Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)
TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva
Tanulmányok dalkodó elméletében hasonló módon jelenik meg a historicitás. Amikor azonban kezdtem részletesebben megismerni a freudi elméletet, be kellett látnom, hogy a narratíva funkciója a pszichoanalízisben korántsem egyértelmű, viszont értelmezése olyan metapszichológiai kérdésekhez vezet el, amelyek egy ilyen dolgozat kereteit meghaladják. Ezért két eset közül választhattam: vagy megkísérlem úgy végrehajtani az összevetést, hogy a freudi elméletnek egy kész narratológiai értelmezését veszem alapul, és ezt hasonlítom össze a hegeli filozófiával, vagy megpróbálom a freudi elméletet a narratíva kérdése felől problematizálni, és az összevetést egy következő dolgozatban végzem el. Az utóbbi mellett döntöttem, így az alábbiakban egy Freud-interpretáció olvasható, amely remélhetőleg önmagában is megállja a helyét, noha olyan (2. folyt.) „Valami hasonló játszódik le a lélekgyógyászatban is. A beteg eltaszította magától, idegenné, titokzatossá nyilvánította múltjának azokat az eseménycsoportjait, melyek szorongásának feltételezett okai, és neurotikus tünetekben jelentkeznek. Ezek az események olyan jelentést kapnak, amelyeket sem elfogadni, sem hatásosan elutasítani nem tud. Nem arról van szó, hogy a beteg nem tudja, hogy mik voltak ezek a tények, és hogy nem ismeri ezeket a tényeket, mert ha valamilyen formában nem tudna róluk, nem tudná felismerni és elfojtani azokat, ahányszor csak felbukkannak a tudatában. Ellenkezőleg, túlságosan is ismeri őket. A pszichoanalízis elméletével összhangban azt mondhatnánk, hogy a beteg túlcselekményesítette ezeket az eseményeket; olyan intenzív - valódi vagy pusztán elképzelt jelentéssel ruházta fel őket, hogy azok még jóval azután is alakítják világlátását és reakcióit, miután már régen el kellett volna süllyedniük a múltban. A kezelőorvosnak tehát nem az a dolga, hogy szembesítse betegét a „valódi tényekkel”, és felmutassa neki az „igazságot”, az őt megszálló „képzelettel” szemben. És nem is az a feladata, hogy a betegséget valamiféle „komplexus” megjelenési formájának minősítse, és a pszichoanalízis elméletéről tartott rövid előadás keretében felvilágosítsa páciensét a betegség valódi természetéről. Ezt akkor tehetné, ha az esetet egy harmadik félnek, elsősorban egy másik terapeutának írná le. A pszichoanalitikus elmélet elismeri, hogy a páciens ugyanúgy ellenáll ennek a két megközelítési módnak, mint annak, hogy a traumatizált emléknyomok abban a formában hatoljanak be a tudatába, ahogyan azokra megszállottan emlékezik. A kezelőorvos feladata tehát annak a módszernek a megtalálása, amellyel rábírhatja betegét, hogy úgy „cselekményesítse újra” az egész élettörténetét, hogy ezek az események más jelentést kapjanak, megváltozzon a fontosságuk az életét alkotó események egészének szempontjából. Amint előrevetítettük, a terápiás folyamat arra irányul, hogy újra ismertté tegyen eseményeket, amelyeket a beteg azzal, hogy túlzott oksági erőt tulajdonított nekik, kitaszított élettörténetéből, és elidegenítette őket magától. Mondhatjuk úgy is, hogy az eseményeket azzal fosztják meg traumatikus tulajdonságaiktól, hogy kiemelik őket a cselekményszerkezetből, amelyben meghatározó szerepet játszanak, és beillesztik őket egy másikba, ahol alárendelt vagy átlagos szerepet töltenek be egy olyan élet elemeiként, amelyet az összes többi ember is megél.” Hayden White, 1997. 78-80. o. 4