Tolnai Világlapja, 1926. október-december (26. évfolyam, 41–52. szám)
1926-12-22 / 52. szám
Egy táromsssoros művészjubileum Hogyan élt Gél Gyula kis Józsefvárosi hónaposszobákban, Pethes Imre és Szerémy Zoltán társaságában Az öltöző közepén, hatalmas piros sztélában, hófehér szakállal és bajusszal , mint „Az ember tragédiája" bizánci patriárkája áll előttem és nyújtja felém kezét Gál Gyula. Abból az alkalomból keresem fel, hogy januárban háromszoros jubileumát fogja megünnepelni a Nemzeti Színház, a Színiakadémia és az egész művelt Magyarország. Gál Gyula, a kiváló jellemábrázoló, nem tartozik a szorgalmas nyilatkozók közé. Ezt most is hangsúlyozza, hozzátéve, hogy a dátum, amelynek ezúttal elébe néz, minden művész életében oly ritka, hogy nem térhetett ki barátai kezdeményezése elől, mellyel e dátumot emlékezetessé óhajtják tenni. A jövő hónapban ugyanis Nemzeti Színházi tagsága és színiakadémiai tanársága huszonötödik évéhez, színészi működése negyvenedik évéhez érkezik el, Íves gesztussal helylyel kínál, majd az utolsó simításokat végezve maszkján, maga is leül. Pályájáról kérdezem. — Nagy és szép idő volt —mondja eltűnődve — és különösen az út kezdete bővelkedik megható és érdekes epizódokban... Abban az időben, amikor én indultam, a színészi pálya még nem részesült abban a társadalmi megbecsülésben, mint manapság. Atyám, a honorábilis polgárember, hallani sem akart hajlamaimról. Ötödik gimnazista voltam Aradon, amikor először szöktem meg az iskolámból, hogy színésznek álljak be. Háromszor ismételtem meg ezt a szökést és három ízben vezettek haza. Családom kétségbe volt esve, azt hitték, a tanulástól húzódozom és nem gondoltak arra, amit én már akkor is tudtam, hogy igazi színésznek lenni : olyanfajta szent őrületnek az útja ez, amely tanulást, örök tanulást követel egy életen át. Végre is sikerült meggyőzni szüleimet hajlamaim érdemességéről. Pestre jöhettem, hol hallgatója legyek az Országos Színészeti Tanodának . . . , * — Hogy élt abban az időben ? — kérdezem. Elmosolyodik, kapt Ez bizony csak lakásra H mosolyoc — Tíz fok — feleli, volt elég. A többi szükségeset staforint havi segélyt kaptam tisztulással, szerepmásolással, elemisták tanításával kerestem meg. Pethes Imrével és Szerémy Zoltánnal laktam együtt, akikkel egy évfolyambeli voltam "a Tanodában. A Nyár uccában, a Szentkirályi uccában, a Pipa uccában és az Újvilág uccában volt hónapos szobánk, amelynek kopott bútoraira a kezdés, a nagyálmú szerénység fiatal derűje az Arfa fényét Bizony, egyikünk sem volt bőven ellátva hazulról, még Szerémy sem, akinek atyja pedig nagyúr volt, balassagyarmati főszolgabíró. Valamelyikünk egyszer hetenként mindig beteget jelentett az iskolában. A betegségnek az volt az oka, hogy minden héten, aszerint, hogy kire esett a sor, egy másiknak a ruháját csaptuk be a zálogházba, hogy mégis legyen valami kis pénzmagunk: az illető aztán ilyenkor kénytelen volt az ágyat őrizni... Szép idők voltak, de még szebb volt, amikor aztán megkaptuk az oklevelet. . . — Hova szerződtették először ? — Kassára, 1887-ben. Utána Kolozsvárt, majd Aradon játszottam. De nem sokáig voltam vidéken. A Vígszínház megnyitásakor ideszerződtem tagnak, öt évre. Ennek elteltével a Nemzeti Színház tagja lettem és ennek most lesz huszonöt esztendeje. Soha innen el neig vágytam és minden ambíciómat a szerepeim töltötték be. — Melyik szerepe áll legközelebb egyéniségéhez ? — Nem tudom megmondani — mondja felém fordulva. — Minden szerepemet szeretem, mint a gyermekeimet. Hálátlan vagy rossz szerepet nem ismerek. Minden szerepben az embert igyekeztem meglátni és kifejezni. Természetes, hogy elsősorban klasszikus szerepeimet becsülöm. — Mit szól a mo-Kalióselvdern drámairodalomhoz? Általában: gondolja-e, hogy van-e a mai kornak drámája ? — Hiszem — mondja Gál Gyula, — hogy csíráznak már szellemi életünk mélységében az új drámaíró tehetségek. Csak még nem jutottak a felszínre. Ez a tétovázás minden háború utáni korszakra jellemző. Ma egyelőre azért vagyok dühös, mert sokan, akik a felszínen vannak és tudnának érdemeit alkotni Quet- Gál Gyula mint Shylick