Textilmunkás, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
A hajrá elmaradt... A Graboplast sem volt gondoktól mentes Horváth István Zsolttal, a Graboplast Győri Pamutszövő és Műbőrgyár gazdasági titkárával az óévről beszélgettem. A vállalat múlt évre szóló terve a korábbi évek tapasztalatára épült. Nevezetesen arra, hogy a Graboplast körülbelül háromszázötven féle termékéből sok, nagyon kelendő a tőkés és a szocialista piacokon, de még kelendőbb belföldön. A vállalat igazán jó pozícióban érezhette magát, kár, hogy könnyű volna ehelyütt a gazdálkodás az az előbbi tényből nem következik. Hisz a Graboplastnak épp úgy figyelmet kell fordítania az import anyagok helyettesítésére, a termékszerkezet megfelelő ütemű változtatására, a gazdaságossági mutatók javítására és egy sor, a népgazdaság által elvárt követelményekre, mint más termelő egységnek. A vállalat az itt felsorolt kategóriák mindegyikében jelentősen lépett előre az elmúlt egy-két esztendő alatt. Hogy mégis zökkenők kísérték az 1983-as évet, annak több oka is volt. — A nyári hónapokban — ez általános jelenség más vállalatnál is — a termékkibocsátás alacsonyabb az év többi hónapjához hasonlítva. Ez főként a szabadságra menők nagy százalékának következménye. Az elmúlt évben azonban ugyanebben az időszakban országos méretű agyaghiány jelentkezett, s ez súlyosbította a helyzetet. Nemcsak fonal, de egyéb importból beszerezhető anyagok sem álltak rendelkezésre. Mivel a gépeket leállítani nem szabad, hiszen a kapacitáskihasználatlanság ma már egyenesen bűnnek számít — a Graboplast módosított elképzelésein. Olyan termékek gyártását helyezte előtérbe, melyekhez mindenféle alap- és segédanyag rendelkezésre állt. Végül is zavartalanul folyt a termelés, csak éppen nem azok az anyagok készültek a gépeken, melyet a vállalat erre az időre beütemezett magának. Szerencsére az export szállításokat — az átmeneti anyaghiány miatt — csak kevéssé kellett módosítani, így a vállalat presztízsén csorba nem esett. A belföldi piac ellátásának ütemességén volt érezhető a vállalat gondja. A megrendeléseknek csak akkor tudott eleget tenni, ha már az export igényeket teljesítette. Hogy mérhető-e a nyári hónapokban jelentkezett nehézség? A gazdasági titkár úgy fogalmazott: „Értékben nincs lemaradás, de a termékszerkezet-váltás nem úgy alakult, ahogy azt terveztük. ” Az utóbbi hetekben ismét a régi kerékvágásban folyik a győri vállalat termelése. Az anyagellátás zökkenői megszűntek, s az összes anyag szállítására garanciát a szerződések jelentenek. Most hát itt az idő az elképzelések behozására. A vállalat azonnal a fő munkaterületre — a műbőr üzembe — irányította a dolgozókat, hogy most már semmi ne legyen gátja a folyamatosságnak. Az előzetes számítgatások szerint az évi tervezett mennyiség — a 45 millió négyzetméter műbőr — lekerül a gépekről december végéig, s ez nem jelent erőn felüli teljesítményt, csak ütemeset. Tehát nem kezd hajrába a Graboplast, csak azon van, hogy a megrendelők igényét teljesítse. Várhatóan a nyereség nem lesz olyan magas, mint az elmúlt esztendőben volt, de a százalékos visszaesés egyjegyű számmal is mérhető lesz. Említést érdemel az a tény, hogy a vállalat 1982. óta a havi exportteljesítés, valamint az anyag- és energiamegtakarítás függvényében mozgóbérrel ösztönzi dolgozóit. Erről a juttatásról még ezekben a nehéz hónapokban sem mondott le, és ez volt a helyes intézkedés. MÓNUS ÁGNES Készül a padlókárpit Bizony, jó kora hajnalban kellett kelnie Mészáros Irénnek, hony Földeákról, a Hódmezővásárhely melletti kis községből időben Budapestre érjen. De szívesen jött, a textiliparban dolgozó értelmiségiek találkozójára, örült, hogy hívták, mert talán kíváncsiak a véleményére, s feltételezték róla, hogy őt sem csak a saját gondjai, hanem a másokéi is érdeklik. Az úton volt ideje gondolkodni, mit is mondhatna, ha megkérdezik, hogy van, hogy érzi magát? Csak úgy egyszerűen, legelőször is azt, hogy köszöni jól. S ha majd látja, hogy többet várnak, hát, akkor talán arról beszél, hogyan is fogadták két esztendeje, a Pécsi Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett friss diplomával a kezében a Hódmezővásárhelyi Divatkötöttárugyárban ... Nem, nem csalódott, az igaz,lyesmit nem állíthatna, de azért más az Élet, így nagybetűsen, mint az egyetem. Felkészült rá, talán ez segített, hogy a szorongás — ami azért tagadhatatlanul benne bujkált —, hamar oldódjék. És segített az is, hogy rögtön megmondták, mit várnak tőle. A vállalatnál kevés a közgazdász, pályakezdő pedig rajta kívül nincs is. Árelemző lesz — egy szava sem lehet, ez megfelel a képzettségének. De azért jólesett, hogy arra is kíváncsiak voltak, ő maga szeretné-e ezt a munkát, megfelel-e terveinek ...? Ki tudja, ha, azt mondja, hogy nem ... mi lett volna? Érdekes, hogy erre még nem is gondolt idáig. — De minek is foglalkoznék ilyesmivel — hessenti el gyorsan a berzenkedő kérdést — a munkámmal igazán meg lehetek elégedve. Nem ártott meg, hogy a kezdet kezdetén a vállalat minden osztályán kellett egy kevéske időt tölteni, így lényegében tisztába jöhetett a legfontosabb dolgokkal. Igaz, volt ahol soknak tűnt az ott töltött idő, s volt ahol talán kevésnek ... És egyáltalán, az a fél év az ismerkedésre összesen elég sok. Legalábbis neki. Lehet, hogy másnak éppen elég vagy még kevés is — embere válogatja. De valahogy be kell szabályozni — mondatja vele a közgazdász észjárás, csakhogy — vitatkozik mindjárt önmagával — differenciálni is lehetne. — Nem kel mindjárt kritizálni — inti le önmagát, de aztán ismét valami ilyesmi tolakszik fel benne, ahogy végiggondolja, ha most éppen nem Pestre utazna, mi lenne a napi dolga. Szóval, a kapcsolat, az tényleg lehetne jobb a vállalatnál, az egyes osztályok között. Mert bizony sokszor nem adják meg időben az információkat, adatokat, mintha nem tudnák, hogy ő csak azok alapján dolgozhat. Minden hónap végén ideges, mert ötödikére el kell készülnie az árstatisztikának, amihez a normásoktól, az értékesítési osztálytól legtöbbször úgy kell kikönyörögni a számokat. Vigasztalja magát, hogy más vállalatnál is így van ez? Lehet. Talán ezt sem túlságosan érdemes az értelmiségi találkozón felvetni, bár, lehet, hogy megtudhatná, mások hogyan próbálják a jobb csapatmunkát megszervezni... Mert különben nem lehet panasza, jó a társaság, a munkatársak. Különben nem is vállalta volna az FMKT-t... Tavaly sikerrel versenyeztek, országosan a 4. helyezést érték el. Az idén már ő szervezi a vállalati vetélkedőt, jaj, azzal is mennyi a gond. A kérdéseket összeállítani, agitálni, hogy vegyenek rajta részt. Bár az már nem is olyan nehéz. Akarnak a fiatalok, csak egy kicsit lelkesíteni kell őket. És ott van a KISZ. Arról is lehetne beszélni, náluk egész jó dolgokat csinálnak, ő a KISZ-bizottságban a gazdasági felelős. — Mi is lehetne egy közgazdász — mosolyodik el cseppet —, s meg is rémül. — Hogy midik az idő, tényleg mit mondjak el még? Az mindenképpen fontos, hogy a vállalati átszervezésnél sok fiatal kapott felelős beosztást, a lehetőségek tehát megvannak számukra. De aki akar, többet is tehet a szűk szakmai munkájánál. Igaz is, — jut eszébe, mindjárt itt a saját példája — az árellenőrzés igazán testhezálló szakszervezeti társadalmi feladat egy árelemző közgazdásznak . . . OSVÁTH SAROLTA A közgazdász Irén, a közgazdász — Amikor Újfehértóra költöztem, hogy elvállaljam az Újpesti Gyapjúszövőgyár ottani részlegének irányítását, nem tudtam, hogy ott ragadok — emlékezik Hahner Lajos gyárigazgató a hét évvel ezelőtti kezdetre. A tősgyökeres budapesti szakember előzőleg már kipróbálta a vidéki munka sava-borsát: hat esztendeig igazgatta a Magyar Posztó nagykállói gyárát. A két vidéki kiruccanás között egy kiadós fővárosi tartózkodásra is futotta. Hahner Lajos a Budaflax LSZV Csillaghegyi Szövőgyárának igazgatóhelyetteseként is dolgozott. — Időközben számomra is egyértelműen bebizonyosodott: nem hoztam áldozatot, nem akarok visszatérni a fővárosba — vallja az újfehértói igazgató. És nem egyszerűen azért, mert Budapesten élő tanár fia lakáskérdését így látja megoldottnak. Hét esztendővel ezelőtt még ő maga sem volt bizonyos afelől, hogy a szabolcsi nagyközség végérvényesen magához köti. Eleinte nem is gondolt letelepedésre, építkezésre meg végképp nem (amibe azóta belevágott), gondolta: a szolgálati lakásban eléldegélnek a megbízatás leteltéig a feleségével. Idő közben egyedül maradt, feleségének rövid életet szabott a sors. Az igazgató mégis úgy döntött: letelepszik a Debrecen és Nyíregyháza között fekvő községben. A pesti rokonok és barátok Vidéken hiányoznak ugyan, de „az itteniek olyan vendégszeretők, hogy nincs nosztalgiám” — mondja. Már amennyire persze vendég lehet hét esztendő múltán egy gazdasági vezető. Egy faluban, ahol nem elégedhet meg a szakmai kultúra terjesztésével, részt kell hogy vállaljon a gyár és a település általános kultúrszínvonalának állandó javításában is. A mintegy ezer dolgozót foglalkoztató, esztendőnként 1000— 1200 tonna fonalat és 1,2 millió négyzetméter szövetet (mintegy 300—330 millió forint termelési értéket) produkáló gyárban 12 főiskolai, illetve egyetemi végzettségű szakember dolgozik. A középfokú végzettséggel rendelkezők szánya meghaladja a százat, közülük legalább ötven dolgozó szaktechnikus. Az igazgató büszkén emlegeti szakközépiskolájukat, amely négy gyár részére képez szakembereket. A büszkeség azonban aggodalommal terhes. — Megszerezni sem könnyű a tanulókat, hát még megtartani — mondja Hahner Lajos. — A környékbeli üzemek gyakran jobb keresettel csábítják el a szakembereinket. Pedig sokat küszködünk a megtartásukért. Aztán vannak, akik magánvállalkozásra adják a fejüket. Olykor jól képzett műszakiak fordítanak hátat nekünk, hiába próbálunk a szakmaszeretetre, a hivatástudatra hivatkozni. És, ha az anyagiakat, vagy a lakáshoz jutás esélyeit nézem, még azt sem mondhatom, hogy nem értem meg őket . . . Mindazonáltal az újfehértói gyár igazgatója úgy véli: — Sok nagyszerű fiatal dolgozik nálunk. Jó kapcsolatot alakítottunk ki az SZMT-vel és a Textilipari Műszaki Tudományos Egyesület területi szervezetével. Mindez elősegíti a közéleti és a szakmai fejlődést. Ami pedig a művelődési és szórakozási lehetőségeket illeti, aki igazán akar, bőven élhet az alkalmakkal. Nyíregyházán van színház, mozi, stadion és múzeum . . . Mindez garantálja, hogy az értelmiségi Újfehértón is értelmiségi maradjon . . . (M. P.) Hahner Lajos igazgató TEXTILMIXKÁS 1984. JANUÁR 3 VÉLEMÉNYEK AZ ÉRTELMISÉGI KONFERENCIA UTÁN... Vida Erzsébet felszólalása az értelmiségi tanácskozáson rövid volt, szenvedélyes és nagyon őszinte. Pár perccel később, amikor leültünk beszélgetni, kicsit még reszketett a keze. Talán lámpalázas volt? Vagy az átélés? Hogy olyan mértékben részese, átélője annak amire figyelmeztetett? A harmincéves mérnöknő a győri Gardénia Csipkefüggönygyárban dolgozik. Technológus. Valamikor a Richards Finomposztógyár munkásnője volt. Innen ment a SZET-tanfolyamra, ennek a gyárnak az ösztöndíjasaként végezte el a Műszaki Főiskolát. Természetes, hogy nagy kedvvel és nagy tervekkel ment vissza Győrbe. — Nagyon sok gondom volt. Vajon hogyan fogadnak a régi munkatársaim? Mlyen munkával, feladattal bíznak meg a vezetők? Meg tudom-e valósítani terveimet? Milyen lesz az anyagi helyzetem? A volt szövőnő, a vidékről, egy Győr környéki kis faluból bejáró, aki immár mint mérnök vesz részt a gyár munkájában. . — Sajnos, nagyon hamar kiderült, hogy csalódtam. Sem a munkám, sem a keresetem nem volt olyan, amit elképzeltem. Én nem vagyok hálátlan természetű, de úgy éreztem, nem számítanak rám igazán, s hogy azt várják: állandóan köszöngessem, amit értem tettek. Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy engem nem jelöltek a SZET-tanfolyamra, hanem magam jelentkeztem, miután mint KISZ-vezető tudtam erről a lehetőségről. A gyári jelöltek közül egyedül A mérnök én maradtam meg és végeztem el a főiskolát. A kollégiumban nagyon jó volt. Kollégista társaimmal ma is tartom a kapcsolatot, meglátogatjuk egymást, beszélgetünk. Régi gyári ismerőseim viszont furcsán néztek rám, pedig én nem változtam meg, az maradtam mint aki voltam. Egy munkáslány, aki tanulni akart. Mi otthon hárman vagyunk testvérek. Apám nem keresett sokat, anyám a háztartásban dolgozott és bennünket nevelt. Szüleim mindig biztattak a továbbtanulásra és nekik is köszönhetem, hogy volt erőm és kitartásom. Nem azért tanultam, hogy ne hasznosítsam amit tudok. Bejelentettem a gyárban, hogy elmegyek. A Gardéniában — úgy érzem — olyan munkát végezhetek amit szeretek, mi itt nem egyszerűen rajzasztalok mellett dolgozunk, hanem elmegyünk a gépekhez, a munkásnővel együtt beszéljük meg, mit és hogyan csináljunk. Nagyon jó, hogy én valamikor szőttem. Több szempontból jó, hiszen megértem azokat, akik a gép mellett dolgoznak. Van fantázia a munkámban és van hozzá kedvem. A fizetésem is több. Amit elmondtam a tanácskozáson, azt ismétlem el most is: a munkáslányoknak kedvet kell adni a továbbtanuláshoz és nem elvenni azt! Ne legyen csak puszta jelszó ez a nagyon hasznos kezdeményezés, a SZÉT, hanem törődjenek jobban azok megbecsülésével, akik ezt a tanfolyamot, és aztán az egyetemet elvégzik. Én boldog vagyok, hogy mérnök lehettem, és nagy bizakodással nézek a jövőbe. De talán a keserűséget amit átéltem, valamivel több törődéssel, odafigyeléssel el lehetett volna kerülni. Így beszélt Vida Erzsébet, aki nemcsak felszólalt az értelmiségi tanácskozáson, de nagy érdeklődéssel figyelte a többieket is. S amíg beszélgettünk arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a SZET- et végzett fiatalok átadnák tapasztalataikat a többieknek, mire vigyázzanak, hogyan tudják megoldani a rájuk váró nehézségeket . . . Valóban, oda kellene figyelni rájuk! BENDE IBOLYA Vida Erzsébet, aki SZET-es volt... A monológot elmondja: dr. Bakos Zsigmond, a Könnyűipari Műszaki Főiskola főigazgatója Monológ — Nem könnyű a textiliparban dolgozó értelmiség helyzete. És talán természetszerű, hogy nem könnyű azoknak a helyzete sem, akik a jövendő értelmiséget oktatják, tanítják, felkészítik. „Hová menjen a gyermek?” — amikor ezt a kérdést a szülők felteszik, sok mindent mérlegelnek. Kereset, boldogulás, előnyös munka — ez szerepel a feltételek között. A textiliparnak sajnos nincs jó híre. A három műszak, a munkakörülmények, a meglehetősen alacsony bérezés s az időközönként megkérdőjelezett jövő — mindez nem teszi vonzóvá a textilipart, sem a szülők, sem a fiatalok előtt. Mégis, kik jönnek hozzánk tanulni? Azok, akik úgy érzik, hogy alacsonyabb tanulmányi eredménnyel, mérsékeltebb képességgel is felvételt nyernek. A létszám mindig megvan, de hogy ezen belül milyen a felvételre jelentkezők képessége, hogy befejezik-e a főiskolát, s ha befejezik, elhelyezkednek-e a textiliparban — ez mind kérdés. Nem szeretnék túlságosan sötét képet festeni, de statisztikánk, felméréseink szerint a nálunk végzett fiataloknak mintegy harminc százaléka egyszerűen „eltűnik”. Más foglalkozást, más szakmát keres — nem dolgozik a textiliparban. Körülbelül harminc százalék az, aki megtalálja a helyét, vezető beosztást kap és nagyjából elégedett az elért eredménnyel. A többiek dolgoznak, több-kevesebb kedvvel és elismeréssel, ők az úgynevezett „középmezőnyben” vannak, s nem tudni, mi lesz a sorsuk. Ahhoz, hogy a textiliparban dolgozó értelmiségi fiatalok pillanatnyi helyzetén segítsünk, meg kellene változtatni az anyagi körülményeket. Nagyon nehéz azokkal a lehetőségekkel felvenni a versenyt, amelyek pillanatnyilag az értelmiségi fiatalok előtt vannak, a különmunkát illetően. A fiatal diplomások keresete nem nagy, természetes, hogy boldogulni szeretnének, s emiatt különmunkát vállalnak. Kétségtelen, hogy energiájuk, idejük, fantáziájuk egy részét ez leköti. Arra volna szükség, hogy ezt az energiát, időt, fantáziát arra fordítanák, ami a textilipart fejlesztené — ehhez azonban jobban és másként — differenciáltan kellene őket anyagilag ösztönözni. A textilipari értelmiségi tanácskozáson sok szó esett a továbbképzésről is. Vajon pillanatnyilag mi a biztosíték arra, hogy a fiatal mérnökök, közgazdászok tovább fejlesztik tudásukat, együtt haladnak azzal az óriási fejlődéssel, amely világszerte az iparban végbemegy? Többször javasoltuk, hogy meg kell valósítani az üzemmérnökök szervezett továbbképzését — ez ideig nem lett belőle semmi. Nem egyenlő a helyzet a budapesti és vidéki gyárak között. A vidéki üzemek keresik, kutatják a jelentkezőket és sokkal magasabb fizetést tudnak nyújtani, mint a budapestiek. Ez óhatatlanul meghatározza a pesti üzemek további sorsát, boldogulását. A fiatal értelmiségiek nyelvtudását jogosan elvárhatjuk — nem azt kell megfizetni, ha valaki beiratkozik nyelvtanfolyamra, hanem azt, ha beszéli, érti a nyelvet és felhasználja a munkájánál. Véleményem szerint a főiskola tananyaga megfelelő, a vezetésre való felkészítés az, ami hiányzik. Sokszor találkozunk nálunk végzett fiatal mérnökökkel, elmondják, hogyan hasznosítják a tanultakat, s mi az, amire nem készítettük fel őket. Ennek alapján állítjuk össze a tananyagot, a rendelkezésre álló lehetőségek szerint. Át kell törni a jelenlegi korlátokat ahhoz, hogy változásokat érjünk el. Ehhez pedig közös munkára, következetességre, merész próbálkozásokra van szükség az ipar jövője érdekében. (B. I.)