás után a Gubacsi úti szappangyárban kezdtem dolgozni. Mindig szerettem a munkát, jó érzés látni azt, amit csinál az ember. Ez a gyár, ahol most vagyok, a második munkahelyem, s úgy érzem innen megyek majd nyugdíjba is. — Mióta szakszervezeti tag? — Az államosítást követően léptem be. Amikor pedig idekerültem a gyárba, szinte a munkakönyvemmel együtt adtam át a szakszervezeti könyvemet is. Én úgy vagyok — nem tudom, máshogyan érzi —, a szervezett dolgozó valahogy „otthonosabban” mozog munkahelyén, mint az, aki elfeledkezik szervezeti hovatartozásáról. — Mikor választották meg bizalminak? — Még 1959-ben választottak, később pedig főbizalmi tisztséggel bíztak meg. Szeretem ezt a társadalmi feladatot és őszintén mondom, szívesen végzem. — Mi a főbizalmi konkrét tevékenysége? —• Tíz bizalmi munkáját fogom össze, tehát lényegében tíz csoport problémáját vállalom magamra, s egyben közvetítem az illetékes vezetők, vagy a szakszervezet vezetősége felé. Vannak új bizalmiak, akik sokszor irányításra szorulnak, s kézenfekvőbb, hogy tőlem kérdezik meg, mit, hogyan tegyenek. Én szívesen adok tanácsokat, sőt távollétükben helyettesítem is őket. Egyébként örülök, ha bárki szívességet kér, hozzám fordul. Nem régen egy fiatalasszony, Fazekas Józsefné keresett fel. Másállapotos volt, férjét váratlanul katonának hívták be, nagyon rossz anyagi körülmények közé került a család. Elintéztem a segélyezési bizottságnál, hogy rendkívüli szakszervezeti segélyt kapjon. De előfordult ilyesmi máskor is. — Hálásak ezért? — Hálát én nem várok soha senkitől. A köszönet jólesik, azt elfogadom. De álcád, aki azután felémbe néz. Csak mikor újra kellene valami. — A nagyvarrodában láttam néhány szocialista brigád igen szép, dekoratív falitábláját. Hány brigád dolgozik a textilában? — Kilenc szocialista brigádunk van — kapcsolódik bele beszélgetésünkbe Domokos Pálné term. felelős. — Büszkén mondhatom, hogy minden brigádunk megállja a helyét. Egészséges munkafeltételek mellett, részben új gépeken dolgoznak, s a vállalt kötelezettségüknek eleget tesznek. Remélem, hogy az új esztendőben is ugyanígy lesz majd. —■ Megfelelő-e a brigádok egymás közötti kapcsolata? A jó kapcsolatok kiépítésében milyen szerepe van a bizalmi elvtársaknak? — vetem fel a kérdést? — Kollár Balázsné a Tyereskova brigád tagja, egyben bizalmi és szalagvezető-helyettes válaszol. — Az új gyártástechnológia alapján a közelmúltban a brigádok bizonyos átszervezése vált szükségessé. A brigádok és a brigádtagok segítik egymás munkáját, jó a szocialista munkaszellem. A mozgóbérkeretek felosztásánál vigyázunk arra, hogy abból a brigádok munkájuk arányában részesedjenek. A jutalmak tárgyilagos, minden szempontot figyelembe vevő elosztásánál mindenkor sokat segített a főbizalmi, Kovács Istvánná. Ugyanígy a dolgozók kedvezményes üdültetésénél és a szocialista munkaversenyek szervezésénél. Dolgozóink többsége fiatal. Sokuknak ez a gyár életük első munkahelye — mondja Domokos Pálné. — Bizony a vállalat szakszervezeti bizottságára tartozik elsősorban, hogy ezek a fiatal dolgozók megkedveljék, megszeressék munkahelyüket, s jól érezzék magukat. Ehhez nagy segítséget nyújtanak a bizalmiak, közöttük Kovács Istvánná is. A jövő évben őt szeretnénk ismét megválasztani, megérdemelt tisztségébe. Zoltai András tét asszony lépeget előttem a Váci úton. A fürge léptű alalcsonyabb fel-feltekint a kimért, kissé nyújtott járású, némileg szikár magasabbra. Láthatóan az utóbbi viszi a szót. Miről beszélnek, nem tudom, csak amikor befordulnak a textilgyár kapuján, jutnak fülembe az utolsó mondatok... Valahogy ilyesféleképpen: „Jó, jó, az évfordulón most mindenki a forradalom nagy nemzetközi jelentőségéről, a Szovjetunió szerepéről beszélt, de miért kell mindig csak dicsérni? Úgy érzem, egy kicsit elfogultak vagyunk a Szovjetunió irányában." Ennyit hallottam. S valahogy azóta is foglalkoztatnak a szavak. Nem, nem volt gúny, pláne cinizmus azokban, inkább kicsit szárazon, szinte tárgyilagosan koppantak. Az utolsó mondat mégis a nyilvánosság előtt is ellentmondásra ingerel. Nem azért, mintha nem éreznék az ismeretlen szavaiból igazságot. Jól tudom, mindenki tapasztalhatta: lehet jó és kevésbé jó érvekkel bizonyítani, hogy a Szovjetunió miért és miként vált utat mutató példává, egyben legfőbb forradalmi támaszává minden ország munkásosztályának, amely a kizsákmányolás ellen, a szabadságért, a szocializmusért és a békéért küzd. Azt sem hiszem, hogy a szocializmus, a kommunizmus építtetése közben nem követhetnek el hibákat. Ezeket lehet elhallgatni, lehet eltúlozni, de egyet nem lehet: nem beszélhetünk elfogulatlanul a világ első proletár államáról. Nem elfogulatlanok irányában a tőkések és szekértolóik sem, éljenek a világ bármely részén, örülnek, sokszor leplezetlenül ujjonganak, ha hibádat vélnek ott felfedezni. Nekünk e hibák fájdalmat okoznak. Az eredményeknek, sikereknek pedig, amelyek a szembenállókat bosszantják és kihozzák a sodrukból, mi nyíltan és leplezetlenül örülünk. Érthető, hiszen egyek vagyunk, egyet akarunk. S bármily kusza legyen napjaink politikai térképe, bármily bonyolult kérdések elé állítson bennünket az élet, semmi nem homályosíthatja el, hogy a Szovjetunió oldalán állunk. Igenis elfogultak vagyunk a Szovjetunió iránt, mint ahogy osztályunk, a munkásosztály iránt. Éppúgy, mint az az egyszerű bolsevik katona, aki 1917-ben a diákegyenruhás, pökhendi fiatalember pimasz és rafinált érvelésére mindegyre azt hajtogatta: „Két osztály van. Hát nem látja? A proletárok és a burzsoázia.” Két osztály van: a burzsoázia meg a proletáriátus. Hiába fitogtatja a diák műveltségét, hiába vágja a katona fejéhez, hogy megint csak a buta sémákkal jön. A katona nem tágít: „Csak két osztály van...” így írja le John Reed, az amerikai újságíró, a forradalmi napok hű krónikása.* Igen, a kapitalizmus kibontakozása óta a tőkés társadalomban két osztály, két szemben álló osztály van. Ha akadnak is polgári gondolkodók, akik tárgyilagosságot hirdetnek, s kiutat kereső kispolgárok, akik egykre hazug világot festve elítélik a „szélsőségeket”, ez mit sem változtat magán a tényen. Az emberi gondolkodás óriásai soha nem rejtették véka alá, soha nem tagadták, hogy nyíltan egyetlen ELFOGULTAN osztály, a munkásosztály oldalán állnak. És éppen ez tette lehetővé, hogy hamis illúziók nélkül szemléljék a világot, keressék törvényszerűségeit. Mert — az emberi történelem során először — ennek az osztálynak nem érdeke a valóság elködösítése. Ellenkezőleg! A társadalmi fejlődés törvényeinek ismeretében, azok felhasználásával gyorsabban jut el céljához: az osztály nélküli társadalomhoz. Voltaképpen erről van szó a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunkban is. A Kommunista Kiáltvány már több, mint egy évszázaddal ezelőtt meggyőző szavakkal ecsetelte, hogyan szerveződtek a munkások osztállyá. Kezdetben csak az egyes munkás állott szemben a saját tőkéjével, később egy üzem, majd egy-egy szakma munkásai egyesültek saját kizsákmányolóikkal szemben, míg végül a munkások osztálya került szembe a tőkésosztállyal. Évszázadunkban az imperializmus kiterjesztette hatalmát az egész földkerekségre, behálózta az egész világot. Most már a világ munkásai és az imperialista monopoltőke nézett egymással farkasszemet. Amióta pedig létrejött az első szocialista állam, már a két rendszer került szembe egymással. S nincsen olyan rágalom, nincsen olyan aknamunka, amelyet a világ tőkéseinek képviselői ne próbáltak volna ki a Szovjetunió ellen. Ez a harc a világméretű osztályharc szerves része. A tőkés támadás gyújtópontjában létrejötte óta a legelső és a leghatalmasabb szocialista ország áll. Az ismert kifejezések: hidegháború, fellazítás, ennek a támadásnak a második világháború óta csak különböző szakaszait jelzik. Célja változatlan. A monopóliumok urai nem kívánnak maguknak nagyobb sikert, mint hogy megingassák a világ munkásainak bizalmát az első szocialista hatalomban, mint hogy eltávolítsák tőle a szocializmust építő egyik vagy másik országot. E harc különböző állomását szemléletesen mutatta be számunkra az ellenforradalom — ezt példázzák napjainkban a csehszlovák, események. Saját helyzetének felismeréséből, a nemzetközi osztályharc törvényeinek megértéséből következik tehát a munkásosztálynak az a megingathatatlan elvi állásfoglalása, amely nyíltan és igenis elfogultan fordul a Szovjetunió felé, olyan nyíltan és elfogultan, ahogyan a gyermek fordul édesanyja, idősebb testvére felé, bizalommal és féltő gonddal. Már régen nem azzal a munkásasszonnyal vitázom gondolatban, amikor mérlegelem: a Szovjetunió mily nagyon rászolgál erre. Gondolunk-e elégszer arra, hogy a szovjet nép — amely csak a második világháborúban — annyi áldozatot hozott, s mennyi áldozatot hoz napjainkban is —, mennyivel magasabb életszínvonalat érhetne már el, ha nem nyújtana mindenoldalú segítséget a szabadságért harcoló, önálló nemzeti élet megteremtésére törekvő népeknek, ha nem vállalóa az imperializmus sakkban tartásának fő terhét, a maga és a többi szocialista ország építőmunkájának biztosítása, a népek szabad fejlődése, a béke fenntartása érdekében. Mert a monopóliumok hatalmas urai változatlanul a világ minden kincsét a maguk feneketlen zsebébe gyömöszölnék, akármilyen áron, akár véres háborúk, akár a népek kegyetlen letiprása árán is. Nem ők, hanem a körülmények változtak meg, hogy ezt mind kevésbé tehetik meg. Igen, ha e körülményeket mérlegeljük, megint elsőként a fél évszázados szovjethatalomra, erejére, s nem utolsósorban forradalmasító példájára kell gondolnunk. Az imperializmusnak éppen azért fő ellensége a Szovjetunió, mert a szocialista tábor fő ereje. S mint minden harc, ez is változatos eszközökkel folyik. Hol az erő nyílt fitogtatásával, hol hízelgő szirénhangokkal, a körülmények alakulása folytán most ez utóbbi került előtérbe. A nemzetközi reakció megpróbál bizalmatlanságot elültetni a Szovjetunió iránt, próbálja a nemzetközi összefogást gyengíteni. Ebben semmi meglepő nincs. Az idősebbek még biztosan emlékeznek arra, amikor egy-egy tőkés nemcsak fenyegetéssel igyekezett a munkásokat befolyásolni. Ismerős nekünk a hízelgő főnök is, aki nem mulasztotta el hangoztatni: „kedves Kovács úr (vagy Kovácsné), maga más, maga különb, mint a többi”. Így akarta magához édesgetni, sorstársaival szembefordítani a dolgozókat. Egy régi sztrájk jut az eszembe, amely már több napja tartott, amikor a sztrájktanyán derült ki, hogy az egymás ellen acsarkodó művezetők mindegyike rendszeresen dugópénzt kapott a főnöktől, „mert maga jó emberem” jelszóval. Volt is nagy meglepetés, amikor mindez kirobbant Most már felháborodottan, együtt fordultak a tőkés ellen. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tőkéshatalmaktól idegenek az ilyen, a hasonló módszerek. A John Reed által ellesett párbeszédben az egyszerű katona a rafinált diáknak csak azt ismételgette: „Csak két osztály van...” Tudjuk, hogy bármily kevéssé is hangzott ez ékesszólóan, mégis igaza volt. Napjaink ilyen egyszerű igazsága a két rendszer léte és harca Mi nem engedjük a mi rendszerünket bántani. Legkevésbé engedjük Szovjetuniót, mert az a mi rendszerünk biztos támasza. Legyen a szovjetellenesség bármilyen rafinált, tartalmazhat allűr részigazságokat is, mi elutasítjuk. A világ dolgozóinak, nekünk is, legsajátabb érdekünk a Szovjetunió léte, ereje. Ebben hiszünk, s bármiről is legyen szó a Szovjetunióval kapcsolatban — ha nem is vakon és süketen, de — nyíltan és elfogultan, eszünk és szívünk parancsát követve állunk a Szovjetunió mellett. Nem tagadjuk, nem szégyenkezünk ezért, hanem büszkén valljuk. Ha a szocialista országok vagy kommunista pártok között napjainkban felszínre bukkanó ellentétek bonyolultságában el akarunk igazodni, akkor is biztos mérce számunkra a Szovjetunióhoz való viszony. Szovjetellenes kommunizmus nem volt és nem is lehet. Ezért én a Váci úti munkásasszonnyal ellentétben nem rosszallóm, hanem egyetértően és helyeslően vallom; legyünk is elfogultak a Szovjetunió iránt teljes meggyőződéssel, nyíltan és tiszta szívvel. Fonó György • A könyv címe: Tíz nap, amely megrengette a világot. 1969. JANUAR | TEXTI LuICNKÍCs 3 A tagdíjak besorolásánál a jövőben nemcsak a fizetést, hanem a rendszeres prémiumot is, a jutalom összegét és a túlóradíjat, a másodállásból eredő keresetet is figyelembe kell venni. Ez a rendelkezés — valljuk meg őszintén —, nem mindenütt talált lelkes fogadtatásra. Főleg tájékozatlanságból, sok helyütt feltették a kérdést: kié lesz ez a többlet mire fordítják? A rendelkezéssel egyidőben hozták nyilvánosságra, hogy a többlet jelentős része a szakszervezeti bizottságoknál marad, maguk gazdálkodnak vele. Továbbra is az alapszervezetek gazdálkodnak a — most már magasabb — tagdíjösszegek felével, ezenkívül a szakszervezet központja bér- és szociális terhek átvállalásával több mint hét és fél százalékot otthagy az alapszervezeteknél. A központi alapból nagyobb összeget fordít kulturális és egyéb támogatásra. Növekszik a közös, valamennyi üzem dolgozóit érintő központi beruházások összege is. — Mire fordítják az alapszervezetnél maradt többletet? Erről érdeklődtünk a Finomposztó Vállalat újpesti gyáregysége szakszervezeti bizottságánál. Dr. Kiss Lászlónné, a szakszervezeti bizottság titkára nyitja fel a dossziét, amely betekintést nyújt, mit mire fordítottak tavaly, és milyen elképzeléseik vannak a jövőre. Az egymás alá sorakozó számoszlopok azt az érzést keltik: itt tudják minden forint helyét, s gondos mérlegelés után kerül egy-egy tétel a költségvetésbe. — A megnövekedett tagdíjalap felhasználása nagy felelősséget ró ránk — mondja Kiss elvtársnő. — Néhány magáért beszélő szám: 1367-ben, amikor a tagdíjösszeg harmincöt százaléka maradt nálunk, 153 300 Ft felett rendelkeztünk. Tavaly ez az összeg 155 900 Ft-ra emelkedett, s a tervezett szerint az idén már 201 300 Ft-ból gazdálkodhatunk. Az 1967-es év összegéből 24 700 Ft-ot fordítottunk segélyekre, 1963-ban 39 ezer Ft-ot, az idén pedig már 59 ezer Ftot terveztünk. — A segélyezésre fordítják tehát a legtöbbet. Mennyit áldoznak kultúrára, sportra? — Művelődési házunk fenntartási költségeit nagyrészt a vállalat viseli, de lehetőségeink szerint mi is hozzájárulunk. 1968-ban 18 ezer Ft-ot biztosítottunk e célra, az idén húszezer Ft-ot irányoztunk elő. Büszkék vagyunk a több mint tízezer kötetes könyvtárunkra. Támogatjuk az ifjúsági klubot és részünk van a kényelmesen kialakított kultúrszobák apróbb tárgyainak beszerzésében is. Januártól filmklubot szervezünk, eddig száznyolcvan a jelentkező. Kulturális kiadásainkba az erre szánt összeget is betervezzük. — Mennyiben járulnak hozzá a különböző rendezvényekhez? — Minden évben megrendezzük a szocialista brigádok vetélkedőjét. A résztvevők és a nyertesek könyvjutalmat és pénzt is kapnak. A brigádvetélkedő költségeihez a múlt évben tizenhárom ezer forinttal járultunk hozzá, színházbérletre kétezer Ft-ot költünk. Ankétokra 16 900 Ft-ot költünk. Úgy véljük, mindenki egyetért azzal, hogy szakszervezeti aktivistáinkat odaadó, sok fáradsággal járó munkájukért, esetenként megjutalmazzuk. E célra 1968-ban négyezer Ft-ot fordítottunk. S természetesen, az idén sem feledkezünk meg róluk. — Mindebből mégsem mindenki részesül... — Több, ismétlődő rendezvényünk valamilyen formában úgyszólván valamennyi dolgozónkat érinti: a fenyőfaüzmnek, a nők napja, az anyák napja, a gyermeknap. Megjutalmazzuk a sokcsaládos szülőket Nyugdíjasainkra is gondolunk és az összejöveteleinken kis ajándékcsomaggal kedveskedünk nekik. Csak a fenyőfaünnepen és a gyermeknapon hatszáz apróságot ajándékoztunk meg, háromszáznyolcvan nyugdíjasunk van. 1967-ben Balatonzamárdiban, hétvégi házakból álló, saját üdülőt létesítettünk. Ez, természetesen úgy értendő, hogy a háromszázezer forintos beruházási költséget a vállalat viselte, a berendezésekhez, a szórakozási lehetőségekhez (társasjáték, könyv stb.) azonban a szakszervezeti bizottság is hozzájárult. Ezzel az üdülővel sok olyan munkatársunk, akinek nem jut SZOT-beutaló, jutalomként az ország egyik legszebb nyaralóhelyén töltheti szabadságát, mégpedig családostól. A Finomposztó Vállalat újpesti gyáregységét azzal a megnyugtató érzéssel hagytuk el, hogy ott gondos gazda módjára bánnak a szakszervezetre bízott javakkal. Sárközi Mária Több tagdíj - több juttatás A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 50. évfordulója alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki Ratkó Anna elvtársnőt, nyugalmazott minisztert, a szakszervezet központi vezetőségének elnökét. . Köszöntjük a párt és a szakszervezeti mozgalom régi harcosát, aki áldozatot nem kímélve harcolt a textilmunkások jobb életéért, a nép ügyéért, a nemzet szabadságáért. t» 'W w H Z o H