Tolnai Népújság, 1993. január (4. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-23 / 19. szám
4 KÉPÚJSÁG Félpénzes napszámosok Vártuk! És számoltuk a napokat, mint gyerek a Mikulás előttieket. „Nem hozta a postás az utalvány!" - így nap mint nap a jólértesültek. Majd, talán holnap, majd talán holnap ... Mígnem egy napon: „Délelőtt felvehető a tizenharmadik havi!" - terjedt tova az áhított mondat. Megkapom a borítékot. Aláírok. Számoljam meg! Megszámolom. Egy fillér (ma már) nem sok, annyi sem hibádzik. Örülök. Na lám, mégis érték az ember, ha közalkalmazott! Még le is szakít valamit. Valamit? Ez már valami! Ülök az asztalomnál, s előttem az elszámolási cédula, a kimutatás. Nézem a felsorolást: bruttó, meglehetősen szép összeg, igaz harmincnégy éves szolgálat után! Alatta három sorban a levonások: SzJA, TB, MV, stb. Levonás összesen ennyi! És nekem mi jár? Osztok, szorzók, összeadok, kivonok. Megkapom, amit nem kaptam meg! Negyvenhat százalékát dobbantották meg a fizetésemnek a híres törvényalkotók. Már mások is nézik a kimutatást. Van, akinek az arcán ott a nagy csodálkozás, s van, aki csendes megnyugvással konstatálja: „több a semminél". — Kedves kolléga úr, így legalább nem felejti el, hogy a nemzet napszámosa - szól egy higgadt hang a tanáriban. Az igazi tisztesség azért úgy kívánta volna, hogy „a legjobban számoló magyar" valami magyarázatot is fűzzön a tényekhez, imigyen: — Ti nagy várakozók! Ti nemzet napszámosai! Ezt a beharangozott bért vegyétek előrehozott áprilisi tréfának. Nagy fityiszt kaptok, annak is csak a felét! K.L. A nyugdíjasok érdekében megalakult Tolnán a Tolnai Nyugdíjasok Területi Érdekszövetsége. A 350 főt tömörítő szervezet vezetősége minden kedden 9-12-ig fogadónapot tart a helyi művelődési házban. Tanácsot, segítséget adnak, különféle okmányok, kérvények, beadványok kitöltéséhez, megírásához. S mint nevük is mutatja, érdekvédő, érdekképviseleti tevékenységet vállalnak. De másféle ügyes-bajos problémákkal is fordulhatnak hozzájuk a rászorulók. Január 25-én - hétfőn - 15 órai kezdettel „Mit kell tudni a nyugdíjasoknak" címmel, a közelmúltban született, nyugdíjjal kapcsolatos jogszabályokról, rendeletekről tart előadást a Tolna Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság nyugdíjosztályának főelőadója, Marsi Józsefné. Minden érdeklődőt szeretettel vár a művelődési házba - erre az eseményre is - a Tolnai Nyugdíjasok Területi Érdekszövetsége, illetve a helyi csoport elnöke, Kenessei Istvánná. TOLNA ÉS KÖRNYÉKE Egy arc - több mesterség Festett, és mellesleg végezte az orvosi egyetemet Nézem a kezeit. Találgatom, mire is szánta a gazdájuk igazából őket? Kajaklapáttal felhólyagosíttatni, zongorabillentyűkön száguldozni, betegséget futamítani, képeket festeni, lovak szőrén végigsimítani, szobrot formázni? (Most éppen cigaretta után kotorásznak). — Hiába, ez az első interjúm - mosolyog a tulajdonosuk -, egyébként nem dohányzóm. (Na, látod, legalább valamiben hasonlítok rád - gondolom büszkén, miközben elfogadom kínálását.) Egyik gimnáziumi tanára korabeli véleményét idézem: „Ez a gyerek pontosan tudja, mit akar". Vagy csak úgy tűnt? Hiszen járt orvosegyetemre Pécsre, művészi szinten zongorázik, volt orvosegyetemi hallgató Szegeden, jelenleg lovakat tart, aztán Budapesten is volt medikus, remek felépítésű, látszik rajta a kajakos múlt, 28 éves, és most éppen 4. éves a képzőművészeti főiskolán, szobrász szakon. Imre Péternek hívják. — Mindig jó tanuló voltam - mondja. — A gimiben már rajzolgattam, később Mözsi Szabó István pátyolgatott, és csak jobb híján választottam az orvosi egyetemet. Miután felvettek, hamar rájöttem, hogy nem fogok bátyám nyomdokain haladni. (A fivér jónevű nőgyógyász Szekszárdon.) — Emberileg csalódtam sok tanáromban, orvosokban. A szegedi, majd a budapesti orvosegyetemre már azért jelentkeztem át, mert ezekben a városokban megvan a képzőművészeti „légkör", itt működtek műhelyek, iskolák. Itt kerültem aztán igazán közel a művészethez, rengeteget tanultam, dolgoztam, akkor még festettem, és mellesleg végeztem az egyetemet is. — Mégis, hogyan csináltad, hogy nem lett belőled orvos, hiszen mindenütt kiválóan tanultál? — Igen. A 6. év utolsó harmadában - akkor már előfelvett voltam a képzőművészetire - a belgyógyászat gyakorlatra 3 nappal később érkeztem. Elnézést kértem, mondtam, pótolni fogom a mulasztást. A tanár azonban ezzel nem érte be, meg akart alázni, ezt azonban már én nem tűrtem, és elköszöntem az orvosi pályától. — Mondd, mindig ilyen karakteres válaszokat adsz a felmerülő problémákra? — Elég romantikus és naív lélek vagyok. Mindig felháborítottak az olyan emberek, akik megpróbáltak visszaélni a hatalmukkal, illetve nem emberként viselkedtek. Volt néhány zűrös ügyem ... Utálom azt is, ha mondjuk az anatómia tantárgyat megpróbálják ideológiai alapon tanítani. Persze, általában én húztam a rövidebbet. — Abból, amit mesélsz, úgy gondolom, te egy erkölcsi magaslatra kapaszkodsz folyamatosan, de lehetséges, hogy mire felérsz, a ruhád összerongyolódik, a lyukas zsebeidből minden kipotyog, ott fönn pedig szűk lesz a hely, esetleg csak te férsz el egyedül... — A magánytól nem félek. Öt és fél éve élek együtt egy lánnyal, sok barátom és jóindulatú ismerősöm van. Ami a zsebeimet illeti: soha nem voltak tömve, és valószínűleg nem is lesznek. Persze, jó lenne profi szobrászként alkotni és élni, úgy, hogy csak kompromisszumokat kelljen kötni, és ne legyen muszáj megalkudnom. Nehéz dolog. Ha valaki sikeres, óhatatlanul is megkörnyékezi a mindenkori hatalom, és akkor nem túl könnyű tisztának maradni. Ami biztos: valamiből élni kell. Jó lenne tehát valami pénzkereső foglalatosság, ami biztosítaná számomra a tiszta művészet gyakorlását. — Ilyen lenne mondjuk a lovakkal való foglalkozás? — Ugyan! Egyszerűen a ló számomra egy misztikus dolog. A szépsége, a vibráló idegei, az intelligenciája, a lovaglás öröme. Imádom őket. Ennek ellenére sajnos lehet, hogy meg kell válnom tőlük. Egy ló ellátása 4-5000 forintba kerül havonta. Négy csődöröm van. Tudod, nem vagyok egy kimondott lókupec-típus... Arra törekszem, hogy ne fizessek túl sokat rá. — Mégis, miből élsz? — A főiskolán vállalok „négermunkákat", de az ország több településén csinálunk felújításokat, restaurálást. Persze, a család is támogat. — Tényleg, ők hogyan élik meg, hogy te, szóval, lehet, hogy sínen vagy, de nem azon a tipikus nyeregvasút pályán? — Gondolhatod, nem könnyű nekik. Persze, nekem sem. Az előbb említett művészlét-dilemma miatt is. Meg az sem világos, hol fogok élni. Hiába szeretem Tolnát és környékét, Pesten is „képben kell lennem", mert különben az ember lemarad ebben a nagy „nyomulásban". Külföldön is szeretnék újra eltölteni néhány hetet, hogy feltöltődjem valami újjal. Bár Nyugat-Európában is érik az embert csalódások. Csak egy példa. Az új szobrásznemzedék lassan már csak hírből ismeri a vésőt és a kalapácsot. Ők már faragógéppel „alkotnak". — Gondolom, az ilyen dolgok elkedvetlenítenek. Mégis, úgy látom, „jó színben" vagy testileg, lelkileg egyaránt. — Tudod, amíg az elveimmel összhangban tudok dolgozni, hát addig farigcsálgatom a köveket. Hidd el, remekül karbantartja a testet, nemesíti a szellemet és a lelket is tisztán tartja. Nekem még nincs faragógépem . .. (Nekem meg írógépem, gondoltam büszkén, hogy valamiféle hasonlóságot újra felfedeztem kettőnk között.) Irigylem. Ha Pesten van, gyakran megfordul „magas művészkörökben". A főiskola rektora annak idején ragaszkodott ahhoz, hogy az ő osztályába kerüljön. Lénye mentes mindenféle allűrtől, művészkedéstől, fölényességtől. Megmaradt annak, aki volt: tehetséges, rokonszenvesen gondolkodó, tiszta embernek. Ez azért már „nem csekélység". Drukkolok, hogy álmai megvalósuljanak, mindannyiunk örömére. - sk - Húsz év után újra itthon Első ízben, amikor a Tolna közelében lévő Gutai-pusztán találkoztam Monostori Mihállyal, keménykötésű, ám barátságos modorával, fölhajtott szélű szalmakalapjával, s hasonló stílusú öltözékével úgy tűnt, hogy egy amerikai cowboyjal hozott össze a sors. De rövid idő után meggyőződhettem róla, hogy hamisítatlanul valódi magyar ő. — Én magyar vagyok, az is voltam - mosolyog. — Húsz évig éltem Svájcban, de nem tagadom meg önmagam. Miért is ment ki külföldre és mi indította arra, hogy most hazajöjjön? 1963-ban a szolnoki Kilián György repülőtiszti iskolán teljesített szolgálatot. Ejtőernyős volt, és pilóta akart lenni. Gyerekkori álma, volt a repülés. Az élet azonban mást hozott. . . — Franciaországba indultam, ismertem a nyelvet, azt gondoltam, ott könnyen boldogulok. Illegálisan, papírok nélkül jutottam el Triesztig, majd innen Svájcba. Üres zsebbel, egy szál ruhában érkezett abba az országba, amiről a magyarok azt tartják, hogy a jólét paradicsoma. — Észak-Svájcban éltem, Baseltól harminc kilométerre, egy kis hegyi faluban. Az idetévedt idegent nagyon bizalmatlanul fogadták a tősgyökeres svájciak. Bizonyítani kellett, de nem szájjal, hanem tettekkel. Munkát találni sem volt egyszerű. Magyarországon, Pilisvörösváron vájáriskolát végeztem, ám ebben a szakmában kint sehol nem alkalmaztak, aztán mégis sikerült elhelyezkednem. Megtalálta számítását, lépésről lépésre haladt előre, családot alapított, házat vásárolt. — Régóta foglalkoztatott a hazaköltözés gondolata. Többször jártam Magyarországon, a rokonaim is itt élnek Alsónyéken, Bátaszéken, Zombán. Végleg nem akartam én kint maradni. Úgy terveztem, ha itthon másként lesz, azért csak hazajövök. Nem tudtam gyökeret verni, nekem az csak külföld maradt. Lehet ott minden szebb, de amikor már mindent láttam, van mit enni, megvehetek bármit, amire szükségem van, akkor azt mondom, elég. Kiskundorozsmán, az Alföldön nevelkedtem. Nekem többet jelent a természet, a madárcsicsergés a csillogó kirakatoknál. Monostori Mihály tavaly is Magyarországra látogatott, s olyan helyet keresett, ahova a család beköltözhet, ahol jól érezhetik magukat, s kedvtelésüknek élhetnek, állatokat tarthatnak. így jutott ide a Gutai-pusztára a héttagú család, az olasz nagymama, a német nagypapa, az anyuka, a magyar apa és a három gyerek. — Amikor elhatároztam, hogy hazajövünk, kint nem akarták elhinni, csak akkor, amikor már csomagoltunk. Azt kérdezték, hogy Svájcban annyira rossz volt, vagy olyan jó most Magyarországon? Igazából csak én tudtam erre a választ. A költözködéskor kint olyan hangokat hallottam, hogy „összeszedte itt a pénzt, most meg fogja és elviszi". Nekem alamizsnát nem adott senki, az adót is kifizettem. Mindenért keményen meg kellett dolgoznom. A gutai-pusztai kúriát szépen rendbetették, de azért van még dolog bőven. Szabadkoznak is a háziak a - szerintük - nagy felfordulásért, de tavasszal a festés után minden a helyére kerül. A család jól beilleszkedett, a gyerekek is túl vannak a kezdeti nehézségeken. A 14 éves Miléna, al1 éves Marilyn egyre jobban belejönnek a tanulásba, nem is beszélve az 5 esztendős, óvodás Misiről. — Itt a mentalitás más. A svájci német az magába zárkózott, nem barátkozik. Itt meg bárhova megyek, öt perc után már ismerősökként, barátokként beszélgetünk. Pedig engem is figyeltek ám az elején, hogy honnan jött ez a kinti magyar, és mit akar. Amint látták, mit csinálok, megváltozott a véleményük. Nem kell félteni a magyart. Itt a megélhetésünk szerényen, de biztosítva van. Nem kell kapkodni, mindent átgondoltan, a maga idejében teszek. A magyar politikai helyzetet jól átlátja, de azt kevésbé érti, hogy az emberek - a változást követően - miért tagadták meg önmagukat, múltjukat. Az átálláshoz neki is idő kell, és az itteni törvényeket, bürokráciát még szoknia kell. A repüléshez fűződő szerelme mit sem enyhült. Svájcban hét éven át épített egy repülőgépet, amiért a németek 80-100 ezer márkát ígértek. A gépből nem akart pénzt csinálni, ezt is magával hozta Magyarországra. Fölkereste az őcsényi repülőteret és felajánlotta a gépet, tehetséges fiatalok számára. A nehézségek ellenére a család nem bánta meg a váltást, otthonra leltek a gutai-pusztai kúrián. (p-teri) 1993. január 23. Hogyha a fa Tudvalevő, hogy amióta ember él a földön, nem minden fa múlik ki „végelgyengülésben". Domboriban, a holtág mellett is dolgozik a láncfűrész telente. Hirmann Béla, az üdülőterület gondnokságának vezetője elmondta, hogy nemcsak vágnak, ültetnek is. A faállomány minőségi cseréjét végzik, a húszévesnél idősebb, megöregszik balesetveszélyes, korhadt egyedeket távolítják el - évente körülbelül 30-at -, és helyettük 80-100 csemetét ültetnek. A munkát nem mindenki nézi jó szemmel, főleg, ha olyan törzsek is „padlóra kerülnek", amelyek makulátlanok ... -Wy- Fotó: Ódry