Tolnai Világlapja, 1933. január-március (33. évfolyam, 1–14. szám)
1933-02-01 / 6. szám
A dinamitot elhelyezte már a lyukban. Jobbról és balról, az egyes és hármas számú robbantótól megjött a sípjelzés is. Ő is belefújt sípjába. Lehajolt a kanóchoz és meggyújtotta. Megfordult, hogy elsiessen. Egy elhibázott mozdulatot tehetett. Jobblába megcsúszott, lába alól egy kisebb szikla elindult görögre lefelé a hegyoldalon. Az ember, a kettes számú robbantó pedig egy félpillanatig komikusan egyensúlyozva kapkodott a levegőbe, aztán elzuhant a földön és éles nyilallást érzett jobb csipője körül. A fájdalom egy pillanatra elkábította. Feküdt a földön. — Ejnye — mondta csodálkozva, — nagyon rossz ez a fájás a csípőmnél. Akkor megpróbált feltápászkodni. Éles, hasogató fájdalom nyilallt a combján végig, pillanatra összefolyt előtte minden, összeszorította mégis fogait és egy gyors ugrással lábára állt. Ordított egyet és újra elzuhant. — Kificamítottam a csípőmet —– gondolta fáradtan. Ez a zsibbadt, tehetetlen fájdalom arcába kergette a vérét, nyöszörgött a földön és két kezével próbált odébbcsúszni a sziklák között. Homlokán izzadság gyöngyözik, a fogat erősen össze kell szorítani, a fájdalom vörös ködébe burkolódzik a világ, még aránylag legjobb, ha nyugodtan marad, de ez az eszeveszett nyilallás minden mozdulatánál. Nyugodtan kell maradni. Persze. Akkor nem fáj. De . .. de hiszen a kanóc parazsa kígyózva fut a földön. Forró nap süt. Barna bazalt gúnyosan vigyorog. A kanóc parazsa nyolc perc múlva éri el a dinamitot. Valahol igen messze, a mezőkön, cséplőgép etetődobja búg. Fehérre meszelt toronyban delet harangoznak. A cséplőgép árnyékában emberek ülnek és ebédelnek, a bicskák pengéje beleszalad a ropogós kenyérbe, a szállongó pelyva elült már. Itt fenn a sziklák között kificamodott csípővel, tehetetlenül fekszik a kettes számú robbantómunkás. Fiatal ember még. Arcát nap égette, eső mosta, ingujja feltűrve, izmai kidudorodnak barna karján. Szemében rémült, értetlen pillantás. A nagy duda búgva, sivitva szól a kőbánya gépházépületének udvarán, messze vidéken mindenki tudja, dél van és a kőbányában ilyenkor robbantanak. Zsibbadt, tehetetlen fájdalommal fekszik a földön. Ha mozdul, ordítania kell a kíntól. Nyugodtan maradna, de közben . .. Forró nap süt. Barna bazalt vigyorog. Hét perc múlva a dinamitnál a parázs. . . . Minden nagyon messze van. Igen. Alapjában véve most megpróbálhatná a kezein csúszni tovább. Minden méter életet jelenthet. U ... u. . . u . .. — ez most nagyon rossz volt, pihegve fájdalmas ernyedéssel fekszik. ... A feleségének fehér arca van. Játékos, gömbölyű karjai. A haja kékesfekete. Jó végigsimítani rajta. A dinamitot egy svéd ember fedezte fel. A felesége gyereket vár. A dinamit igen erős robbanóanyag. Fiú lesz vagy lány ! Az egyes és a hármas robbantó már biztosan leértek a gépházépülethez. Az órát nézik most. — Ejnye, hol marad ez a Jani ? — gondolják biztosan. Nem mondják ki. Az aggodalom fölösleges. Minek kimondani az aggodalom szavait, ha segíteni úgysem lehet ? Ha fiú lesz, Jani lesz a neve és nem adja robbantónak. Nini, a kezeit véresre horzsolta a sziklákon. Érdekes, ez bizonyára fájhat és ő mégsem érzi. Csak ez az átkozott zsibbadó fájás a csípőjénél. Nap süt. Bazalt vigyorog. Hat perc múlva eléri a dinamitot a parázs. Nobelnek hívták. Olvasta egyszer. Azt mondják, az ekrazit nehezen kezelhető. Hat kis ingecskét varrt a felesége. Olyan kis fehér Ingeket. Sok baj van egy ilyen kisgyerekkel. Nyűgös. Fürdetni kell. Kenegetni. Gyönge bőre könnyen kipállik. Az ekrazit megbízhatatlan. A dinamit az pontosan dolgozik. Fel kell kelni. Kell. Meg kell próbálni. Janinak fogják hívni, mint az apját. Most sikerült pár centiméterrel arrébb csúszni. Hangyák szaladgálnak a testén, a jobb lába élettelenül lóg. Ordítozni kell, de a gépház dudája üvöltve búg, a duda ezt dudálja . •— Emberek, vigyázat, a kőbányában robbantanak ! — És. .. Nap süt. Bazalt vigyorog. Négy perc a parázs útja. Nobel Alfréd. Az volt a neve. Nagytudományú mérnök lehetett. Silóczki Jánoska, az ő kisfiát így fogják hívni. Hiába ordít az ember. Uramisten, ha most váratlanul megeredne az eső. Az ég kék, bárányfelhők közönyösen hajóznak. Sok baj van egy ilyen gyerekkel, mikor a foga jön. Sírdogál éjjeleken keresztül. Az anyja nem alszik miatta, babusgatja, csendesíti. Az ő fia ne legyen robbantó. Mégis megpróbálja mégegyszer a feltápászkodást. A bőr nagy darabon lejött a tenyeréről, a szikla kemény és éles, az ember keze gyenge. Nagyon messze van minden, öt centimétert jutott előre. A százméteres futás világrekordja 10.2 másodperc, de egy olyan versenyzőnek nincs kificamodva a csípője. Ernyedten, nagy, boruló fájással visszahanyatlik a sziklákra. A szeme káprázik már, tűző napban, lüktető fájdalomban összehúzott pillákkal néz az ember. Ordítani kéne : hej, emberek, emberek ! ... Mi volt ez ! Ez az ő saját hangja ? Ez a furcsa, idegen bugyborékolás ? Honnan jön ez a hang ? Jó most ez a nagy, nagy nyugalom. Ha nem mozdul, nem fáj semmi. Nap süt. Bazalt vigyorog. Három perc a parázs útja. . . . Nobel Alfréd. Svéd mérnök. Vagyonát valami tudományos célokra hagyta. Ott az a fehérség messze lent a templom tornya. A templom hajója boltíves, homályos és visszhangos. Ott jobbra kell fordulni a kis utcán. A házat innen nem látja az ember. A felesége az elsötétített szobában fekszik. Nobel Alfréd nagy ember volt. Hatéves korában iskolába kerül majd a fia. — Az ír — ez az első mondat, a kisgyerekek kiöltik nyelvüket és kinnfelejtik írás közben. A palavessző csikorog a táblán. A tanító kezében nádpálca. A felesége haja hűvös. Hat kis ing. De hiszen ő itt meghal. Hiszen ... hiszen a kanóc majdnem végigégett már. Ha most hirtelen felhőszakadás támadna és jó, hűvös, vizek zuhognának az égből, a dinamit pontos, nem furcsa, hogy meg kell halni ? Valami baja esett a Janinak — mondják a robbantók. Talán már imádkoznak is. Tenni nem lehet semmit. Fenn a sziklák közt a dinamit várja magához a parazsat szerelmes ölelésre. A kisfiú felnő. Munkás lesz vagy hivatalnok, vagy földmíves. Nem furcsa, hogy egyszer . .. egyszer az ő fia is megnősül, neki is lesz felesége. — Az én apám — fogja majd mondani a fia — robbantó volt a kőbányában és egyszer . . . Nap süt. Bazalt vigyorog. Nobel Alfréd svéd mérnök ... Meg kell halni ! öklét szájához szorította, beleharapott, hogy fel ne ordítson. Behunyta a szemét. Egyik kezét előrenyújtotta. Akkor félálomban, félig ébren, szelíden belesimogatott a levegőbe. — Silóczki Jánoska, — gügyögte gyermeki megbékéléssel. — A fiam — mondta aztán tiszta, csengő, nyugodt szóval és a szerterepülő szikladarabokkal együtt sok furcsa darabban felröppent ő is a levegőbe . . . Nap süt. Bazalt vigyorog. A dinamit feltalálóját Nobel Alfrédnak hívták. JÓ ÜZLET Szabó: Biztosítom önt, erre az öltönyre legalább 10 pengőt ráfizetek. Vevő: Tudja mit, adjon ide tizet és tartsa meg a ruhát, így még mindig megtakarított 10 pengőt. 7