Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
1988. március 26. Reneszánsz pasztofóriumok Magyarországon Összevetve a reneszánsz művészeti stílusirányzatot az előtt virágzó gótikával és az utána következő barokkal, szembeötlő, hogy ennek hazai élete mennyivel rövidebb volt amazokénál. Oka kézenfekvő: a magyarság még csak éppen hogy ismerkedett, barátkozott az előzőtől merőben különböző új szellemi-művészeti irányzattal, amikor már határainkon belülre került a török, s az országnak talpig fegyverben kellett állania. Márpedig, Cicerót idézve: „Inter arma silent Musae”, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Pedig a XV. századi stílusváltás nagyon biztatóan indult, hiszen az Itáliából kiáramló új, friss irányzatot a magyar király (Hunyadi Mátyás) és az őt példaképnek tekintő, nem egyszer túlszárnyalni szándékozó főpapok és főurak felkarolták. Az 1526. évi mohácsi csata, majd Buda 1541. évi eleste, s az ország három részre hullása aztán pontot tett a szép kezdet végére. Bár helyenként még felfelbukkan a reneszánsz, ezek a képzőművészeti és építészeti alkotások már nem vetélkedhetnek Mátyás és főpapjai, főurai költséget nem kímélő és kitűnő ízlésre valló, pompás épületeivel. (A reneszánsz irodalommal más a helyzet, ám ez most nem tartozik ide.) A reneszánsz tárgyi emlékek zöme csak töredékekben maradt ránk. Ezért is különösen értékes számunkra az a néhány pasztofórium, amelyek úgyszólván érintetlenül vészelték át négy évszázad minden viharát, közöttük a török kíméletlen jelenlétét. A pasztofórium eredetileg az ókeresztény templom szentélyéből nyíló fülke volt, ahol az oltáriszentséget őrizték. Ebből fejlődött ki a szentségház, amelyet tabernákulumnak is neveznek, s egyre díszesebb keretbe foglaltak. Az egyik, magyar vörösmárványból faragott pasztofórium Pécsett, a székesegyházban, annak Corpus Christi kápolnájában látható. Szathmáry György készíttette, aki 1505-1521 között volt püspök Pécsett. Valószínűleg az esztergomi érseknek, Bakócz Tamásnak a kápolnáján dolgozó olasz mesterek faragták, talán maga Fiorentinus. Mindenesetre erre vall a reneszánsz épületplasztikának ez a pompás alkotása, amely az 1470-es évek firenzei tabernákulumainak architektonikus felépítését követi. Eredetileg a püspök reneszánsz palotájának a kápolnájában állt. A palotát, amely a székesegyház délnyugati sarkához kapcsolódott, 1780- ban lebontották s a pasztofóriumot átrakták mai helyére. Tökéletes arányai és művészi faragásai a legszebb és legértékesebb hazai szentségtartónkká emelik. A pécsihez sok mindenben hasonló, stílusában ahhoz egészen közel áll az a két pasztofórium, amelyek a pesti Belvárosi templom büszkeségei. Az egyiket 1503-1506 között - tehát a pécsivel csaknem egy időben, legfeljebb kicsit előbb - Nagyrévi András, a templom plébánosa, címzetes püspök, az esztergomi érsek helynöke faragtatta. A másikat 1507-ben Pest városa. Mindkét tabernákulum felépítésében a firenzei stílushoz igazodik, de valamivel konzervatívabbak a díszítőmotívumok felhasználásában, különösen a fejezeteknél és frízeknél. Korábbi magyarországi mintaképeket követnek, például Hunyadi Mátyás budai palotájának frízeit. Itt érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon feltűnően hamar, az Alpoktól északra terülő Európában először vert gyökeret a reneszánsz és humanizmus, éspedig először a világi építészetben, s csak azután terjedt át az egyházi vonalra. A szerkezet és a díszítőmotívum azonban azonos maradt. A pesti pasztofóriumokkal nagyjából egy időben készült és velük szoros stíluskapcsolatban van a Nógrád megyei Egyházasgerge templomának szentségtartója. Talán legkorábbi, fennmaradt példája annak a kisebb méretű szentségtartó típusnak, amelynek faragásánál az olaszok a XVI. század első évtizedétől gyorsan érvényesítették nyilas ornamentumfaragó művészetüket. Példájukat a magyar mesterek is követték. Az egyházasgergei szentségtartót Lipthay László készíttette 1503-ban. A lunettában lévő Krisztus-alak nagyon hasonlít a Nagyrévi-féle szentségtartó lunettájában látható Krisztushoz. Az ugyancsak Nógrád megyei Tereske templomának szentségtartóját Bajoni István, egy Bolognában tanult férfiú, Mátyás király követe csináltatta 1515 körül. Faragásmódja arra vall, hogy olasz mesterek mellett működő magyar kőfaragó (úgynevezett lapicida) munkája. Formagazdagságban felülmúlja a hasonló felépítésű, de egyszerűbb manyői szentségtartót, amelyet azonban az esztergomban dolgozó Fiorentinus faragott ugyanekkor. A sajókazai, pomázi és balatonszemesi szentségtartókat csak megemlítjük, figyelemre érdemes emlékei e kornak. Ez utóbbit Buzlay Mózes királyi főajtónálló faragtatta 1517-ben. Az eddig ismertetett pasztofóriumoktól elütő stílusban, Mino de Fiesole modorában készült a nyírbátori református templom szentségtartója, amelyet Báthory András készíttetett. Ennek a tabernákulumnak nem csupán az anyaga más (tehát nem vörösmárvány, hanem fehér mészkő), hanem díszesebb, ugyanakkor szárazabb faragású is, mint az esztergomi faragóműhelyből, vagy annak hatása alatt készültek. DR. CSONKARÉTI KÁROLY Szathmáry-pasztofórium (Pécs) XVI. század eleje Pesten a Belvárosi templomban lévő pasztofórium (1507) isíÉPÚJSÁG 11 Bényei József: A pompeji katona Elkerülte az örömlányok csábító lantjátékait, nem ült le kockázni a katonatanyák elé szabad szombaton, a szőlő erjesztett levét se szerette szopogatni, sétált inkább a tengerparton s nézte, hogy pergi be saruja nyomát a görgő és sárga homok, vagy a domboldal felsebzett virágait figyelte, bölcsőit őszre már zörgőtestű manduláknak. Kis hülyének hívták a káromkodó társak s kardja élét is márványba verték bosszantásul, pedig nem volt buzi, se bolond, csak nem akart katona lenni, hanem színész vagy történetíró, de az apjának ezt tanácsolták a nagyokos pályaválasztási szenátorok, hát szótlanul felvette az angyalbőrt, a hátizsákot és megtanult ütemre menetelni, s mikor már sarkosan álltak az ágyán a lepedők meg a kifakult lópokrócok, őrségbe küldték a főkapu mellé. Ott is maradt, mert éppen egy alkaioszi strófát faragott a fal színes mozaikkövein észre sem véve a vulkánt, lávát és kőgörgeteget, énekelni szeretett volna, költeni szépívű verset s míg nyelve alatt ért ez a verssor, körülvette a történelemmé merevülő végtelen kőzuhatag. Mára már hős lett a verset kalapáló kiskatona, de az a sor soha nem született meg, az a ritmus, az a strófa. Hősöket csak szül a kor, költők nehezebben alakulnak, mert a kényszerű kiskatonákban megmerevedik a szó, s történelemkönyvek illusztrációjává kövesül. Szépen magyarul - szépen emberül Ne szaporítsuk a szót! Sok ember azt gondolja, hogy tartalmasabb a beszéde, ha több szóval mond el valamit. Nagyobb nyomatékot éreznek a hosszú szavakban, a több szóból álló kifejezésekben, mint az ezeknek megfelelő egyetlen szóban. Különösen azok szeretik a felesleges szószaporítást, akiknek kevés a mondanivalójuk. Nem lesz vele kifejezőbb és tartalmasabb a beszédük, csak hosszadalmasabb. A szószaporításnak csak az egyik módjáról szólok e rövid írásban. A rádióban, a televízióban, a mindennapi nyelvhasználatban, sőt tudományos dolgozatban is nagyon gyakran találkozom vele. Ez a mód a szóhalmozás. Több azonos jelentésű szóval neveznek meg egy fogalmat, és azt gondolják, így sokkal nyomatékosabb lesz a mondanivalójuk. „Önök nagyjából általában tudják, hogy...”, „Félig-meddig el vagyok palócosodva én is egy kicsit”, „Ebben a pillanatban éppen most tudtam meg...” - s még idézhetnék néhányat a jegyzetfüzetembe került mondatokból. Az ugyanazt a fogalmat jelölő nagyjából és általában, félig-meddig és egy kicsit, ebben a pillanatban és éppen most párok közül az egyik pontosan elég lett volna a mondanivaló kifejezésére. A kettő együtt nem erősítette azt, hanem inkább gyengítette. A szóhalmozásnak nagyon gyakori az a formája, amelyben egy idegen szó és a neki megfelelő magyar szó kerül egymás mellé. „Korrektül és helyesen viselkedtél" - mondta az autóbuszban egy idősebb férfi egy fiatalabbnak; „szimpatikus és rokonszenves fiatalember" - dicsér két hölgy valakit; „Most elérkeztetek a finisben a hajrához” - hangzott el egy ballagási ünnepélyen; „A szépirodalom alakítja és formálja az olvasóit" - olvasom egy dolgozatban. „Egy menettérti retúrt kérek" - hallom a jegypénztárnál. Töprenghetünk azon, vajon a beszélő nincs tisztában az idegen szó és a magyar szó összefüggésével? Vagy a nyomaték kedvéért két szóval akarta kifejezni magát, s nem jutott eszébe más szó, csak a magyar megfelelő? Az azonban bizonyos, hogy e felesleges szóhalmozások nem adtak nagyobb nyomatékot a mondanivalónak. BACHÁT LÁSZLÓ Klasszikus kincsünk A Nemzeti Múzeum Másfél évszázada kezdték építeni a Magyar Nemzeti Múzeumot, amely páratlan európai rangú alkotás, stílushűség, alkotói nagyszerűség, arányosság és monumentalitás dolgában messze kiemelkedik a klasszicista építészet alkotásai közül. Pollack Mihálynak ez az egyetlen műve is elegendő lenne a halhatatlansághoz. Volt kitől ihletést kapnia. Tudott dolog, hogy a megvalósító fáradozása csak akkor ér fel az idea nagyságához, ha kellőképpen megértik a kezdeményező szándékát. Ez esetben tökéletes az összhang az alapító Széchenyi Ferenc és a reformkori megvalósítók között. 1802-ben, tehát 185 évvel ezelőtt született meg a nemzet múzeuma, a nagycenki gróf szokatlan bőkezűségéből. Az építést 1837-ben, 150 évvel ezelőtt kezdték, és 10 évvel később, 1847-ben fejezték be. Ezek a látható, mérhető dátumok. De másmilyenek is vannak. A kínaiak például nem a születéstől, hanem a fogamzástól keltezik az egyéni életidőt. Hasonló számítás illik a Nemzeti Múzeum alapítására is. Még javában tartott a XVIII. század, fénykorát élte a jozefinizmus, és még senki sem tudhatta, hogy benne van az idők méhében a franciák nagy forradalma, amikor a fiatal Sopron megyei mágnás tervszerű gyűjtésre határozta el magát. Széchenyi Ferenc 1754-ben született, és még 30 éves sem volt, amikor letisztultan számot vetett a haza, a nemzet iránti kötelezettségeivel. Kezdetben csak a nemzeti könyvtár terve foglalkoztatta, de rövidesen a múzeum megalapításának szándékával teljesedett ki elhatározása. Európában először Széchenyi Ferenc gondolta ki a nemzeti múzeum eszméjét. Míg a British Museumot csak 1821-ben kezdték építeni, s Londonban még azt sem tudták, hogy hol fog emelkedni a világ legnagyobb múzeuma. Pesten 1805-ben már helyhez szabottan, pontos költségvetéssel készen állt Hild József terve. (Ha ezt valósítják meg, akkor ma valahol a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán lenne a Nemzeti Múzeum.) Európa második rokonintézménye a berlini Altes Museum lett; 1830-ban készült el. Oly sok nagytekintélyű főváros előtt - Bécset is beleértve - harmadiknak a pesti múzeum épült meg. Az 1780-as évektől érlelődő szándék 1802 márciusában fogalmazódott az uralkodóhoz írott kérelemmé. Széchenyi Ferenc ekként írt I. Ferenc császárhoz: „Ifjúságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg azt a gyűjteményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra és a társországokra vonatkozik, s amely a következő tárgyakból áll: a) nyomtatott könyvekből, b) kéziratokból, c) érmekből és régi pénzekből, d) rézmetszetekből, f) földabroszokból, g) s a magyar térképeken kívül még vagy ötezer darabot kitevő mappagyűjteményből." A felsorolás igen szerény - nem szólt arról, hogy a gyűjtemény többek között 13 ezer kötet könyvritkaságot, ezerkétszáz kéziratunikumot, 2700 nagy értékű antik pénzt, és az egész európai történelmet átfogó éremkollekciót tartalmaz. A nemzetnek felajánlott adomány értéke folyó áron meghaladta a 160 ezer forintot. Összehasonlításul: ugyanekkor épült fel a Széchenyiek ma is látható kétemeletes soproni palotája, 40 ezer forintért. Az alapítólevelet 1802. november 25-én állították ki. E naptól jegyezzük hivatalosan a Magyar Nemzeti Múzeum történetét. József nádor felelt mind a gyűjtemény sorsáért, mind a leendő múzeumépület megalkotásáért. Feladatát a kifogástalan gondviselő hozzáértésével, felelősségtudatával látta el. Egy évvel az alapítás után már meg is nyílt a múzeum a pálosok pesti kolostorában. Közben gyarapodott a gyűjtemény, mert a jobb érzésű fő- és köznemesek körében becsületbeli dolog lett az ügy pártolása. Szépen bontakoztak a fejlemények, de napóleoni háborúk fenekestül felforgatták a Habsburg birodalom viszonyait. Jellemző a nagy pánikra, hogy a Nemzeti Múzeum színe-javát először Temesvárra, majd Nagyváradra menekítették a franciák elöl. Ez a magyarázata, hogy évtizedekre el kellett napolni az építkezést. Hanem a szívós József nádor, mint leleményes gazda, kézben tartotta az ügyet. A Garassalkovich herceg által adományozott belvárosi telket eladta házhelynek 94 670 forintokért, s a befolyt összegből kárpótolta Batthyány Antal esztergomi érseket, aki átengedte a városfalon kívüli majorságát a nagy építkezés céljaira. Hozzá is fogtak 1837. június 22-én Pollack Mihály monumentális tervének kivitelezéséhez, mígnem a következő évi árvízi katasztrófa megint fájdalmas halasztást okozott, hiszen jószerével az egész várost újjá kellett építeni. Keserves idők voltak azok: aranyat ért a deszka, gyémántot a mesterkéz, holott rézgarast is alig láttak a tönkrejutott pestiek. De mire kibontakoztak a jeges árvíz pusztítása után a modern nagyváros körvonalai, a Nemzeti Múzeum épülete is elkészült. 1845. március 19-én, a nádor nevenapján már ünnepséget tartottak az épületben, 1846 augusztusában itt rendezhette meg Kossuth a harmadik országos iparmű-kiállítást, a következő évben pedig végleg befejeződött a Habsburg birodalom akkori legnagyobb építkezése. S hogy mi minden történt azóta a nyolc korinthoszi oszlopóriás körül, arról futtában mégsem szólhatunk. Mellőzve a vakmerő felületességet, bízvást mondhatjuk, akkora kincsesház Európa legszebb klasszicista palotája, hogy életünk egész hosszán ismerkedhetünk vele. GELENCSÉR MIKLÓS A Magyar Nemzeti Múzeum épülete