Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. március 26. Reneszánsz pasztofóriumok Magyarországon Összevetve a reneszánsz művészeti stílusirányzatot az előtt virágzó gótikával és az utána következő barokkal, szem­beötlő, hogy ennek hazai élete mennyivel rövidebb volt amazokénál. Oka kézen­fekvő: a magyarság még csak éppen hogy ismerkedett, barátkozott az előzőtől merőben különböző új szellemi-művé­szeti irányzattal, amikor már határainkon belülre került a török, s az országnak tal­pig fegyverben kellett állania. Márpedig, Cicerót idézve: „Inter arma silent Musae”, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Pedig a XV. századi stílusváltás­ na­gyon biztatóan indult, hiszen az Itáliából kiáramló új, friss irányzatot a magyar ki­rály (Hunyadi Mátyás) és az őt példakép­nek tekintő, nem egyszer túlszárnyalni szándékozó főpapok és főurak felkarol­ták. Az 1526. évi mohácsi csata, majd Bu­da 1541. évi eleste, s az ország három részre hullása aztán pontot tett a szép kezdet végére. Bár helyenként még fel­felbukkan a reneszánsz, ezek a képző­művészeti és építészeti alkotások már nem vetélkedhetnek Mátyás és főpapjai, főurai költséget nem kímélő és kitűnő íz­lésre valló, pompás épületeivel. (A rene­szánsz irodalommal más a helyzet, ám ez most nem tartozik ide.) A reneszánsz tárgyi emlékek zöme csak töredékekben maradt ránk. Ezért is különösen értékes számunkra az a né­hány pasztofórium, amelyek úgyszólván érintetlenül vészelték át négy évszázad minden viharát, közöttük a török kímélet­len jelenlétét. A pasztofórium eredetileg az ókeresztény templom szentélyéből nyíló fülke volt, ahol az oltáriszentséget őrizték. Ebből fejlődött ki a szentségház, ame­lyet tabernákulumnak is neveznek, s egyre díszesebb keretbe foglaltak. Az egyik, magyar vörösmárványból fa­ragott pasztofórium Pécsett, a széke­segyházban, annak Corpus Christi ká­polnájában látható. Szathmáry György készíttette, aki 1505-1521 között volt püspök Pécsett. Valószínűleg az esztergomi érseknek, Bakócz Tamásnak a kápolnáján dolgozó olasz mesterek faragták, talán maga Fio­­rentinus. Mindenesetre erre vall a rene­szánsz épületplasztikának ez a pompás alkotása, amely az 1470-es évek firenzei tabernákulumainak architektonikus fel­építését követi. Eredetileg a püspök re­neszánsz palotájának a kápolnájában állt. A palotát, amely a székesegyház dél­nyugati sarkához kapcsolódott, 1780- ban lebontották s a pasztofóriumot át­rakták mai helyére. Tökéletes arányai és művészi faragá­sai a legszebb és legértékesebb hazai szentségtartónkká emelik. A pécsihez sok mindenben hasonló, stílusában ahhoz egészen közel áll az a két pasztofórium, amelyek a pesti Belvá­rosi templom büszkeségei. Az egyiket 1503-1506 között - tehát a pécsivel csaknem egy időben, legfeljebb kicsit előbb - Nagyrévi András, a templom plé­bánosa, címzetes püspök, az esztergomi érsek helynöke faragtatta. A másikat 1507-ben Pest városa. Mindkét tabernákulum felépítésében a firenzei stílushoz igazodik, de valamivel konzervatívabbak a díszítőmotívumok felhasználásában, különösen a fejeze­teknél és frízeknél. Korábbi magyarországi mintaképeket követnek, például Hunyadi Mátyás budai palotájának frízeit. Itt érdemes megemlíteni, hogy Ma­gyarországon feltűnően hamar, az Al­poktól északra terülő Európában először vert gyökeret a reneszánsz és humaniz­mus, éspedig először a világi építészet­ben, s csak azután terjedt át az egyházi vonalra. A szerkezet és a díszítőmotívum azon­ban azonos maradt. A pesti pasztofóriumokkal nagyjából egy időben készült és velük szoros stí­luskapcsolatban van a Nógrád megyei Egyházasgerge templomának szentség­tartója. Talán legkorábbi, fennmaradt példája annak a kisebb méretű szentségtartó tí­pusnak, amelynek faragásánál az ola­szok a XVI. század első évtizedétől gyor­san érvényesítették nyilas ornamentum­faragó művészetüket. Példájukat a ma­gyar mesterek is követték. Az egyhá­­zasgergei szentségtartót Lipthay László készíttette 1503-ban. A lunettában lévő Krisztus-alak nagyon hasonlít a Nagyré­­vi-féle szentségtartó lunettájában látható Krisztushoz. Az ugyancsak Nógrád megyei Tereske templomának szentségtartóját Bajoni Ist­ván, egy Bolognában tanult férfiú, Mátyás király követe csináltatta 1515 körül. Fa­ragásmódja arra vall, hogy olasz meste­rek mellett működő magyar kőfaragó (úgynevezett lapicida) munkája. Forma­­gazdagságban felülmúlja a hasonló fel­építésű, de egyszerűbb manyői szent­ségtartót, amelyet azonban az eszter­­gomban dolgozó Fiorentinus faragott ugyanekkor. A sajókazai, pomázi és balatonszeme­­si szentségtartókat csak megemlítjük, fi­gyelemre érdemes emlékei e kornak. Ez utóbbit Buzlay Mózes királyi főajtónálló faragtatta 1517-ben. Az eddig ismertetett pasztofóriumoktól elütő stílusban, Mino de Fiesole modorá­ban készült a nyírbátori református templom szentségtartója, amelyet Bát­hory András készíttetett. Ennek a taber­nákulumnak nem csupán az anyaga más (tehát nem vörösmárvány, hanem fehér mészkő), hanem díszesebb, ugyanakkor szárazabb faragású is, mint az esztergo­mi faragóműhelyből, vagy annak hatása alatt készültek. DR. CSONKARÉTI KÁROLY Szathmáry-pasztofórium (Pécs) XVI. század eleje Pesten a Belvárosi templomban lé­vő pasztofórium (1507) isíÉPÚJSÁG 11 Bényei József: A pompeji katona Elkerülte az örömlányok csábító lantjátékait, nem ült le kockázni a katonatanyák elé szabad szombaton, a szőlő erjesztett levét se szerette szopogatni, sétált inkább a tengerparton s nézte, hogy pergi be saruja nyomát a görgő és sárga homok, vagy a domboldal felsebzett virágait figyelte, bölcsőit őszre már zörgőtestű manduláknak. Kis hülyének hívták a káromkodó társak s kardja élét is márványba verték bosszantásul, pedig nem volt buzi, se bolond, csak nem akart katona lenni, hanem színész vagy történetíró, de az apjának ezt tanácsolták a nagyokos pályaválasztási szenátorok, hát szótlanul felvette az angyalbőrt, a hátizsákot és megtanult ütemre menetelni, s mikor már sarkosan álltak az ágyán a lepedők meg a kifakult lópokrócok, őrségbe küldték a főkapu mellé. Ott is maradt, mert éppen egy alkaioszi strófát faragott a fal színes mozaikkövein észre sem véve a vulkánt, lávát és kőgörgeteget, énekelni szeretett volna, költeni szépívű verset s míg nyelve alatt ért ez a verssor, körülvette a történelemmé merevülő végtelen kőzuhatag. Mára már hős lett a verset kalapáló kiskatona, de az a sor soha nem született meg, az a ritmus, az a strófa. Hősöket csak szül a kor, költők nehezebben alakulnak, mert a kényszerű kiskatonákban megmerevedik a szó, s történelemkönyvek illusztrációjává kövesül. Szépen magyarul - szépen emberül Ne szaporítsuk a szót! Sok ember azt gondolja, hogy tartalmasabb a beszéde, ha több szóval mond el valamit. Na­gyobb nyomatékot éreznek a hosszú szavak­ban, a több szóból álló kifejezésekben, mint az ezeknek megfelelő egyetlen szóban. Különösen azok szeretik a felesleges szószaporítást, akik­nek kevés a mondanivalójuk. Nem lesz vele kife­jezőbb és tartalmasabb a beszédük, csak hos­­­szadalmasabb. A szószaporításnak csak az egyik módjáról szólok e rövid írásban. A rádió­ban, a televízióban, a mindennapi nyelvhaszná­latban, sőt tudományos dolgozatban is nagyon gyakran találkozom vele. Ez a mód a szóhalmo­zás. Több azonos jelentésű szóval neveznek meg egy fogalmat, és azt gondolják, így sokkal nyomatékosabb lesz a mondanivalójuk. „Önök nagyjából általában tudják, hogy...”, „Félig-meddig el vagyok palócosodva én is egy kicsit”, „Ebben a pillanatban éppen most tudtam meg...” - s még idézhetnék néhányat a jegyzet­­füzetembe került mondatokból. Az ugyanazt a fogalmat jelölő nagyjából és általában, félig-med­dig és egy kicsit, ebben a pillanatban és éppen most párok közül az egyik pontosan elég lett vol­na a mondanivaló kifejezésére. A kettő együtt nem erősítette azt, hanem inkább gyengítette. A szóhalmozásnak nagyon gyakori az a for­mája, amelyben egy idegen szó és a neki megfe­lelő magyar szó kerül egymás mellé. „Korrektül és helyesen viselkedtél" - mondta az autóbusz­ban egy idősebb férfi egy fiatalabbnak; „szimpa­tikus és rokonszenves fiatalember" - dicsér két hölgy valakit; „Most elérkeztetek a finisben a haj­rához” - hangzott el egy ballagási ünnepélyen; „A szépirodalom alakítja és formálja az olvasóit" - olvasom egy dolgozatban. „Egy menettérti re­túrt kérek" - hallom a jegypénztárnál. Töpreng­hetünk azon, vajon a beszélő nincs tisztában az idegen szó és a magyar szó összefüggésével? Vagy a nyomaték kedvéért két szóval akarta ki­fejezni magát, s nem jutott eszébe más szó, csak a magyar megfelelő? Az azonban bizonyos, hogy e felesleges szóhalmozások nem adtak nagyobb nyomatékot a mondanivalónak. BACHÁT LÁSZLÓ Klasszikus kincsünk A Nemzeti Múzeum Másfél évszázada kezdték építeni a Ma­gyar Nemzeti Múzeumot, amely páratlan európai rangú alkotás, stílushűség, alkotói nagyszerűség, arányosság és monumen­talitás dolgában messze kiemelkedik a klasszicista építészet alkotásai közül. Pollack Mihálynak ez az egyetlen műve is elegendő lenne a halhatatlansághoz. Volt kitől ihletést kapnia. Tudott dolog, hogy a megvalósító fáradozása csak akkor ér fel az idea nagyságához, ha kellőkép­pen megértik a kezdeményező szándékát. Ez esetben tökéletes az összhang az ala­pító Széchenyi Ferenc és a reformkori megvalósítók között. 1802-ben, tehát 185 évvel ezelőtt szüle­tett meg a nemzet múzeuma, a nagycenki gróf szokatlan bőkezűségéből. Az építést 1837-ben, 150 évvel ezelőtt kezdték, és 10 évvel később, 1847-ben fejezték be. Ezek a látható, mérhető dátumok. De másmilye­nek is vannak. A kínaiak például nem a születéstől, hanem a fogamzástól keltezik az egyéni életidőt. Hasonló számítás illik a Nemzeti Múzeum alapítására is. Még javá­ban tartott a XVIII. század, fénykorát élte a jozefinizmus, és még senki sem tudhatta, hogy benne van az idők méhében a fran­ciák nagy forradalma, amikor a fiatal Sop­ron megyei mágnás tervszerű gyűjtésre határozta el magát. Széchenyi Ferenc 1754-ben született, és még 30 éves sem volt, amikor letisztultan számot vetett a ha­za, a nemzet iránti kötelezettségeivel. Kez­detben csak­ a nemzeti könyvtár terve foglalkoztatta, de rövidesen a múzeum megalapításának szándékával teljesedett ki elhatározása. Európában először Széchenyi Ferenc gondolta ki a nemzeti múzeum eszméjét. Míg a British Museumot csak 1821-ben kezdték építeni, s Londonban még azt sem tudták, hogy hol fog emelkedni a világ leg­nagyobb múzeuma. Pesten 1805-ben már helyhez szabottan, pontos költségvetéssel készen állt Hild József terve. (Ha ezt valósít­ják meg, akkor ma valahol a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán lenne a Nem­zeti Múzeum.) Európa második rokonin­tézménye a berlini Altes Museum lett; 1830-ban készült el. Oly sok nagytekinté­lyű főváros előtt - Bécset is beleértve - harmadiknak a pesti múzeum épült meg. Az 1780-as évektől érlelődő szándék 1802 márciusában fogalmazódott az ural­kodóhoz írott kérelemmé. Széchenyi Fe­renc ekként írt I. Ferenc császárhoz: „Ifjú­ságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg azt a gyűj­teményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra és a társorszá­gokra vonatkozik, s amely a következő tár­gyakból áll: a) nyomtatott könyvekből, b) kéziratokból, c) érmekből és régi pénzek­ből, d) rézmetszetekből, f) földabroszokból, g) s a magyar térképeken kívül még vagy ötezer darabot kitevő mappagyűjtemény­ből." A felsorolás igen szerény - nem szólt arról, hogy a gyűjtemény többek között 13 ezer kötet könyvritkaságot, ezerkétszáz kéziratunikumot, 2700 nagy értékű antik pénzt, és az egész európai történelmet át­fogó éremkollekciót tartalmaz. A nemzet­nek felajánlott adomány értéke folyó áron meghaladta a 160 ezer forintot. Összeha­sonlításul: ugyanekkor épült fel a Széche­nyiek ma is látható kétemeletes soproni palotája, 40 ezer forintért. Az alapítólevelet 1802. november 25-én állították ki. E naptól jegyezzük hivatalosan a Magyar Nemzeti Múzeum történetét. Jó­zsef nádor felelt mind a gyűjtemény sor­sáért, mind a leendő múzeumépület meg­alkotásáért. Feladatát a kifogástalan gond­viselő hozzáértésével, felelősségtudatával látta el. Egy évvel az alapítás után már meg is nyílt a múzeum a pálosok pesti ko­lostorában. Közben gyarapodott a gyűjte­mény, mert a jobb érzésű fő- és közneme­sek körében becsületbeli dolog lett az ügy pártolása. Szépen bontakoztak a fejlemé­nyek, de napóleoni háborúk fenekestül fel­forgatták a Habsburg birodalom viszo­nyait. Jellemző a nagy pánikra, hogy a Nemze­ti Múzeum színe-javát először Temesvárra, majd Nagyváradra menekítették a franciák elöl. Ez a magyarázata, hogy évtizedekre el kellett napolni az építkezést. Hanem a szí­vós József nádor, mint leleményes gazda, kézben tartotta az ügyet. A Garassalkovich herceg által adományozott belvárosi telket eladta házhelynek 94 670 forintokért, s a befolyt összegből kárpótolta Batthyány Antal esztergomi érseket, aki átengedte a városfalon kívüli majorságát a nagy építke­zés céljaira. Hozzá is fogtak 1837. június 22-én Pol­lack Mihály monumentális tervének kivite­lezéséhez, mígnem a következő évi árvízi katasztrófa megint fájdalmas halasztást okozott, hiszen jószerével az egész várost újjá kellett építeni. Keserves idők voltak azok: aranyat ért a deszka, gyémántot a mesterkéz, holott rézgarast is alig láttak a tönkrejutott pestiek. De mire kibontakoztak a jeges árvíz pusztítása után a modern nagyváros kör­vonalai, a Nemzeti Múzeum épülete is elké­szült. 1845. március 19-én, a nádor neve­­napján már ünnepséget tartottak az épü­letben, 1846 augusztusában itt rendezhet­te meg Kossuth a harmadik országos iparmű-kiállítást, a következő évben pedig végleg befejeződött a Habsburg birodalom akkori legnagyobb építkezése. S hogy mi minden történt azóta a nyolc korinthoszi oszlopóriás körül, arról futtá­ban mégsem szólhatunk. Mellőzve a vakmerő felületességet, bíz­vást mondhatjuk, akkora kincsesház Euró­pa legszebb klasszicista palotája, hogy életünk egész hosszán ismerkedhetünk vele. GELENCSÉR MIKLÓS A Magyar Nemzeti Múzeum épülete

Next