Tolna Megyei Népújság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-17 / 90. szám

1957. ÁPRILIS 17. JOOOaOOOQOOOOOOOOOOOOOOOQOüOOOOCXXXOOOOOOOOOQQOOC TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG G. M. Krzsizsanovszkij: l­ENINNEL a száműzetésben 1895 TELÉNEK végén sűrű vihar­fellegek tornyosultak felettünk. Az volt a legrosszabb, hogy a rendőr­­kopók megfigyelési rendszere időn­ként meglehetősen titokzatos formát öltött. Kilép az ember a házból, a konspiráció szabályai szerint igyek­szik eltüntetni maga mögött a nyo­mokat — és egyszer csak valahol út­közben váratlanul, mintha csak a földből nőtt volna ki, feltűnik a nyomozó félreismerhetetlen alakja. Később már, ha ilyesmit vettünk ész­re, természetesen sokkal praktikusab­ban jártunk el. Más személyi igazol­ványt szereztünk és más vidékre köl­töztünk. Abban az időben azonban még tapasztalatlan újoncok voltunk. Ehhez járult még a természetes ifjúi hév, amely azt diktálja, hogy a legjobb a mérés? frontális táma­dás s amely nem szívesen megy bele a „józan ész’’ által követelt kompro­misszumokba. Bárhogy is volt, 1895 december 8-án, késő éjjel mi minden esetre abban a Spalernaja utcai ti­tokzatos házban ocsúdtunk fel me­lyet a pétervári „Predvariská’’-nak neveztek. Kerek 14 hónapot kellett eltöltenünk e ház falai között. Két elvtársunkkal ez a bebörtönzés egyszer s mindenkorra végzett: A. Vanyajev súlyos tüdőbajt kapott, ami hamarosan sírba vitte, P. Zapo­­rozsec pedig gyógyíthatatlan üldözés;­mániába esett. Nekem is és a többi elvtársak nagy részének is felbecsül­hetetlen segítséget és támaszt jelen­tett Vlagyimir Iljics barátsága. Ma már nemigen tudnám részlete­sen ismertetni Vlagyimir Iljiccsel folytatott buzgó börtönlevelezésün­ket, de egyre határozottabban em­lékszem: a tőle kapott levél mindig olyan volt mint valami különösen üdítő, erősítő ital, — elolvasása után az ember nyomban felélénkült és lelki nyugalma helyreállt. Ebben az emberben olyan roppant lelki gaz­dagság­ rejlett, annyira értett ahhoz, hogy jó irányban és a kellő értelem­ben befolyásolja az erre rászoruló­kat, hogy már egymagában ez a tu­lajdonsága pótolhatatlan elvtárssá tette minden körülmények között — hát még a börtönben! A VIZSGÁLATI FOGHÁZ cellái­ban az ablakok úgy voltak elhelyez­ve, hogy csak ágaskodva lehetett a rácson keresztül kilátni a börtönud­varra, ami korántsem volt valami könnyű feladat ,annál is inkább mi­vel a felügyelők a súlyos zárt ajtó kukucskálóján úgyszólván állandóan vizsla­ szemmel figyeltek, nehogy a letartóztatottak ilyesmit elkövethes­senek. Ennek ellenére semmiféle hata­lom nem tudott visszatartani engem ettől azokban az órákban, amikor megfigyelésem szerint Vlagyimir Iljicsnek a sétára kijelölt ketrecsze­rű szűk udvarban kellett tartózkod­nia, amelyet cellám ablakából lát­hattam. S ő ugyanúgy meg volt győ­ződve arról, hogy az ilyen távolság találkozásnak bizonyos esetekben nagy a valószínűsége és a börtön ábécé szerint jelbeszéddel — ujjaink segítségével — nyomban szóba ele­gyedtünk. Mintha most is látnám szeretett arcot, a sietős jelzéseket, ahogy közben akaratlanul is oda-od­ sandított a sétára kijelölt kör köze­pén járkáló mogorva őrre. Most rám néz, tekintete valami sajátos vidám feszültséget tükröz és sebesen perg ujjakkal „táviratozza”: „Alattad va:­n hohol!” Máris lehasalok halálra únt cellám padlójára, s a fűtés vas­csöve körüli keskeny hézagon ke­resztül lekiabálok a szomszédomnál Legügyesebb konspirátorunk, az uk­rán Sz. I. Radcsenko, fojtott hangot üdvözöl: „Te volnál az?” Bizony börtönigazgatóság ezúttal alaposan melléfogott. Ugyanennek a pernel vádlottjai kerültek egymás közvetlen közelébe, anélkül, hogy — mint rend­szerint — közönséges bűnözőke ékeltek volna közénk. Vlagyimi Iljics azonnal kihasználta ezt a hely­zetet. Az ügyészt és a csendőröké azután valószínűleg alaposan meg­lephette, hogy az újonnan letartózta­tott Sz. I. Radcsenko vallomása annyira megegyeztek a mieinkkel hogy Radcsenko oly kitűnően ismer­te perünk állását; mindezt persze szerencsés szomszédságnak köszön­hettük. VLAGYIMIR ILJICS tehát a leg­közvetlenebb kapcsolatban volt vala­mennyiünkkel, de nem felejtkezet meg közben a „szabadokról”, börtön falain kívüli világról sem.­­ Számos röpcédulát és egy brosúrá írt ebben az időben a sztrájkokról,­­ sajnos, ez a brosúra nem jelenhetet meg, mert a „Népakarat”, a párt pé­tervári illegális nyomdája lebukott továbbá belekezdett „A kapitalizmu fejlődése Oroszországban” című mű­vébe, melyet azután a száműzetésbe­ fejezett be V. Iljin álnéven adott le Vlagyimir Iljicset, V. V. Sztarko­vot és engem három évre a minu­szinszki körzetbe száműztek. Sztár­kovnak és nekem Tyeszinszkoje fa­lu; jelölték ki tartózkodási helyül Vlagyimir Iljicsnek pedig Susen­szkojét amely több, mint 100 versz távolságra esett tőlünk. Ez azonban nem akadályozott meg bennünke abban hogy állandó kapcsolatot tart­sunk fenn egymással, s természete­sen Vlagyimir Iljics volt hármunk közül a legszorgalmasabb levélíró Hetenként kétszer is kaptunk levele tőle, s állandóan tudtuk, min dolgo­zik és megtudtuk azokat a híreke is, amelyeket kiterjedt levelezése ré­vén kapott. NEM AKAROK itt „korrajzot adni az akkori minuszinszki szám­űzetésről. Csupán annyit jegyzel meg, hogy a mi szociáldemokrat társaságunk, Vlagyimir Iljiccsel az élen, állandó viszály kiindulópontja volt a száműzöttek között. Ez a kis külön világ két részre oszlott, de megjegyzendő, hogy a munkások mind a mi oldalunkon voltak. Ami­­kor a minuszinszki sztyeppére elju­tott Kuszkova asszony üzenete, a hírhedt „Credo” („Hitvallás”) , amelyben azt igyekezett bebizonyí­tani, hogy meggondolatlanság a pro­etariátus körében politikai agitációt folytatni, mert szerinte a proletariá­tus számára a közeljövőben csak a gazdasági harc útja járható, a poli­tikai harcot pedig teljes egészében át kell engedni a­­ nemes rétegeknek vagyis a liberális uraknak és a ve­­gyesrendű értelmiségieknek, — a száműzöttek igen különböző állás­pontra helyezkedtek ezzel az üze­nettel kapcsolatban. Egyedül Vla­gyimir Iljics látta tisztán, mekkora veszéllyel járna az, ha az oroszor­szági liberalizmus előtti teljes beha­tolás és meghunyászkodás elhomá­lyosítaná a proletáröntudatot, c­­­sak ő látta teljes egészében a pusztán gazdasági harc e „praktikus” hívei­nek rövidlátását. A „Credo” erélyes visszautasítása 17 keletszibériai száműzött levele formájában,­­ mely azután egész Oroszországban elter­jedt, teljes egészében Vlagyimir Iljics tollából származik. Vlagyimir Iljics ilyen alkalmakkor mindig ré­sen állt, valósággal forrt benne a felháborodás, ha efféle ellenfelekre gondolt. A SZÁMŰZETÉS lassan a végé­hez közeledett, de én már előbb en­­gedélyt kaptam arra, hogy a szibé­riai vasútnál dolgozhassam, örökre emlékezetes marad számomra egyik legutolsó sétám Vlagyimir Iljiccsel a szélesen hömpölygő Jenyiszej partján. Fagyos, holdvilágos éjszaka volt, a köröskörül vakító fehé­ren csillogott a végtelen szibériai hólepel. Vlagyimir Iljics lelkesen mesélte mi mindent tervez és szán­dékozik csinálni, ha majd visszatér Oroszországba. Legtöbbet arról be­szélt, hogy meg kell szervezni a párt sajtószervét, a kiadást át kell he­lyezni külföldre és meg kell szervez­­i­ a pártot ennek a központi lapnak a segítségével, amely tehát amolyan sajátos állványzatul fog szolgálni ahhoz, hogy felépítsük a proletariá­­tus forradalmi szervezetének épült­­ét. Nekem, mi tagadás, eleinte úgy tűnt, hogy Vlagyimir Iljics túlbe­­csüli egy ilyen pártlapnak a szere­pét s hogy ez csupán annak a követ­­kezménye ,hogy hosszas száműzetés­­ben akaratlanul is kizárólag irodal­mi tevékenységre kényszerült. Az élet bebizonyította, hogy az út amelyet Vlagyimir Iljics kijelölt Pályázni lehet 1—6 éves korú gyermekek fényképével (lehetőleg levelezőlap nagyságú). A hátoldalon tüntessük fel a gyermek nevét és lakhelyét. Valamennyi képet a Népújságban leközlünk, s az olvasók döntik el a verseny sorsát! Szavazni úgy kell, hogy a Népújságból ki­vágjuk annak a gyermeknek a fényképét, amelyet legszebbnek tartunk s azt beküldjük a szerkesztőség címére. Díjak: 1. díj: egy darab tricikli, 2. díj: Diavetítő, filmmel, 3. Sze­kér, 4. Ház, 5. Bútor, 6. Hintaló, 7. Alvóbaba, 8. Tűzoltóautó, 9. Hinta, 10. Homokozó. 14 ezer forintos pech. Lapunk előző számában már hírt adtunk arról, hogy április 3-án Mindenszki István szedresi lakos há­zánál meggyulladt a pajta és több épületrész leégett. Mindenszki Ist­ván építkezni akart és az ehhez szük­séges anyag, főként épületfa majd­nem hiánytalanul megvolt, de a tűz elpusztított. A kár értéke 14,547 forint. Az épületek kötelező tűzbiz­tosítása április elsejével lejárt s a károsult elmulasztotta, hogy önkén­tes tűzbiztosítást kössön, így határ­idő után keletkezett tűzkárt nem té­rítheti meg az Állami Biztosító. Mindössze három napon és pár tíz­forintos befizetésén múlott tehát a 14 ezer forint megtérítése, vagy meg nem térítése. ­~olyan sokat hangoztatott szó az „emberség“, az „emberiesség” és ezek a szavak nagyon sokat tud­nak mondani. Beszélni arról, hogyan viselkedik egyik ember a másikkal szemben, hogyan siet a mások segít­ségére, ha azok bajban vannak. Ezeknek a szavaknak nálunk na­gyon gyakran kellene szerepelni, de nagyon is elkoptak, szürkévé váltak. Nézhetjük az élet bármely megnyil­vánulását, a hivatalos ügyintézést, ahol az egyik ember a hivatalos for­mában megírt, bélyegzővel, pecsét­tel ellátott papír mögött nem látja a másik embert. „Nem lehetne ember­ségesebben elintézni?“ — ötlik fel gyakran a kérdés. Ezzel találkozha­tunk hivatalban, üzemben, városban, községben egyaránt. Pedig nem kel­lene sok, csupán egy kis jóakarat. Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy Gyönkön a körzeti orvos sür­gősen kórházba utalt egy fiatalem­bert, vakbélgyulladást állapított meg nála.­­ Éppen most indul majd az autóbusz Pincehely felé, menjen el azzal, még előbb odaér, mintha men­tőt hívatnánk s így kevesebb költ­ségbe is kerül. Magát azonnal meg kell operálni. A fiatalember ki is ment az autóbuszhoz, amelynek kala­uza nem vette fel, mondva, hogy több utast már nem vehet fel. Hiába hivatkozott a fiatalember, hogy sür­gősen a kórházba kell mennie. A fiatalember így csak a délután hat óra körüli autóbusszal tudott eljutni a kórházba, csakhogy ekkorára már kifúródott a vakbele. Még szeren­csére így sem lett életveszély, s hogy nyomban nem utazhatott el az autóbusszal, nem egy hétig, hanem kereken egy hónapig kellett feküd­nie a kórházban. Ez nem történt volna meg akkor, ha a kalauz em­berségesebb. (Mentségére legyen mondva, hogy őt a szabályok kötik, ha több utasa van a megengedettnél, felelősségre vonják.) Habár ilyen esetekben, amikor egy ember egész­ségéről, életéről van szó, el kellene tekinteni a szabályoktól. Természetesen, vannak ellenkező esetek is. Bencze József — a paksi Cipész KTSZ dolgozója — levelet írt, amelyben megköszöni a gondos ápo­lást, amelyben betegsége alatt része­sítették. „Az emberi élet gyógyítására az orvosi tudomány van hivatva. Az or­vos, az ápoló munkaidejét, de sok­szor munkaidőn túli idejét tölti a betegek között. Amely velem a kö­zelmúltban történt meg, a fenti alap­elveket lényegesen felülmúló meg­­nyilvánulása volt ennek a hivatás­nak. Idős ember lévén, munkám , foglalkozásom közben megbe­tegedtem, a szekszárdi kórház bőr­gyógyászati osztályára kerültem, s kezelések után nem éreztem jól ma­gam, és későn fordultam az ügyele­tes ápolónőhöz, fájdalmam enyhíté­séért. Kérésem nemcsak 5 teljesí­tette, hanem dr. Fenyőházi Lászlóné, dr. Horváth Mária osztályorvos is. Még ma, jóval az eset megtörténte után sem tudok megfelelő szavakat találni arra, amellyel ki lehetne fejezni azt a segíteniakarást, szeretetet amely megnyilvánult a i­2>z.cfui, nat­iiing Leu­lu be­tegségem ideje alatt. Dr. Horváth Mária többet tett velem és többi be­tegtársaimmal, mint bármely szépen és élethűen megrendezett orvosi film főhőse. Nem lehet csak megköszönni neki — Erdélyi János főorvosnak hasonlóan —, hogy egészségemet visszanyertem és újra hasznos tagja lehetek a társadalomnak.1’ —• így írja Bencze József. Emberség dolga. Habár biztosan lesznek, akik azt mondják erre: — Orvosok. Azért kapják a fizetést. — Igaz, fizetésért dolgoznak ők is, éppen úgy, mint a munkás az üzem­ben, a hivatalnok az irodában —, de ők nem­igen nézik, mikor jár le a hivatalos idő, fáradoznak azon túl is. Viszont hány helyen lehet hallani, amikor valaki ügyes, bajos dolgát akarja intézni: „Kérem, ilyesmivel most nem foglalkozunk. Jöjjön más­kor.“ — pedig el lehetett volna in­tézni egy kis jóindulattal. A mi társadalmunkat pedig ép­­pen ezeknek a szavaknak kellene jellemeznie, annak, hogyan viseltetik egyik ember a másik iránt. BOGNÁR ÜÖBE&SÉ& DOLGA Egy bolt , amely nem akar megnyílni beszélni, mivel a vízen és a villa­nyon kívül egyebe sincsen. Idestova egy év óta harcol egy boltért. A földművesszövetkezet 1956. október 1-re ígérte, hogy a részére kiharcolt helyiségben bol­tot nyit. De miért vagyunk szek­­szárdiak, ha nem azért, hogy vala­mely kitűzött határidőt ne tart­sunk meg? A megnyitáshoz ugyanis arra is szükség volt ,hogy a helyiséget rendbehozzák. A mesterember vi­szont csak októberben látott mun­kához. Mire elkészült, jöttek az ok­tóberi események, utánuk az áru­hiány és bolt nem nyílt meg. Ez év januárjában már rende­ződött a helyzet, kaptunk is ígére­tet, hogy a bolt megnyílik március 15-re. Lassan már ideér május 1 is, de a bolt csak nem akar megnyílni. Pedig az itt dolgozóknak nem mind­egy ,hogy napi munkájuk után egy-két kilométerre kell elmenni bevásárolni, vagy csak száz-kétszáz méterre. Ezek után kérjük Dávid elvtársat nyilatkozzon, megnyit­ják-e a boltot, vagy sem, hogy eh­hez mérten más irányban is tehes­sünk lépéseket, mivel az új város­rész lakóinak okvetlen szüksége van új üzletre is. DR. NEMES ANDOR Szekszárdim az Előhegy beépíté­sével új városrész fejlődött ki, azaz hogy csak városrész volna, ha be volna kapcsolva a városi forgalom­ba. De erről egyelőre aligha lehet rwvvvvvvvvvvwvvvvvwwwvvvvvvvinnrvvwyvvyinivwr

Next