Tiszatáj, 1979 (33. évfolyam, 1-12. szám
1979 / 8. szám - Bor Ambrus: Klasszikus elégia (elbeszélés)
BOR AMBRUS Klasszikus elégia Az esetet utólag igen hamar át fogja fogalmazni anekdotává. Az anekdota gúnyos és öngúnyos lesz, a gúny maró, az öngúny fanyar. Néhány embernek fogja elmondani, négynek-ötnek. Amikor hatodszor mondaná el, különböző korú munkatársaival a laboratóriumban beszélgetve, hirtelen le fogja inteni magát, félbe fogja szakítani az épp elkezdett első mondatot. Az eset utóhangja egy ötször elmondott anekdota lesz, nem több. * — Apám — mondja az eszpresszóban — negyvennyolcban halt meg. Szívszélhűdésben. — Nagyon hasonlítottál apádra — mondja mellette az asszony. Ő érzi, hogy feléje fordulva mondja ezt, hogy közben néz, talán az arcvonásait fürkészi. — Igen, főleg az orrom — bólint ingerülten, és nem tudja, miért így. * Jó ízléssel öltözött, láthatólag gazdag nő. Amikor ő — jó tíz perce — belökte a szállodai eszpresszó lengő üvegajtaját, a fölismerés utáni második pillanatban ezt állapította meg. Megállt, körülnézett, magányos vendéget keresett. Magányos középkorú nőt. Talán középkorút. Egyébként semmi támpont, semmilyen ismertetője! A legtöbb asztalnál többen ültek, kettőnél egy-egy férfi egyedül, egynél egy nő egyedül. Az aztán intett. Hogy némi habozás után-e, vagy azonnal? Intett. Ő pedig gyorsan megindult felé, és megállapította, hogy az asszony halvány dohánybarna kosztümje elegáns, hogy a kétsoros aranylánc, amelyet nyakig gombolt vajszínű blúzán visel, inkább keskeny, mint vastag, és hogy az integető keze csuklójára visszahulló három vagy négy karperec szintén inkább vékony. Viszonylag hamar került aztán sor az apjára, az anyjára, a bátyjára meg másokra, akik harmincnyolc év alatt részben meghaltak, részben még nem. * A titkárnője reggel bevitte neki a kávét, ő fölhörpintette, közben úgy döntött, hogy a kocsiján esett karcolást nem fogja megjavíttatni. A fényezők rablók. Vagy megérzik az emberen, hogy pénzesebb, mondjuk, menő. Idővel ronda rozsdavörös vonal lesz a karcolásból a kocsi oldalán. Nem számít, motorikusan legyen jó a kocsi, hajtani lehessen, országutakon. Ekkor szólt be a házi vonalon a titkárnő, hogy egy női hang keresi, franciául beszél. Ő beadatta a vonalat, s egy enyhén rekedtes alt hang üdvözölte, bemondott egy érthetetlen nevet, ő meglepődött. A hang aztán nevetgélt, hogy milyen okból, az nem hallatszott a rekedtes kaccanásokból, végül azt mondta: Rimini. És csak ez után a Rimini után mondta meg a keresztnevét, aztán a teljes lánynevét. És megint nevetgélt: — Képzelem, mennyire meg vagy lepődve. Igen, most már nagyon meg volt lepődve. * Negyven tavaszán találkozott utoljára a lánnyal, Riminiben. Találkozott vele, ismerkedett meg vele, látta utoljára. Húsvét hetében. Olaszország akkor még nem lépett be a háborúba, húsvétkor még le lehetett utazni Riminibe, az ő apja minden évben kisarolt a kis budai csemegeüzletéből egy hét családi Riminit húsvétkor és három hét salzkammerguti tavat nyáron. Nagyhét hétfőjén érkeztek Riminibe, a lány is aznap, szintén a szüleivel, ugyanabba a kis penzióba. Kedden, az első reggelinél, a századvégi pohárszékekkel telezsúfolt kis ebédlőben általános ismerkedés, magyar és német vendégek részéről leplezetlen csodálkozás, hogy a nyájas 11