Textilmunkás, 1969 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

A köszönet mindig jólesik A Habselyem Kötöttárugyár i. sz. telepén beszélgetünk Kovács Istvánnéval, a textima nagyvarroda főbizalmijával a szakszervezeti életről, a mun­káról és az üzemről, ahol csaknem tizenöt éve dolgozik. Ennyi év alatt szorosan ös­­­szeforrt a közösséggel, a több, mint kétszáz főnyi kollektívá­val, munkatársaival. Ebben a hónapban tölti be tizedik éve a főbizalmi posztot. — Kérem, beszéljen valamit magáról. Elogódottan, zavart mosol­y­­lyal von vállat: mit is mond­hatna? — A felszabadulás után a Gubacsi úti szappangyárban kezdtem dolgozni. Mindig sze­rettem a munkát, jó érzés lát­­ni azt, amit csinál az ember. Ez a gyár, ahol most vagyok, a második munkahelyem, s úgy érzem innen megyek ma­jd nyugdíjba is. — Mióta szakszervezeti tag? — Az államosítást követően léptem be. Amikor pedig ide­kerültem a gyárba, szinte a munkakönyvemmel együtt ad­tam át a szakszervezeti köny­vemet is. Én úgy vagyok — nem tudom, más­hogyan érzi —, a szervezett dolgozó vala­hogy „otthonosabban” mozog munkahelyén, mint az, aki el­feledkezik szervezeti hovatar­tozásáról. — Mikor választották meg bizalminak? — Még 1959-ben választot­tak, később pedig főbizalmi tisztséggel bíztak meg. Szere­tem ezt a társadalmi feladatot és őszintén mondom, szívesen végzem. — Mi a főbizalmi konkrét tevékenysége? —• Tíz bizalmi munkáját fo­gom össze, tehát lényegében tíz csoport problémáját válla­lom magamra, s egyben köz­vetítem az illetékes vezetők, vagy a szakszervezet vezetősé­ge felé. Vannak új bizalmiak, akik sokszor irányításra szo­rulnak, s kézenfekvőbb, hogy tőlem kérdezik meg, mit, ho­­gyan tegyenek. Én szívesen adok tanácsokat, sőt távollé­tükben helyettesítem is őket. Egyébként örülök, ha bárki szívességet kér, hozzám fordul. Nem régen egy fiatalasszony, Fazekas Józsefné keresett fel. Másállapotos volt, férjét vá­ratlanul katonának hívták be, nagyon rossz anyagi körülmé­nyek közé került a család. El­intéztem a segélyezési bizott­ságnál, hogy rendkívüli szak­­szervezeti segélyt kapjon. De előfordult ilyesmi máskor is. — Hálásak ezért? — Hálát én nem várok soha senkitől. A köszönet jólesik, azt elfogadom. De álcád, aki azután felém­be néz. Csak mi­kor újra kellene valami. — A nagyvarrodában láttam néhány szocialista brigád igen szép, dekoratív falitábláját. Hány brigád dolgozik a tex­­ti­lában? — Kilenc szocialista brigá­dunk van — kapcsolódik bele beszélgetésünkbe Domokos Pálné term. felelős. — Büszkén mondhatom, hogy minden bri­gádunk megállja a helyét. Egészséges munkafeltételek mellett, részben új gépeken dolgoznak, s a vállalt­ kötele­zettségüknek eleget tesznek. Remélem, hogy az új eszten­dőben is ugyanígy lesz majd. —■ Megfelelő-e a brigádok egymás közötti kapcsolata? A jó kapcsolatok kiépítésében milyen szerepe van a bizalmi elvtársaknak? — vetem fel a kérdést? — Kollár Balázsné a Tyeres­­kova brigád tagja, egyben bizalmi és szalagvezető-helyet­­tes válaszol. — Az új gyártástechnológia alapján a közelmúltban a bri­gádok bizonyos átszervezése vált szükségessé. A brigádok és a brigádtagok segítik egy­más munk­áját, jó a szocialista munkaszellem.­­ A mozgóbérkeretek fel­osztásánál vigyázunk arra, hogy abból a brigádok munká­juk arányában részesedjenek. A jutalmak tárgyilagos, min­den szempontot figyelembe ve­vő elosztásánál mindenkor so­kat segített a főbizalmi, Kovács Istvánná. Ugyanígy a dolgozók kedvezményes üdültetésénél és a szocialista munkaversenyek szervezésénél. Dolgozóink többsége fiatal. Sokuknak ez a gyár életük első munkahelye — mondja Domokos Pálné. — Bi­zony a vállalat szakszervezeti bizottságára tartozik elsősor­ban, hogy ezek a fiatal dolgo­zók megkedveljék, megszeres­sék munka­helyü­ket, s jól érez­zék maguk­at. Ehhez nagy se­gítséget nyújtanak a bizal­miak, közöttük Kovács Ist­vánná is. A jövő évben őt sze­retnénk ismét megválasztani, megérdemelt tisztségébe. Zoltai András t­­ét asszony lépeget előttem a Váci úton. A fürge léptű ala­­l­­csonyabb fel-feltekint a kimért, kissé nyújtott járású, némileg szikár magasabbra. Láthatóan az utóbbi viszi a szót. Miről beszélnek, nem tudom, csak amikor befordulnak a textilgyár kapuján, jutnak fülembe az utolsó mondatok... Valahogy ilyesféleképpen: „Jó, jó, az évfordulón most min­denki a forradalom nagy nemzetközi jelentőségéről, a Szov­jetunió szerepéről beszélt, de miért kell mindig csak dicsér­ni? Úgy érzem, egy kicsit elfogultak vagyunk a Szovjet­unió irányában." Ennyit hallottam. S valahogy azóta is foglalkoztatnak a szavak. Nem, nem volt gúny, pláne cinizmus azokban, inkább kicsit szárazon, szinte tárgyilagosan koppantak. Az utolsó mondat mégis a nyilvánosság előtt is ellentmondásra ingerel. Nem azért, mintha nem éreznék az ismeretlen szavaiból igazságot. Jól tudom, mindenki tapasztalhatta: lehet jó és ke­vésbé jó érvekkel bizonyítani, hogy a Szovjetunió miért és miként vált utat mutató példává, egyben legfőbb forradal­mi támaszává minden ország munkásosztályának, amely a kizsákmányolás ellen, a szabadságért, a szocializmusért és a békéért küzd. A­zt sem hiszem, hogy a szocializmus, a kommunizmus épít­te­tése közben nem követhetnek el hibákat. Ezeket lehet elhallgatni, lehet eltúlozni, de egyet nem lehet: nem beszél­hetünk elfogulatlanul a világ első proletár államáról. Nem elfogulatlanok irányában a tőkések és szekértolóik sem, él­jenek a világ bármely részén, örülnek, sokszor leplezetlenül ujjonganak, ha hibádat vélnek ott felfedezni. Nekünk e hi­bák fájdalmat okoznak. Az eredményeknek, sikereknek pe­dig, amelyek a szembenállókat bosszantják és kihozzák a sodrukból, mi nyíltan és leplezetlenül örülünk. Érthető, hi­szen egyek vagyunk, egyet akarunk. S bármily kusza legyen napjaink politikai térképe, bár­mily bonyolult kérdések elé állítson bennünket az élet, sem­mi nem homályosíthatja el, hogy a Szovjetunió oldalán ál­lunk. Igenis elfogultak vagyunk a Szovjetunió iránt, mint ahogy osztályunk, a munkásosztály iránt. Éppúgy, mint az az egyszerű bolsevik katona, aki 1917-ben a diákegyenruhás, pökhendi fiatalember pimasz és rafinált érvelésére mindegy­re azt hajtogatta: „Két osztály van. Hát nem látja? A pro­letárok és a burzsoázia.” Két osztály van:­­ a burzsoázia meg a proletáriátus. Hiába fitogtatja a diák műveltségét, hiába vágja a katona fejéhez, hogy megint csak a buta sé­mákkal jön. A katona nem tágít: „Csak két osztály van...” így írja le John Reed, az amerikai újságíró, a forradalmi na­pok hű krónikása.* I­gen, a kapitalizmus kibontakozása óta a tőkés társada­l­­omban két osztály, két szemben álló osztály van. Ha akadnak is polgári gondolkodók, akik tárgyilagosságot hir­detnek, s kiutat kereső kispolgárok, akik egykre hazug vi­lágot festve elítélik a „szélsőségeket”, ez mit sem változtat magán a tényen. Az emberi gondolkodás óriásai soha nem rej­tették véka alá, soha nem tagadták, hogy nyíltan egyetlen ELFOGULTAN osztály, a munkásosztály oldalán állnak. És éppen ez tette lehetővé, hogy hamis illúziók nélkül szemléljék a világot, ke­ressék törvényszerűségeit. Mert — az emberi történelem so­rán először — ennek az osztálynak nem érdeke a valóság elködösítése. Ellenkezőleg! A társadalmi fejlődés törvényei­nek ismeretében, azok felhasználásával gyorsabban jut el céljához: az osztály nélküli társadalomhoz. Voltaképpen erről van szó a Szovjetunióhoz fűződő vi­szonyunkban is. A Kommunista Kiáltvány már több, mint egy évszázaddal ezelőtt meggyőző szavakkal ecsetelte, ho­gyan szerveződtek a munkások osztállyá. Kezdetben csak az egyes munkás állott szemben a saját tőkéjével, később egy üzem, majd egy-egy szakma munkásai egyesültek saját ki­zsákmány­olóikkal szemben, míg végül a munkások osztá­lya került szembe a tőkésosztállyal. Évszázadunkban az im­perializmus kiterjesztette hatalmát az egész földkerekségre, behálózta az egész világot. Most már a világ munkásai és az imperialista monopoltőke nézett egymással farkasszemet. Amióta pedig létrejött az első szocialista állam, már a két rendszer került szembe egymással. S nincsen olyan rágalom, nincsen olyan aknamunka, amelyet a világ tőkéseinek kép­viselői ne próbáltak volna ki a Szovjetunió ellen. Ez a harc­ a világméretű osztályharc szerves része. A tőkés támadás gyújtópontjában létrejötte óta a legelső és a leghatalmasabb szocialista ország áll. Az ismert kifejezések: hidegháború, fel­lazítás, ennek a támadásnak a második világháború óta csak különböző szakaszait jelzik. Célja változatlan. A monopóliumok urai nem kívánnak maguknak nagyobb sikert, mint hogy megingassák a világ munkásainak bizalmát az első szocialista hatalomban, mint hogy eltávolítsák tőle a szocializmust építő egyik vagy másik országot. E harc különböző állomását szemléletesen mutatta be számunkra az ellenforradalom — ezt példázzák napjainkban a csehszlovák, események. Saját helyzetének felismeréséből, a nemzetközi osztályharc törvényeinek meg­értéséből következik tehát a munkásosztálynak az a megin­gathatatlan elvi állásfoglalása, amely nyíltan és igenis elfo­gultan fordul a Szovjetunió felé, olyan nyíltan és elfogultan, ahogyan a gyermek fordul édesanyja, idősebb testvére felé, bizalommal és féltő gonddal. Már régen nem azzal a munkásasszonnyal vitázom gon­dolatban, amikor mérlegelem: a Szovjetunió mily nagyon rászolgál erre. Gondolunk-e elégszer arra, hogy a szovjet nép — amely csak a második világháborúban — annyi áldo­zatot hozott, s mennyi áldozatot hoz napjainkban is —, mennyivel magasabb életszínvonalat érhetne már el, ha nem nyújtana mindenoldalú segítséget a szabadságért harcoló, ön­álló nemzeti élet megteremtésére törekvő népeknek, ha nem vállalóa az imperializmus sakkban tartásának fő terhét, a maga és a többi szocialista ország építőmunkájának bizto­sítása, a népek szabad fejlődése, a béke fenntartása érdeké­ben. Mert a monopóliumok hatalmas urai változatlanul a vi­lág minden kincsét a maguk feneketlen zsebébe gyömöszöl­nék, akármilyen áron, akár véres háborúk, akár a népek ke­gyetlen letiprása árán is. Nem ők, hanem a körülmények vál­toztak meg, hogy ezt mind kevésbé tehetik meg. Igen, ha e körülményeket mérlegeljük, megint elsőként a fél évszáza­dos szovjethatalomra, erejére, s nem utolsósorban forradal­masító példájára kell gondolnunk. Az imperializmusnak ép­pen azért fő ellensége a Szovjetunió, mert a szocialista tá­bor fő ereje. S mint minden harc, ez is változatos eszközök­kel folyik. Hol az erő nyílt fitogtatásával, hol hízelgő szirén­hangokkal, a körülmények alakulása folytán most ez utóbbi került előtérbe. A nemzetközi reakció megpróbál bizalmatlan­ságot elültetni a Szovjetunió iránt, próbálja a nemzetközi összefogást gyengíteni. Ebben semmi meglepő nincs. Az idő­sebbek még biztosan emlékeznek arra, amikor egy-egy tőkés nemcsak fenyegetéssel igyekezett a munkásokat befolyásolni. Ismerős nekünk a hízelgő főnök is, aki nem mulasztotta el hangoztatni: „kedves Kovács úr (vagy Kovácsné), maga más, maga különb, mint a többi”. Így akarta magához édes­getni, sorstársaival szembefordítani a dolgozókat. Egy régi sztrájk jut az eszembe, amely már több napja tartott, ami­kor a sztrájktanyán derült ki, hogy az egymás ellen acsarko­dó művezetők mindegyike rendszeresen dugópénzt kapott a főnöktől, „mert maga jó emberem” jelszóval. Volt is nagy meglepetés, amikor mindez kirobbant Most már felháborodot­tan, együtt fordultak a tőkés ellen. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tőkéshatalmaktól idegenek az ilyen, a hasonló módszerek. A John Reed által ellesett párbeszédben az egyszerű katona a rafinált diáknak csak azt ismételgette: „Csak két osztály van...” Tudjuk, hogy bármily kevéssé is hangzott ez ékesszólóan, mégis igaza volt. Napjaink ilyen egyszerű igazsága a két rendszer léte és harca Mi nem engedjük a mi rendszerünket bántani. Legkevésbé engedjük­­ Szovjetuniót, mert az a mi rendszerünk biztos támasza. Legyen a szovjet­­ellenesség bármilyen rafinált, tartalmazhat allűr részigaz­ságokat is, mi elutasítjuk. A világ dolgozóinak, nekünk is, legsajátabb érdekünk a Szovjetunió léte, ereje. Ebben hiszünk, s bármiről is legyen szó a Szovjetunióval kapcsolatban — ha nem is vakon és süketen, de — nyíltan és elfogultan, eszünk és szívünk parancsát követve állunk a Szovjetunió mellett. Nem tagadjuk, nem szégyenkezünk ezért, hanem büszkén valljuk. Ha a szocialista országok vagy kommunista pártok között napjainkban felszínre bukkanó ellentétek bonyolultságában el akarunk igazodni, akkor is biztos mérce számunkra a Szovjetunióhoz való viszony. Szovjetellenes kommunizmus nem volt és nem is lehet. Ezért én a Váci úti munkásasszonnyal ellentétben nem rosszallóm, hanem egyetértően és helyeslően vallom; legyünk is elfo­gultak a Szovjetunió iránt teljes meggyőződéssel, nyíltan és tiszta szívvel. Fonó György • A könyv címe: Tíz nap, amely megrengette a világot. 1969. JANUAR | TE­XTI LuICNKÍCs ­­3 A tagdíjak besorolásánál a jövőben nemcsak a fizetést, ha­nem a rendszeres prémiumot is, a jutalom összegét és a túl­óradíjat, a másodállásból ere­dő keresetet is figyelembe kell venni. Ez a rendelkezés — valljuk meg őszintén —, nem mindenütt talált lelkes fogad­tatásra. Főleg tájékozatlanság­ból, sok helyütt feltették a kérdést: kié lesz ez a többlet mire fordítják? A rendelkezéssel egyidőben hozták nyilvánosságra, hogy a többlet jelentős része a szak­­szervezeti bizottságoknál ma­rad, maguk gazdálkodnak vele. Továbbra is az alapszervezetek gazdálkodnak a — most már magasabb — tagdíjösszegek fe­lével, ezenkívül a szakszerve­zet központja bér- és szociális terhek átvállalásával több mint hét és fél százalékot otthagy az alapszervezeteknél. A központi alapból nagyobb összeget for­dít kulturális és egyéb támo­gatásra. Növekszik a közös, va­lamennyi üzem dolgozóit érin­tő központi beruházások össze­ge is. — Mire fordítják az alap­szervezetnél maradt többle­tet? Erről érdeklődtünk a Finom­posztó Vállalat újpesti gyár­egysége szakszervezeti bizott­ságánál. Dr. Kiss Lászlónné, a szak­­szervezeti bizottság titkára nyitja fel a dossziét, amely be­tekintést nyújt, mit mire fordí­tottak tavaly, és milyen elkép­zeléseik vannak a jövőre. Az egymás alá sorakozó számosz­lopok azt az érzést keltik: itt tudják minden forint helyét, s gondos mérlegelés után kerül egy-egy tétel a költségvetésbe. — A megnövekedett tagdíj­alap felhasználása nagy fele­lősséget ró ránk — mondja Kiss elvtársnő. — Néhány ma­gáért beszélő szám: 1367-ben, amikor a tagdíjösszeg har­mincöt százaléka maradt ná­lunk, 153 300 Ft felett rendel­keztünk. Tavaly ez az összeg 155 900 Ft-ra emelkedett, s a tervezett szerint az idén már 201 300 Ft-ból gazdálkodha­tunk. Az 1967-es év összegéből 24 700 Ft-ot fordítottunk segé­lyekre, 1963-ban 39 ezer Ft­-ot, az idén pedig már 59 ezer Ft­­ot terveztünk. — A segélyezésre fordítják tehát a legtöbbet. Mennyit áldoznak kultúrára, sport­ra? — Művelődési házunk fenn­tartási költségeit nagyrészt a vállalat viseli, de lehetőségeink szerint mi is hozzájárulunk. 1968-ban 18 ezer Ft-ot biztosí­tottunk e célra, az idén húsz­ezer Ft-ot irányoztunk elő. Büszkék vagyunk a több mint tízezer kötetes könyvtárunkra. Támogatjuk az ifjúsági klubot és részünk van a kényelmesen kialakított kultúrszobák ap­róbb tárgyainak beszerzésében is. Januártól filmklubot szer­vezünk, eddig száznyolcvan a jelentkező. Kulturális kiadá­sainkba az erre szánt összeget is betervezzük. — Mennyiben járulnak hozzá a különböző rendez­vényekhez? — Minden évben megren­dezzük a szocialista brigádok vetélkedőjét. A résztvevők és a nyertesek könyvjutalmat és pénzt is kapnak. A brigádve­télkedő költségeihez a múlt év­ben tizenhárom ezer forinttal járultunk hozzá, színházbérlet­re kétezer Ft-ot költünk. An­­ké­tokra 16 900 Ft-ot költünk. Úgy véljük, mindenki egyetért azzal, hogy szak­szervezeti ak­tivistáinkat odaadó, sok fárad­sággal járó munkájukért, ese­tenként megjutalmazzuk. E célra 1968-ban négyezer Ft-ot fordítottunk. S természetesen, az idén sem feledkezünk meg róluk. — Mindebből mégsem min­denki részesül... — Több, ismétlődő rendez­vényünk valamilyen formában úgyszólván valamennyi dolgo­zónkat érinti: a fenyőfaüzmnek, a nők napja, az anyák napja, a gyermeknap. Megjutalmaz­zuk a sokcsaládos szülőket Nyugdíjasainkra is gondolunk és az összejöveteleinken kis ajándékcsomaggal kedveske­dünk nekik. Csak a fenyőfa­ünnepen és a gyermeknapon hatszáz apróságot ajándékoz­tunk meg, háromszáznyolcvan nyugdíjasunk van. 1967-ben Balatonzamárdiban, hétvégi házakból álló, saját üdülőt létesítettünk. Ez, ter­mészetesen úgy értendő, hogy a háromszáz­ezer forintos be­ruházási költséget a vállalat viselte, a berendezésekhez, a szórakozási lehetőségekhez (társasjáték, könyv stb.) azon­ban a szakszervezeti bizottság is hozzájárult. Ezzel az üdülő­vel sok olyan munkatársunk, akinek nem jut SZOT-beutaló, jutalomként az ország egyik legszebb nyaralóhelyén töltheti szabadságát, mégpedig csalá­dostól. A Finomposztó Vállalat új­pesti gyáregységét azzal a megnyugtató érzéssel hagytuk el, hogy ott gondos gazda mód­jára bánnak a szakszervezetre bízott javakkal. Sárközi Mária Több tagdíj - több juttatás A Kommunisták Magyaror­szági Pártja megalakulásának 50. évfordulója alkalmából a Munka Érdemrend arany fo­kozatával tüntették ki Ratkó Anna elvtársnőt, nyugalmazott minisztert, a szakszervezet központi vezetőségének elnö­két. . Köszöntjük a párt és a szak­­szervezeti mozgalom régi harcosát, aki áldozatot nem kímélve harcolt a textilmun­kások jobb életéért, a nép ügyéért, a nemzet szabadsá­gáért. t» 'W w H Z o H

Next