Theologiai Szemle, 2002 (45. új évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - KITEKINTÉS - Orbán Viktor: Legyen zsinórmértéke az életünknek: dr. Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a Protestáns Kulturális Esten, Budapest, 2001. október 21., Budapest Kongresszusi Központ
KITEKINTÉS: Legyen zsinórmértéke az életünknek Dr. Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a Protestáns Kulturális Esten, Budapest, 2001. október 21., Budapest Kongresszusi Központ Mélyen tisztelt Elnök úr, Főtisztelendő Püspök és Főgondnok urak, tisztelt ünneplő gyülekezet! Az új évezred első protestáns országos ünnepi hetét nyitjuk meg most. Magunk mögött hagytuk a millenniumi ünnepségeket. Engedjék meg, hogy a Magyar Kormány nevében köszönetet mondjak a protestáns egyházaknak, amiért segítették a magyar nemzetet abban, hogy a millenniumot okosan, bölcsen használja fel, és így sikerüljön az önvizsgálat végén mindannyiunknak különválasztani azt, ami történelmünkben értékes és talmi, különválasztani azt, ami állandó attól, ami ideiglenes, különválasztani azt, ami felszínes a mélyben rejlő értékektől. Amikor néhány héttel ezelőtt visszatekintettünk a magyar millennium eseményeire Nemeskürty tanár úrral, aki - mint tudják - ennek az ünnepségnek volt kormánybiztosa, a tanár úr beszámolt néhány, számára kedves meglepetésről. Az egyik ezek közül az volt, hogy meglepődve tapasztalta, nem egy református falu kívánt Szent István szobrot állítani a millennium évében, sőt az egyik helyen a templom bejáratának két oldalára Szent István és Kálvin János szobrát szerették volna felállítani. Bár a szándék végül nem ebben a formában valósult meg, azt hiszem, helyesen, mégis mindez jól jellemzi a magyar protestantizmust. Hiszen a 16. századi prédikátorok szolgálata nemcsak a Szentírást tette magyarrá, hanem Kálvin Jánost, Luther Mártont, Melanchthon Fülöpöt és még számos nagy protestáns reformátort. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy éppen Budapesten az evangélikusok őrzik Luther eredeti végrendeletét. Szent István művének vállalása pedig, úgy érzem, a nemzeti egység erős oszlopává teszi a magyar protestantizmust. Bizony, kedves testvéreim, elmúltak már azok az idők, amikor Szent István koronáját rejtegetni kellett Bocskai hajdúi előtt. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő gyülekezet! Fölemelő érzés minden évben megemlékezni a hitvalló elődökről, a magyar és európai protestantizmus dicsőséges és tragikus eseményeiről. Az ünneplés akkor igazán méltó, ha egyúttal számot vetünk a jelennel, és egy pillantást vettünk a jövendőre is. Az elkövetkezendő esztendők egyik nagy kérdése éppen az, hogy miképpen tudjuk a jövendő nemzedékek számára is kamatoztatni azokat az erkölcsi értékeket, amelyeket elődeinktől kaptunk, és az istentagadó diktatúrák időszaka alatt is sikerült átmentenünk. Természetesen a keresztény értékek szerepéről a 21. század Magyarországában még ma sem tudunk úgy beszélni, hogy legalább rövid időre ne kanyarodjunk vissza a rendszerváltoztatáshoz. Egy neves, nemzetközileg nagyon elismert történész, valamikor a 90-es évek derekán azt a kijelentést tette, hogy a kommunizmusban talán az volt a legfurcsább, ahogy az egyik napról a másikra távozott az életünkből. Elgondolkodtam ezen: vajon igaza lehet? Nagyon nehéz és egyértelmű ez a megállapítás, mert hát kétségtelen, hogy a szovjet birodalom egyik napról a másikra omlott össze, és az új, független és demokratikus Magyarország úgyszólván néhány hónap alatt született meg. De nem mehetünk el a kérdés mellett, hogy vajon a 40 esztendő milyen nyomot hagyott az emberek lelkében. Nem mehetünk el a kérdés mellett, hogy vajon megtörtént-e, valóban megtörtént-e az a mély változás, amelyre évtizedeken keresztül annyian, és különösen a hithű keresztény emberek vártak Magyarországon. Néhány esztendővel a rendszerváltoztatás első esztendeje után, a 90-es évek derekán, két alkalommal is találkoztam országos hírű, református lelkészekkel, kikkel volt módom néhány szót váltanom a politika kérdéseiről. Meglepődtem, hogy egyikük sem volt elégedett a rendszerváltoztatással. Egyikükkel a nagy folyó, a Duna túlsó partján éppen egy esküvőt követően folytattam hosszú és mély beszélgetést. Legyintve mondta, hogy majd akkor hisz a rendszerváltoztatás sikerében, ha újra híd köti össze a Duna két partját ezen a ponton, és száraz lábbal kelhetnek át a párkányiak Esztergomba. A másik jóravaló lelkész, aki már szintén nincs közöttünk, szintén legyintett a rendszerváltoztatásra. Ő majd akkor hisz benne, mondta, ha a debreceni egyetemi templomban ismét ünnepi zsoltárokat énekelnek. Nos hát, kedves barátaim, néhány hete Párkányt és Esztergomot ismét híd köti össze, és hamarosan elindul az a beruházás is, amely lehetővé teszi, hogy a Debreceni Nagyerdei Egyházközség újra birtokba vehesse templomát. Talán joggal mondhatjuk, hogy valami most már valóban megváltozott, és a változás reményeink szerint jó irányba is mutat. Egyre több okunk van azt hinni, hogy a múlt valóban véget ért, és a jövő valóban elkezdődött. De sajnos, tisztelt ünneplő gyülekezet, még mindig nem lehetünk elégedettek. A magyar nemzet még mindig beteg. Ugyanattól a súlyos bajtól szenved, mint Európa jónéhány másik nagy tekintélyű nemzete. Attól a betegségtől, hogy mind a mai napig, Magyarországon is még mindig gyakrabban hív temetésre a harangszó, mint keresztelőre. Akkor mondhatjuk majd el, hogy a rendszerváltoztatás elnyerte végső értelmét, hogy valóban jó irányba haladunk, ha Magyarország ismét képes lesz legalább arra, hogy saját magát megtartsa. A mögöttünk hagyott múltban sok szenvedés és megalkuvás is benne foglaltatik. Mégis úgy illendő, hogy ezen a helyen emlékezzünk meg arról, hogy voltak, nem kevesen, a protestáns egyházakban is olyanok, akik, kimondták az igazságot, kiálltak diktatúrák áldozatai mellett, és ha kellett, börtönbe mentek hitükért. Voltak olyanok, akik az életüket is odaadták. Úgy illendő, hogy a forradalom és szabadságharc előestéjén emlékezzünk rájuk: Sztehlo Gáborra, Ordass Lajosra, Ravasz Lászlóra, Gulyás Lajosra és a többi sok mártírra. Hogy jó irányba haladunk-e, tisztelt ünneplő gyülekezet, nagyon nehéz kérdés. Csak akkor tudjuk megállapítani, ha van helyes mérték, amellyel a változásokat megmérhetjük. Egyik legfontosabb dolog mindannyiunk számára a mérce, hogy legyen olyan zsinórmérték az életünkben, mellyel biztonsággal lemérhetjük törekvéseinket, kudarcainkat, teljesítményünket, mind egyéni életünkben, mind az ország tekintetében. És Önök? Nos, Önök is benne élnek abban a világban, ahol az egyik legalattomosabb támadás életünkben éppen a relativizmus. A történet 50