Tiszatáj, 1958 (12. évfolyam, 1-12. szám
1958 / 1. szám
/ 1958. január IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP Ára 2 Ft ó SZGUÍl Ady Endre Andrássy Lajos Mihai Beniuc Domokos László Kiss Lajos Vajda László Vincze András és mások KISS LAJOS: Direll irodalmunk kérdéséről Ha valaha időszerű volt új irodalmunk sorskérdéseivel foglalkozni, akkor ma az. Igaz, az utóbbi időben nagyon elszoktunk a művészet és irodalom úgynevezett elvi és eszmei kérdéseinek felvetésétől és megválaszolásától is. Természetesnek hat, ha valaki a népgazdaság, a politika vagy akár a szocialista erkölcs egyes elvi problémáinak tisztázását sürgeti, de ha mai magyar irodalmunk jelenségeinek megítélésével kapcsolatosan jelentkezik ilyen igény, azt igen sokszor türelmetlenség vagy elutasítás fogadja. Sokan mintegy természetes állapotnak tekintik azt a helyzetet, amely irodalmunkban az ellenforradalom után kialakult. Valahogy, nem kimondva bár, az a vélemény uralkodik, hogy »ki-ki a maga módján« azt csinálhat, amit akar, csak valami nagyon rosszat ne kövessen el. Félreértés ne essék: ebben a »maga módján« való írói tevékenységben semmi kifogásolni való nem volna, ha a különböző, de mindig a mi életünket igenlő stílusirányzatok és művészi kifejezési formák jelentkezési módja lenne egy eszmeileg megtisztult irodalmi légkörben. De sajnos nem erről van szó. Ebben a »ki hogy akarja«, »ki hogy tudja« felfogásban irodalmi életünk meglehetősen elterjedt tendenciája fejeződik ki. S ezért elsősorban a kritika a felelős. Irodalmi életünkből egy idő óta eltűnt vagy csak mérsékelten jelentkezik az elvi harc a pártos küzdelem szelleme. Tudom, hogy ezt az állításomat lehet cáfolni olyan tényekkel, mint a Lukács- és a kritikai vita. Kétségtelenül ezek a viták az ellenforradalom utáni időszak jelentős kezdeményezései, de valamilyen ok miatt elszigeteltek maradtak, nem váltottak ki eléggé széleskörű visszhangot, egy kissé az »illetékesek« belső ügyeként folytak le. Sokat ígérő kezdeményezésnek indultak, de nem gyűrűznek az eleven irodalmi életben tovább, azt formálva és alakítva. Lehet, hogy a mélyben hatnak és erjesztenek ezek a gondolatok, de irodalmi életünket rendező elvvé nem válhatnak mindaddig, amíg csupán szórványosan tűnnek fel egyes folyóiratainkban. Ma már nem kétséges, hogy az irodalomban a szocialista realizmus dezavuálása a marxizmus— leninizmus tagadásaként jelentkezett. A politikában a proletárdiktatúrával szemben a »tiszta demokrácia« igénye s az irodalomban a szocialista realizmussal szemben a kritikai realizmus és a »szabad verseny« igénye— nem a »tiszta emberi eszmények« világából való, hanem nagyon reális és történetileg összefüggő két jelenség. A »tiszta demokrácia« fikciója mögött a kapitalista világ restaurációja rejtőzött, a kritikai realizmus követelése ennek a világnak felépítmény-tartozéka. Politikai és gazdasági életünk területén fegyverrel vetettük vissza a történelem szemétdombjára az onnan újra fellázadt, a »tiszta demokrácia« báránybőrében jelentkező kapitalizmust. De mi legyen az ítéletünk a felbújtókról, a revizionizmusról, ha úgy tetszik, az irodalom revizionista jelenségeiről és mindazokról az »eszmei« melléktermékekről, amelyek irodalmunkban az ellenforradalom után kialakult állapotoknak szinte mindmáig még érintetlen humuszából kisarjadtak? Sajnos, ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban eddig még nem alakult ki sem határozott irodalmi közvélemény, sem határozott kritikai álláspont. Szocialista realizmus vagy kritikai realizmus? Ez az alternatíva még ma sem eldöntött. Igaz, az írók között ma már sokan vannak, akik határozottan kiállnak a szocialista realizmus mellett, de a döntetlen helyzet hangulata még mindig uralkodik. A »minden rosszért a szocialista realizmus a felelős« jelszót kezdi felváltani egy másik, látszólag csak szakmai igényeket kifejező jelszó: »írni kell tudni, és semmi több«. Nem kevés híve van a »minden irányzat a maga módján szocialista művészet lehet« felfogásnak is. Sőt vannak, akik az »izmusok« iskolájának megjárását — Majakovszkij és József Attila példájára hivatkozva — a szocialista realizmushoz vezető szükségszerű útnak tartják. Úgy gondolom, hogy nagy hiba volna, ha megtagadnánk a létezés jogát és teljes egészében elvitatnánk a mi valóságunk művészi ábrázolásának képességét a nem-szocialista irányzatoktól. A művészet valóság-ábrázolási képessége kimeríthetetlen. Éppen e képesség egyre teljesebb és mélyebb kifejtésének igénye lehet az alapja annak, hogy nem-szocialista írók is szocialista realistákká fejlődhetnek. A mi valóságunkról hiteles művészi vallomás létre jöhet általában a realizmus írói eszközeivel is, de legadekvátabban a szocialista valóságot mégiscsak a szocialista realizmus fejezheti ki. Az »izmusok« iskoláján át is vezethet út a szocialista realizmushoz, de ez az út nem szükségszerű és még csak nem is tipikus útja a szocialista realista íróvá fejlődésnek. Az ideológiai és eszmei tévelygés termékenyítő hatásáról szóló »elmélet« is a revizionizmus szülöttje. A szocialista író számára az élet iskolát nem az eszmei tévelygés jelenti. Vajon a revizionizmus támadása és az ellenforradalom megrázkódtatása után irodalmunk szocialista rétege széthullott-e? Akikért nem kár, azok — reméljük — örökre leváltak. De az eszmeileg szilárd mag megmaradt, és a rendre jelentkező fiatal tehetségekből azóta is egyre regenerálódik ez a réteg. Ez az irodalom minden erényével és hibájával együtt a mi irodalmunk, a szocializmus irodalma, és egyre inkább azzá fog fejlődni. Amikor elsősorban ennek az irodalomnak követeljük a kritika részéről az eszmei és erkölcsi támogatást, akkor ezt nem más irányzatok elnyomása jegyében tesszük, hanem abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szocialista társadalmunkban a pártos irodalomnak különös jogai vannak. Ez az irodalom minden — ma még meglévő —művészi fogyatékossága ellenére is a marxizmus—leninizmus eszmei letéteményese, s a mi forradalmi valóságunk adekvát ábrázolásának adottságaival legteljesebben ez az irodalom rendelkezik. Ezért mindent meg kell tennünk, hogy együtt növekedjék a nagy forradalmi átalakulásban társadalmunk és politikánk egész rendszerével. Sok kritikus úgy gondolja, hogy a pártos irodalom különös jogairól ma beszélni, annak igényét felvetni k árt az irodalom egységének, a békés együttműködésnek. Mi pedig úgy véljük, hogy ma a pártos irodalom különös jogairól, a marxizmus—leninizmus eszméinek érvényességéről nem beszélni, e szellem mielőbbi növekvő befolyását nem sürgetni — belenyugvás abba az állapotba, amit a revizionizmus és az ellenforradalom irodalmunkban létrehozott, holott ez nemcsak az írók, hanem a párt és a tömegek szempontjából is káros! Az irodalom hatalmas fegyver, ezt az ellenforradalom is bebizonyította; a mi fegyverünk a pártos, a szocialista irodalom. Miért nem támaszkodunk ennek az irodalomnak szervezett össztűzére, arra az erőre, amelyre már Lenin is figyelmeztetett bennünket? A lenini tanítás a pártos irodalomról meghatározza a szocialista realizmus legalapvetőbb elveit. Nincs kétségünk afelől, hogy elvi megállapításainak aktualitása, a pártos irodalom jellegét és funkcióját illetően, a szocializmus megvalósulásának időszakában egyre növekszik. De hiba volna, ha Lenin tanításában csupán a pártos irodalomnak valamiféle ideológiai meghatározását látnánk. Lenin már 1905-ben a polgári demokratikus harcok idején a pártirodalom gyakorlati funkciójáról is beszélt, arról az eszmei feladatról, amely erre az irodalomra, e sajátos ideológiára hárul a proletáriátus forradalmi harcában. Az a különbség, ami az 1905-ös polgári demokratikus harcok időszaka és a szocializmus építésének mai időszaka között fennáll, a pártos irodalomról szóló lenini tanításnak jelentőségét csak növeli, mert ma már nem arról van szó, mint 1905-ben, hogy ennek az irodalomnak a jogát a burzsoá áramlatok mellett és ellen kiharcoljuk és megvédjük, hanem csupán arról, hogy felismerjük a szocialista irodalom Lenin által vallott történeti szükségességét és szerepét, s az új körülmények között, a munkásosztály hatalmának időszakában a burzsoáziától nem korlátozottan (nem úgy, mint 1905-ben) egyre fejlesszük és erősítsük ezt az irodalmat az új társadalom sikeresebb építésének érdekében. A fordulat éve után, amikor népi demokráciánk a proletárdiktatúra jellegét öltötte fel, a kultúra forradalmasítása is időszerűvé vált. Ettől az időtől kezdve egyre határozottabban kirajzolódott irodalompolitikánk koncencil . Ennek az irodalompolitikának központi kérdése a szocialista irodalom megteremtése volt. Az az elvi határozottság és következetesség, amelylyel síkra szállt a szocialista realizmusért, forradalmi tett volt, és méltó arra, hogy ma is okuljunk belőle. Voltak ennek az irodalompolitikának merevségei és dogmatikus hibái. Kétségtelenül sok esetben lázas türelmetlenség jellemezte nem-kommunista íróinkkal szemben, azokkal szemben, akik régi meggyőződésük álláspontján maradtak továbbra is. Ez a türelmetlenség kárt okozott, mert nem biztosította a bizalom légkörét a kölcsönös, magas színvonalú eszmecseréhez. De nem értünk egyet azokkal, akik e hibák miatt korábbi irodalompolitikánk lényegét, a szocialista kultúra megteremtésének programját kárhoztatják és elvetik. A szocialista realista irodalom megteremtésének programja a jövőben sem nélkülözhető. E fontos tanulság levonására irodalmunk jelenlegi helyzete késztet bennünket; az a »ki hogy akarja«, »ki hogy tudja« állapot, amely mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy az egészséges irodalmi fejlődés talajává váljék. Olyan alappá — mondjuk ki nyíltan —, ahol a marxizmus—leninizmus, a szocialista realizmus szelleme nemcsak kísért, hanem uralkodó, hegemón szerepét bátran vallja és gyakorolja is. Ez pedig nemcsak egyes írók jószándékán és akaratán múlik, hanem azon az eszmei-erkölcsi támogatáson is, amelynek a kritika határozott és elvi állásfoglalásaiban kell megtestesülnie. Hogy szocialista íróink ezt a támogatást egyelőre még nélkülözik, arra irodalmunk jelenlegi helyzete a bizonyíték. Irodalmunk egyes jelenségeinek megítélésében nem mutatkozik elviség és határozottság. A szocialista realizmusról ma már újra beszél kritikánk, de még mindig félve, bizonytalanul, holott nagyon is egyet lehet érteni Révai József elvtárssal abban, hogy időszerű volna újra visszatérnünk a szocialista realizmushoz. A szocializmus építésének tervszerű munkáját az irodalomban is újra napirendre kell tűznünk. A spontaneitás a művészet területén sem lehet munkánk irányító elve. KRITIKÁNK közönyösségére vagy bátortalanságára vall, hogy mindezideig válasz nélkül hagytuk Németh Lászlónak az új magyar irodalmi műhely kialakítására meghirdetett programját. Irodalmi életünk csendjében, — mintegy nyitányként —, tervvel, programmal jelentkezett Németh László. Gondolatai tiszteletet parancsolnak, de ugyanakkor a vitára is felszólítanak bennünket. Nem lehet semmi kifogásunk az ellen, hogy Németh László a maga irodalmi nézeteit, irodalompolitikai elképzeléseit kifejtse és ismertesse. De mivel mi nem fogadjuk el a szerzőnek a »mély magyarság« gondolatán alapuló irodalmi műhely koncepcióját, feltétlenül vitatkoznunk kell vele. Az sem lehet számunkra közömbös, hogy ez a műhely-terv irodalmi életünk eszmei légüres terében programot adva jelentkezett a magyar irodalom új vonalának kialakítására. E műhely-gondolat célja a nemzet »örök« szellemi és lelki adottságainak megőrzése és mintegy modern kiteljesítése, a »bartóki szintézis« megteremtésének igénye ösztönzi. Az új magyar irodalom forradalmi problematikája mint közeli hagyomány közömbös e műhely számára. A hagyomány legközelebb eső forrása Gulyás Pál költészete, melyhez a rokonláncot Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Fodor András és Csanády Imre költészetében véli felismerni Németh László, s természetesen nem művészetüknek forradalmi elemeiben, hanem »nemzeti értékeket« képviselő szellemi motívumaiban. Németh László nem hisz abban, hogy társadalmunk forradalmi átalakulásának szocialista realista ábrázolása teljes egészében felszínre hozhatja a mind népünkben, mind íróinkban rejlő »mélyebb« adottságokat. Szerinte »szocialista irodalmunk java problémáit a szovjet irodalom helyzeténél fogva rég elfogta«. Ami voltaképpen azt jelenti, hogy a forradalmi átalakulás, a szocialista valóság társadalmi problémái, amelyek a szocialista művészi ábrázolás anyagát képezik, nem nyújtanak minden nép írói által megragadható és művészileg ábrázolható, különleges jellegű tematikát. Nem kétséges, hogy a »bartóki szintézis« irodalmi programja egy átfogóbb gondolati rendszerbe illeszkedik bele. Elméletének vonalát nemcsak előre, hanem visszafelé, az irodalomtörténetben is meghúzza. Szellemi múltunk alakjainak legjavát idézi meg műhelytervének történeti bizonyítására. Annak igazolására törekszik, hogy Arany, éppúgy, mint Móricz Zsigmond vagy Ady, a nemzetben, vagy ha úgy tetszik, a népben meglévő »örököt« példázzák, csupán az »ember-geológia« mélyrétegének kifejezőiként váltak a magyar irodalom történelmi alakjaivá. VAJON bizonyító erejű történeti példa lehet-e Vörösmarty vagy Ady Németh László műhely-tervének eszmei igazolásához, hacsak az elvont lelki és szellemi tartalmat az »ember-geológia« mély rétegében rejlő »értékeket« közvetítik, mint legfontosabbat, mint elsősorban tovább ápolandó hagyományt és eszményt? Vajon megérthető-e Vörösmarty, Ady és Móricz művészetének, »nemzeti szerepének« lényege akkor, ha őket a »magyar lelkiség«, a »mély magyarság« reprezentáns képviselőiként tartjuk számon? Az irodalomtörténeti folytonosságot sem építhetjük a nemzet léte és sorsa szempontjából alapvető fontossággal nem bíró lelki motívumokra. Mi elsősorban nem az »állandót«, a »lélekben kiteljesedőt« kutatjuk irodalmunk hagyományvonalában, hanem a történetileg, eszmeileg fejlődőt, a forradalmilag kiteljesülőt. A bartóki-szintézis irodalmi programja nem válhat életformáló művészetté, hanem a mi valóságunk tényleges problémáiból táplálkozik. Az irodalomban e szintézis nem jöhet létre zenei analógiára anélkül, hogy ne valósítsa meg azt, amire a zene eszközeinek adottságai miatt képtelen: hogy a világosan kimondott szó ítéletével is határozottan állást foglaljon a kor nagy kérdéseiben. Ady, Móricz és József Attila is ezt tette. Ha valaha létrejön az új magyar irodalom »bartóki szintézise«, az irodalmunk forradalmi hagyományait fogja » JÉÖfcAjbAs» . (SOMFAI L. FELVÉTELE)