Tolna Megyei Népújság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)
1957-04-17 / 90. szám
1957. ÁPRILIS 17. JOOOaOOOQOOOOOOOOOOOOOOOQOüOOOOCXXXOOOOOOOOOQQOOC TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG G. M. Krzsizsanovszkij: lENINNEL a száműzetésben 1895 TELÉNEK végén sűrű viharfellegek tornyosultak felettünk. Az volt a legrosszabb, hogy a rendőrkopók megfigyelési rendszere időnként meglehetősen titokzatos formát öltött. Kilép az ember a házból, a konspiráció szabályai szerint igyekszik eltüntetni maga mögött a nyomokat — és egyszer csak valahol útközben váratlanul, mintha csak a földből nőtt volna ki, feltűnik a nyomozó félreismerhetetlen alakja. Később már, ha ilyesmit vettünk észre, természetesen sokkal praktikusabban jártunk el. Más személyi igazolványt szereztünk és más vidékre költöztünk. Abban az időben azonban még tapasztalatlan újoncok voltunk. Ehhez járult még a természetes ifjúi hév, amely azt diktálja, hogy a legjobb a mérés? frontális támadás s amely nem szívesen megy bele a „józan ész’’ által követelt kompromisszumokba. Bárhogy is volt, 1895 december 8-án, késő éjjel mi minden esetre abban a Spalernaja utcai titokzatos házban ocsúdtunk fel melyet a pétervári „Predvariská’’-nak neveztek. Kerek 14 hónapot kellett eltöltenünk e ház falai között. Két elvtársunkkal ez a bebörtönzés egyszer s mindenkorra végzett: A. Vanyajev súlyos tüdőbajt kapott, ami hamarosan sírba vitte, P. Zaporozsec pedig gyógyíthatatlan üldözés;mániába esett. Nekem is és a többi elvtársak nagy részének is felbecsülhetetlen segítséget és támaszt jelentett Vlagyimir Iljics barátsága. Ma már nemigen tudnám részletesen ismertetni Vlagyimir Iljiccsel folytatott buzgó börtönlevelezésünket, de egyre határozottabban emlékszem: a tőle kapott levél mindig olyan volt mint valami különösen üdítő, erősítő ital, — elolvasása után az ember nyomban felélénkült és lelki nyugalma helyreállt. Ebben az emberben olyan roppant lelki gazdagság rejlett, annyira értett ahhoz, hogy jó irányban és a kellő értelemben befolyásolja az erre rászorulókat, hogy már egymagában ez a tulajdonsága pótolhatatlan elvtárssá tette minden körülmények között — hát még a börtönben! A VIZSGÁLATI FOGHÁZ celláiban az ablakok úgy voltak elhelyezve, hogy csak ágaskodva lehetett a rácson keresztül kilátni a börtönudvarra, ami korántsem volt valami könnyű feladat ,annál is inkább mivel a felügyelők a súlyos zárt ajtó kukucskálóján úgyszólván állandóan vizsla szemmel figyeltek, nehogy a letartóztatottak ilyesmit elkövethessenek. Ennek ellenére semmiféle hatalom nem tudott visszatartani engem ettől azokban az órákban, amikor megfigyelésem szerint Vlagyimir Iljicsnek a sétára kijelölt ketrecszerű szűk udvarban kellett tartózkodnia, amelyet cellám ablakából láthattam. S ő ugyanúgy meg volt győződve arról, hogy az ilyen távolság találkozásnak bizonyos esetekben nagy a valószínűsége és a börtön ábécé szerint jelbeszéddel — ujjaink segítségével — nyomban szóba elegyedtünk. Mintha most is látnám szeretett arcot, a sietős jelzéseket, ahogy közben akaratlanul is oda-od sandított a sétára kijelölt kör közepén járkáló mogorva őrre. Most rám néz, tekintete valami sajátos vidám feszültséget tükröz és sebesen perg ujjakkal „táviratozza”: „Alattad va:n hohol!” Máris lehasalok halálra únt cellám padlójára, s a fűtés vascsöve körüli keskeny hézagon keresztül lekiabálok a szomszédomnál Legügyesebb konspirátorunk, az ukrán Sz. I. Radcsenko, fojtott hangot üdvözöl: „Te volnál az?” Bizony börtönigazgatóság ezúttal alaposan melléfogott. Ugyanennek a pernel vádlottjai kerültek egymás közvetlen közelébe, anélkül, hogy — mint rendszerint — közönséges bűnözőke ékeltek volna közénk. Vlagyimi Iljics azonnal kihasználta ezt a helyzetet. Az ügyészt és a csendőröké azután valószínűleg alaposan meglephette, hogy az újonnan letartóztatott Sz. I. Radcsenko vallomása annyira megegyeztek a mieinkkel hogy Radcsenko oly kitűnően ismerte perünk állását; mindezt persze szerencsés szomszédságnak köszönhettük. VLAGYIMIR ILJICS tehát a legközvetlenebb kapcsolatban volt valamennyiünkkel, de nem felejtkezet meg közben a „szabadokról”, börtön falain kívüli világról sem. Számos röpcédulát és egy brosúrá írt ebben az időben a sztrájkokról, sajnos, ez a brosúra nem jelenhetet meg, mert a „Népakarat”, a párt pétervári illegális nyomdája lebukott továbbá belekezdett „A kapitalizmu fejlődése Oroszországban” című művébe, melyet azután a száműzetésbe fejezett be V. Iljin álnéven adott le Vlagyimir Iljicset, V. V. Sztarkovot és engem három évre a minuszinszki körzetbe száműztek. Sztárkovnak és nekem Tyeszinszkoje falu; jelölték ki tartózkodási helyül Vlagyimir Iljicsnek pedig Susenszkojét amely több, mint 100 versz távolságra esett tőlünk. Ez azonban nem akadályozott meg bennünke abban hogy állandó kapcsolatot tartsunk fenn egymással, s természetesen Vlagyimir Iljics volt hármunk közül a legszorgalmasabb levélíró Hetenként kétszer is kaptunk levele tőle, s állandóan tudtuk, min dolgozik és megtudtuk azokat a híreke is, amelyeket kiterjedt levelezése révén kapott. NEM AKAROK itt „korrajzot adni az akkori minuszinszki száműzetésről. Csupán annyit jegyzel meg, hogy a mi szociáldemokrat társaságunk, Vlagyimir Iljiccsel az élen, állandó viszály kiindulópontja volt a száműzöttek között. Ez a kis külön világ két részre oszlott, de megjegyzendő, hogy a munkások mind a mi oldalunkon voltak. Amikor a minuszinszki sztyeppére eljutott Kuszkova asszony üzenete, a hírhedt „Credo” („Hitvallás”) , amelyben azt igyekezett bebizonyítani, hogy meggondolatlanság a proetariátus körében politikai agitációt folytatni, mert szerinte a proletariátus számára a közeljövőben csak a gazdasági harc útja járható, a politikai harcot pedig teljes egészében át kell engedni a nemes rétegeknek vagyis a liberális uraknak és a vegyesrendű értelmiségieknek, — a száműzöttek igen különböző álláspontra helyezkedtek ezzel az üzenettel kapcsolatban. Egyedül Vlagyimir Iljics látta tisztán, mekkora veszéllyel járna az, ha az oroszországi liberalizmus előtti teljes behatolás és meghunyászkodás elhomályosítaná a proletáröntudatot, csak ő látta teljes egészében a pusztán gazdasági harc e „praktikus” híveinek rövidlátását. A „Credo” erélyes visszautasítása 17 keletszibériai száműzött levele formájában, mely azután egész Oroszországban elterjedt, teljes egészében Vlagyimir Iljics tollából származik. Vlagyimir Iljics ilyen alkalmakkor mindig résen állt, valósággal forrt benne a felháborodás, ha efféle ellenfelekre gondolt. A SZÁMŰZETÉS lassan a végéhez közeledett, de én már előbb engedélyt kaptam arra, hogy a szibériai vasútnál dolgozhassam, örökre emlékezetes marad számomra egyik legutolsó sétám Vlagyimir Iljiccsel a szélesen hömpölygő Jenyiszej partján. Fagyos, holdvilágos éjszaka volt, a köröskörül vakító fehéren csillogott a végtelen szibériai hólepel. Vlagyimir Iljics lelkesen mesélte mi mindent tervez és szándékozik csinálni, ha majd visszatér Oroszországba. Legtöbbet arról beszélt, hogy meg kell szervezni a párt sajtószervét, a kiadást át kell helyezni külföldre és meg kell szervezi a pártot ennek a központi lapnak a segítségével, amely tehát amolyan sajátos állványzatul fog szolgálni ahhoz, hogy felépítsük a proletariátus forradalmi szervezetének épültét. Nekem, mi tagadás, eleinte úgy tűnt, hogy Vlagyimir Iljics túlbecsüli egy ilyen pártlapnak a szerepét s hogy ez csupán annak a következménye ,hogy hosszas száműzetésben akaratlanul is kizárólag irodalmi tevékenységre kényszerült. Az élet bebizonyította, hogy az út amelyet Vlagyimir Iljics kijelölt Pályázni lehet 1—6 éves korú gyermekek fényképével (lehetőleg levelezőlap nagyságú). A hátoldalon tüntessük fel a gyermek nevét és lakhelyét. Valamennyi képet a Népújságban leközlünk, s az olvasók döntik el a verseny sorsát! Szavazni úgy kell, hogy a Népújságból kivágjuk annak a gyermeknek a fényképét, amelyet legszebbnek tartunk s azt beküldjük a szerkesztőség címére. Díjak: 1. díj: egy darab tricikli, 2. díj: Diavetítő, filmmel, 3. Szekér, 4. Ház, 5. Bútor, 6. Hintaló, 7. Alvóbaba, 8. Tűzoltóautó, 9. Hinta, 10. Homokozó. 14 ezer forintos pech. Lapunk előző számában már hírt adtunk arról, hogy április 3-án Mindenszki István szedresi lakos házánál meggyulladt a pajta és több épületrész leégett. Mindenszki István építkezni akart és az ehhez szükséges anyag, főként épületfa majdnem hiánytalanul megvolt, de a tűz elpusztított. A kár értéke 14,547 forint. Az épületek kötelező tűzbiztosítása április elsejével lejárt s a károsult elmulasztotta, hogy önkéntes tűzbiztosítást kössön, így határidő után keletkezett tűzkárt nem térítheti meg az Állami Biztosító. Mindössze három napon és pár tízforintos befizetésén múlott tehát a 14 ezer forint megtérítése, vagy meg nem térítése. ~olyan sokat hangoztatott szó az „emberség“, az „emberiesség” és ezek a szavak nagyon sokat tudnak mondani. Beszélni arról, hogyan viselkedik egyik ember a másikkal szemben, hogyan siet a mások segítségére, ha azok bajban vannak. Ezeknek a szavaknak nálunk nagyon gyakran kellene szerepelni, de nagyon is elkoptak, szürkévé váltak. Nézhetjük az élet bármely megnyilvánulását, a hivatalos ügyintézést, ahol az egyik ember a hivatalos formában megírt, bélyegzővel, pecséttel ellátott papír mögött nem látja a másik embert. „Nem lehetne emberségesebben elintézni?“ — ötlik fel gyakran a kérdés. Ezzel találkozhatunk hivatalban, üzemben, városban, községben egyaránt. Pedig nem kellene sok, csupán egy kis jóakarat. Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy Gyönkön a körzeti orvos sürgősen kórházba utalt egy fiatalembert, vakbélgyulladást állapított meg nála. Éppen most indul majd az autóbusz Pincehely felé, menjen el azzal, még előbb odaér, mintha mentőt hívatnánk s így kevesebb költségbe is kerül. Magát azonnal meg kell operálni. A fiatalember ki is ment az autóbuszhoz, amelynek kalauza nem vette fel, mondva, hogy több utast már nem vehet fel. Hiába hivatkozott a fiatalember, hogy sürgősen a kórházba kell mennie. A fiatalember így csak a délután hat óra körüli autóbusszal tudott eljutni a kórházba, csakhogy ekkorára már kifúródott a vakbele. Még szerencsére így sem lett életveszély, s hogy nyomban nem utazhatott el az autóbusszal, nem egy hétig, hanem kereken egy hónapig kellett feküdnie a kórházban. Ez nem történt volna meg akkor, ha a kalauz emberségesebb. (Mentségére legyen mondva, hogy őt a szabályok kötik, ha több utasa van a megengedettnél, felelősségre vonják.) Habár ilyen esetekben, amikor egy ember egészségéről, életéről van szó, el kellene tekinteni a szabályoktól. Természetesen, vannak ellenkező esetek is. Bencze József — a paksi Cipész KTSZ dolgozója — levelet írt, amelyben megköszöni a gondos ápolást, amelyben betegsége alatt részesítették. „Az emberi élet gyógyítására az orvosi tudomány van hivatva. Az orvos, az ápoló munkaidejét, de sokszor munkaidőn túli idejét tölti a betegek között. Amely velem a közelmúltban történt meg, a fenti alapelveket lényegesen felülmúló megnyilvánulása volt ennek a hivatásnak. Idős ember lévén, munkám , foglalkozásom közben megbetegedtem, a szekszárdi kórház bőrgyógyászati osztályára kerültem, s kezelések után nem éreztem jól magam, és későn fordultam az ügyeletes ápolónőhöz, fájdalmam enyhítéséért. Kérésem nemcsak 5 teljesítette, hanem dr. Fenyőházi Lászlóné, dr. Horváth Mária osztályorvos is. Még ma, jóval az eset megtörténte után sem tudok megfelelő szavakat találni arra, amellyel ki lehetne fejezni azt a segíteniakarást, szeretetet amely megnyilvánult a i2>z.cfui, natiiing Leulu betegségem ideje alatt. Dr. Horváth Mária többet tett velem és többi betegtársaimmal, mint bármely szépen és élethűen megrendezett orvosi film főhőse. Nem lehet csak megköszönni neki — Erdélyi János főorvosnak hasonlóan —, hogy egészségemet visszanyertem és újra hasznos tagja lehetek a társadalomnak.1’ —• így írja Bencze József. Emberség dolga. Habár biztosan lesznek, akik azt mondják erre: — Orvosok. Azért kapják a fizetést. — Igaz, fizetésért dolgoznak ők is, éppen úgy, mint a munkás az üzemben, a hivatalnok az irodában —, de ők nemigen nézik, mikor jár le a hivatalos idő, fáradoznak azon túl is. Viszont hány helyen lehet hallani, amikor valaki ügyes, bajos dolgát akarja intézni: „Kérem, ilyesmivel most nem foglalkozunk. Jöjjön máskor.“ — pedig el lehetett volna intézni egy kis jóindulattal. A mi társadalmunkat pedig éppen ezeknek a szavaknak kellene jellemeznie, annak, hogyan viseltetik egyik ember a másik iránt. BOGNÁR ÜÖBE&SÉ& DOLGA Egy bolt , amely nem akar megnyílni beszélni, mivel a vízen és a villanyon kívül egyebe sincsen. Idestova egy év óta harcol egy boltért. A földművesszövetkezet 1956. október 1-re ígérte, hogy a részére kiharcolt helyiségben boltot nyit. De miért vagyunk szekszárdiak, ha nem azért, hogy valamely kitűzött határidőt ne tartsunk meg? A megnyitáshoz ugyanis arra is szükség volt ,hogy a helyiséget rendbehozzák. A mesterember viszont csak októberben látott munkához. Mire elkészült, jöttek az októberi események, utánuk az áruhiány és bolt nem nyílt meg. Ez év januárjában már rendeződött a helyzet, kaptunk is ígéretet, hogy a bolt megnyílik március 15-re. Lassan már ideér május 1 is, de a bolt csak nem akar megnyílni. Pedig az itt dolgozóknak nem mindegy ,hogy napi munkájuk után egy-két kilométerre kell elmenni bevásárolni, vagy csak száz-kétszáz méterre. Ezek után kérjük Dávid elvtársat nyilatkozzon, megnyitják-e a boltot, vagy sem, hogy ehhez mérten más irányban is tehessünk lépéseket, mivel az új városrész lakóinak okvetlen szüksége van új üzletre is. DR. NEMES ANDOR Szekszárdim az Előhegy beépítésével új városrész fejlődött ki, azaz hogy csak városrész volna, ha be volna kapcsolva a városi forgalomba. De erről egyelőre aligha lehet rwvvvvvvvvvvwvvvvvwwwvvvvvvvinnrvvwyvvyinivwr