Tiszatáj, 1968 (22. évfolyam, 1-12. szám

1968 / 7. szám - Művészet

európai áramában. De Szegednek ebből az első vonalból tíz év alatt is alig-alig pötty­ent. Miért, Pally, Prevedi, Nikolov, Tynes nem elég? Ez igazán nem közép­szer! Ennek az ellentmondásnak a feloldására azonban hadd hozzak nálamnál helyzeténél fogva is objektívebb tanút. „Szeged csodálatos lehetőségekkel rendel­kezik: tízezrekkel ismertethetné meg azokat a világhírességeket, akik szűkösebb bevételű színházak viszonyai között, főidényben megfizethetetlenek. Az első években ezt a javaslatot mereven visszautasították, a játékok saját nemzeti jellegére, ennek homogenitására hivatkozva... Kompromisszum született: világ­sztárt egyet sem hallottunk, a nemzetközi első klasszis képviselői (Tynes, Prevedi, Pally) pedig szerepeltek már mifelénk nem is egyszer.” (Népművelés 1964. szep­tember). S a teljesség kedvéért hadd tegyem hozzá: nem is messze a szegedi fel­lépéstől! Tynes Aidát énekelt a szigeten is, nem egy szovjet balettegyüttest fel­léptettek a fővárosban is, miközben a szegedi plakátok hirdették. Vagyis Szeged még csak így sem kapott kizárólagosságot. S ne is ámítsuk egymást: bármilyen értékes ez a támogatás, itt nincs mit finnyáskodni. Mindent és mindenkit meg kell köszönni, hiszen Szeged nem szerződik külföldi együttesekkel és szólistákkal, s Szegednek nemigen terveznek az INTERKONCERT-ben, amikor a szerződése­ket megkötik. Sose hiszem el, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok „megvette” volna a West Side Storyt a Harlekin együttessel. Kapta é­s kapott rajta, hiszen a mű híre és ismerete ígért valamit. De hogy mit kaptunk, azt már csak itt és akkor láttuk, amikor négy házra minden jegy elkelt. A sokat bírált szegedi „koncepciót” ilyen tények fényénél sem árt újra át­gondolni. Mert ha szerény, talán éppen ilyen tapasztalatokból táplálkozik. Ha olykor önismétlő, talán éppen a kivívott művészeti rang ismételt biztos garan­tálásáért az. Ha nem elég nagyratörő, talán a szárnyai is esettebbek a kelleténél. Vagyis: nem annyira elvek és ezeken alapuló szándékok kormányozzák a gya­korlatot , mint a körülhatárolt lehetőségek. Ez utóbbiakból kell utólag „elvet”, „koncepciót” csinálni. Szegeden tíz éve olyat reklamálnak, ami egyedüli, amiért Münchenből, Athénból, Varsóból, Prágából idejönnek. De ugyan vajon miért jött volna el a berlini vagy a belgrádi polgár Mojszejevéket megnézni, mikor onnan jött, illetve oda ment az együttes, közvetlenül Szeged előtt, illetve utána, s ugyanazzal a műsorral? De cifrábbat is kérdezhetek: akár Budapestről miért zötyögött volna ide 33 százalékos kedvezménnyel, mikor jó időben kitudódott, hogy szerződés köti az együttest oda is? Csinálj, Szeged, olyat, ami a világ szemébe süt! „Mit tartogat Szeged a második évtizedre?” — kérdezi a Magyarország utolsó májusi száma. S így felel a „szónoki” kérdésre: „Erre ma nehéz lenne még válaszolni, hiszen — nem utolsósorban — a vendégszereplő nagy együtte­sek ügyében kell a szegedi játékok vezetőinek erőfeszítéseket kifejteniök. Esz­ményi megoldásnak ígérkeznék például, ha a moszkvai Bolsoj Színház ebben a páratlanul kedvező környezetben eljátszaná Muszorgszkij zenedrámáját, a Bo­risz Godunovot, s ezzel egy csapásra a világ fesztiváljainak élvonalába emelné a Szegedi Szabadtéri Játékokat.” Szeged csak tiszteleghet a Magyarország ki­tűnő ötlete és támogató kezdeményezése előtt. De azt hiszem, nincs még ember, aki megmondaná, melyik lesz 1969-ben az a szovjet balett-társulat, amely a műsorban előzetesen meghirdetett Bahcsiszeráji szökőkút­at bemutatja majd a Dóm téren. Hiszen a játékok igazgatója is csak ilyen finoman fogalmazhatott az idei sajtótájékoztatón: „Aszafjev Bahcsiszeráji szökőkút című négyfelvoná­­sos balettjét szeretnénk színre vinni, neves szovjet együttes vendégjátékában...” Hányszor megkapta Szeged, míg a tizedik évig elért, kimerítette Erkelt! Már 1963-ban egyre-másra kérdezgették a kritikusok: érdemes-e, kell-e évente erőltetni? De az Erkel-operákhoz meg tudta Szeged szerezni a leghivatottabb, legjobb énekeseket, a magyar operakultúra legelismertebb művészeit! Nem mai felfedezés, hogy a magyar nemzeti kultúra örökségéből nem futja ilyen állandó, folyamatos, speciális igényű programra. Ennek belátásához ele­gendő végiglapozni az Operák könyvét meg a Színházi Kalauzt. Mit adjon hát Szeged? Mi legyen programjának vezérlő elve? Feltette a kérdést pár éve a Magyar Nemzet is: Magyarországot a világnak? A világot Magyarországnak? A két gondolat szintézisét. De azt úgy és a művészet olyan nagyságaival, hogy akárhonnan érdemes legyen érte idejönni. A múlt, a tíz esztendő rövid, még emberi időmértékkel mérve is. S mint­hogy az ország jóindulata nem csökkent, legfeljebb a mi türelmetlenségünk nőtt, nagyon-nagyon kell hinnünk, hogy beteljesül a Szegedi Szabadtéri Játé­koknak ez a reménye is. (Folytatjuk.) ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES: VIII. 18. 20. 655

Next