Tolnai Világlapja, 1942. július-szeptember (44. évfolyam, 26–39. szám)

1942-07-08 / 27. szám

O­U­I ára 10 deka 40 fillér. ImI ■» Kamillatea V, kiló 75 fillér a C « a I e k­érogikiában- Budapest, Vili, Métyár-tér I »rám szájába kapott egy esztendős UrUt Oh elkezdett vele a rézbe iszkolni. A Misa gyerek meg úgy megrettent, hogy még a tarifally is kihullott a kezéből és pisz­­szenn­ sem mert. Nehéz volt az ürni. A farkas minden hat-nyolc lépés után le­tette. Az ürni meg bégatás helyett olyan üvöltést vitt vénhez rémületében, hogy a szoprántulajdonosok is tanulhattak volna tőle. Erre az éktelen siránkozásra riadt föl csöndes mélázásából Bandt-szamarunk. S ahogy megállapította, hogy a nyáj mellett Suh­ajtó helyett csak az ártatlan Misa őrködik, egy pillanat alatt a hely­zet mgaslatára emelkedett s elszántan utánakocogott a farkasnak. Amikor utol­érte, hirtelen hátat fordított neki és a két hátulsó lábával úgy rúgta falba, hogy az ürüstel együtt bukfencet ve­tett. A farkas erre dühösen talpraugrott, azzal neki a szamárnak. De Bandi me­gint hát átfordított és úgy nézett vissza a beszére, mintha csak azt mondta volna neki: „na gyere!“ Ha nem ment! De a szájába kapta az ik­át és elkezdett vele cipekedni. Bandi azonban utánaeredt és ismét felrúgta birkástul. A harmadik bukfenc után az ordas föladta a harcot. Lemondott az ü­rüről és szégyenkezve bcsompolygott a rétbe, Bandi meg a teljes épséggel megmenekült urüt visszakalauzolta a rémületében szétugrott, de a völgyben ismét összeszüretített nyájba, aztán nagy fejét a földnek szegte és tovább foly­tatta csöndes elmélkedését. A közeli dombokról az ott szorgosko­­dók végignézték Bandi esetét a nőstény farkassal, és lelkes hirdetői lettek el­szánt föl lejtésének. Úgy, hogy özönlött hozzánk a nép, az érdeklődök sokasága, akik üdülni akartak a derék Bandi látá­sán, aki a farkassal erélyesen szembe­szállt és a birkát visszavette. Mohát ilyen és ehhez hasonló künn a tanyán, a szabad természet világában a szenzáció.* Kászonyi Katának hívták a szakács­nőnket, aki olyan jeles menyecske volt, hogy a mi belső tizenkétszemélyes úri asztalunkon felül még tíz bom­kosztos cselédre is sütött és főzött. Mégpedig úgy, hogy hiba nem esett, de soha, mert Kászony­i Katának mindenre volt gondja és csak úgy égett keze alatt a munka. Egészségtől duzzadó, vérbő menyecske volt a Kata, olyan termettel, mint egy gránátos. Minket, gyerekeket, még Tizen­­két-tizennégy éves korunkban is, ha jó­kedve volt, fölkapott a földről és úgy csókolt össze — a mi legnagyobb mér­günkre s az eset szemtanúinak derűlé­sére. A kakaskodók ellen ököllel védekezett. S ha valakit hátba durrantott, az bi­zony látott szájjal kapdosott levegő után. Meg aztán danolni is tudott. Még tiedig olyan elandalító szépen, hogyha ki távolan­ hallgatta, esküdözött rá, hogy a veteményeskert málnabokrai között valaki bujdosó kuruc tárogatózik. Férje is lett volna Kászonyi Katának: holmi részeges, naplopó kupec. De Kata szélnek eresztette ezt a haszontalan rongyembert, s ő maga nálunk fészkelt el egész életére. Szuhay ebben az időben javakorabeli­­nek volt mondható. De házasodni nem akart, mert a mezítlábhálás ellenkezett volna a tekintélyével. Ami a Katát illette, azt nem mondhatom, éppen hogy nem kedvelte­m meg az is ötét, — de erről nem beszélek, mert megvetem a pletykát, teljességgel... Egyszer azt mondja Kata Szuhaynak: — Mihály bácsi! Lenne énnekem egy keresem! — Ne mondjad, Kata! — Nem kaphatnék én egy választási malacot is a hárembe! — Hát majd megemlítem a gazdánk­nak! De minek neked az a választási malac, hiszen megvan itt mindened! — Hát n­ogy megvan, az igaz!... De van nékem, tudja, egy édestestvérem Mizsén, akit tizenkét gyerekkel áldott meg az Isten! — Oszt ezeknek akarod a malacot a konyhahulladékon meghizlalni, ugy­e? — Hát! Etanáta! — Nohát csak úgy vedd, hogy má' meg is van az a választási malac! • Meg is lett a malac. Ott sündörgött a konyha körül. Mert csakhamar rájött, hogy a Kata a gondviselője!. . úgy hat­nyolc hét múltán, ahogy Szuhay egy­szer elnézi, megcsóválja a fejét és azt mondja a szakácsnőnek: — Hallod-e Kata, ez a te malacod bi­zony két hónap óta nem gyarapodott, de semmit! Sőt azt is mondhatnám, hogy még hitványabb lett! — Hát nagyon jól mondja, Mihály bácsi! Mer' ezek a büdös kutyák elcsal­ják minden reggel vadászni, úgyhogy szegény csak este kerül haza, háttra­­fá­radtan! Bruhay nagyot nézett: a kutyák a ma­lacot vadászni? De nem kérdezősködött, hanem utána lesett a dolognak. Volt a tanyán négy anyányi tacskó­­kölykünk és ezeknek az etetése is a Kata gondjai közé tartozott. Egy nagy láda volt a tanyájuk, a konyha mellett a szín alatt, ebben a ládában aludtak összebújva. Amikor véletlenül nem csa­vacogtak, mindig a konyha előtt leb­zseltek, mert onnét kapták az eleségü­­ket. S ahogy Kata malaca is előkerült, szintén mint a Kata pártfogolt­ja, össze­komtázott a négy tacskóval olyannyira, hogy egy-két nap múlva már velük összebújva hált a ládában. Reggelen­ként a tacskók tejet kaptak a dézsá­jukba , a malac is odatolakodott közé­jük, s velük fogyasztotta el a reggelit. Reggeli után aztán a tacskók elszöktek vadászni. Csak úgy a saját szakállukra. Nyíllal kergettek-hajszoltak, persze anél­kül, hogy meg tudták volna fogni. Csak úgy passzióztak. A malac, mivelhogy velük összebújva aludt és velük egy­ dézsából evett, úgy gondolta, hogy egyébként is velük kell tartania,­­ ezért amikor reggeli után elszöktek vadászni, ő is utánuk koco­gott. Csakhogy a tacskók gyorsabban tudták a lábaikat kapkodni, mint ő, s ezért a malac lemaradt. De azért csak kocogott utánuk rendületlenül, folyton a nyomukat nézve és folyton siránkozva: ul, ul, ul! A tacskók aztán, úgy délidők­, amikor már kifáradtak és megéheztek, egyszerűen hazakopogtak ebédelni. A szegény malac meg csak szaladta két­ségbeesetten a nyomot, hangosan sirán­kozva, ui, ui, é­s mire holtrafáradtan hazakerült, már rendesen késő este volt, nem kellett neki az étel, hanem csak ment a ládához, odabújt­ az alvó tacskók közé és aludt, mint a hulla, reggelig. Hát, hogy­ hízott volna meg, mikor amellett, hogy nyargalászott hajnaltól napestig, hozzá még nem is evett sem­mit! Szuhay aztán úgy javított a hely­zeten, hogy minden hajnalban kikergette a négy tacskót a szín alól, a mulacra meg rácsu­kni a színajtót, így osztán a malac leszokott a vadászatról, otthon luelálkodott, evett és ivott, s a végén olyan hízó gömbölyödött belőle, hogy csak úgy nevetett a hata szeme, amikor ránézett. Hát ilyen egyszerű, hófehér, gyerme­teg cselek turkálták ott künn a tanyai életet. Mert ott az erkölcs kötelező volt, mindenkinek a viselkedése nyitott könyv. Beteg a falunk orvosa Még sohasem láttam betegnek, de számtalanszor láttam másoknak beteg ágya mellett. Láttam hóban, esőben, amint általán utakon rázódott kis eső táján, hogy gyógyulást, vigyen a benne bizakodóknak. Láttam baráti körben is töprengő arccal, felelősségtudatának benső nyugtalanságával amiatt, hogy néhány órára kiszakította magát, híva­tásárunk gondjaiból. Évtizedek óta csakis annak él, hogy panaszokat hallgat meg és szenvedéseket orvosol legjobb tudása szerint. Vájjon mit érezhetett falunk­nak hűséges orvosa, amikor szívós, szinte konok akaraterejét egy nap le­győzte a kór és nem engedte őt ágyából felkelni? Szinte látom, amint feldúlt haraggal néz maga elé. Nem önmagát sajnálja, hanem betegeit, akik hiába várják, hogy elmenjen hozzájuk. Ilyen az én falum orvosa és tudom, hogy sok hozzá hasonló orvos él az el­hagyatott, távoli falvakban. Az orvosi pálya mindig is vérrózsákkal volt ki­rakva, de a falu orvosa ma már szinte a kálvária útjait járja. Élete anyagi­lag is alig nevezhető gondtalannak és a pihenés nélküli munka a legerősebb­nek is felőrli az idegeit. Nincsenek nap alól és éjtszakái sincsenek. Nem tart az vasárnapot, mert az ő munkájának naptárából eltűntek az ünnepek, csak dolgos hétköznapjai vannak. Nem üzen­heti ki a beteghez hivő küldöncnek: hagyjatok végre pihenni, hiszen fáradt vagyok. Nem torpanhat meg bonyolult keresetek előtt, kételyeivel nem mene­külhet az orvostudomány nagy mű­helyeinek szakorvosaihoz segítségért; egyszemélyi kül belgyógyásznak, sebész­nek, szülésznek és mindennek kell len­nie abban a pillanatban, amint a várat­lanokat teremtő élet odaállítja egy-egy betegének ágyához. Már nem is azon tűnődöm, hogy mi­kor pihen vagy mikor élvezi jussát az életnek őt is megillető örömeiből. De tudni szeretném, hogy mikor tanul, mi­kor szakíthat időt ahhoz, hogy tudása lépést tarthasson a száguldva fejlődő orvostudomány ered­él­­yeivel? Az ő önművelése nem személyes becsvágy, hanem kötelesség és közérdek. De ehhez vajmi kevés az ideje. Ha napi robotjá­ból fáradtan hazatér, kimutatásokat, je­lentéseket, statisztikai táblázatokat kell készítenie. Nem húzódhatik el a tudo­mány világába: életét valósággal elön­tik az­ ügyiratok, blanketták, nyomtat­ványok. Maholnap többet irkál-firkál, mint amennyit gyógyít. Cukorutalvá­nyokat állt ki, körülményesen szer­kesztett gyógylapok kitöltésével fecsérli idejét, holott azalatt is az embermentés apostoli munkáját kellene végeznie. Erre tette esküjét s ez egymagában is egy ember minden erejét igénybevevő, nagy feladat. A falu orvosa a falu poréba temette életét és joga van ahhoz, hogy ne a be­tegség legyen egyetlen pihenője és szel­lem­i önművelésének ideje. Nem köny­nyű életet akar, de legalább annyi nyu­galmat, hogy elmélyedhessen hivatásá­nak kérdéseiben. A haszon, ami ebből fakad, kevésbbé az övé, mint a reá­bízott embereké. Szlinyai Zoltán NiniiiiiimniimiitiiniiiiiiimnimiiiinimiimiiiininHiiiiiHmmiiiiiiiiiitiiiiitiiii 6áéft£éa A gépből a gáz leszakatol; morajlás, lárma; pattog a szíj. Kevés búzát ejh­et a szekér. Olajszag : a gépen egy ember karaim­a: udvar csűr lett. Az ég alatt bodzafák illatorgonáznak. Zsákba omolva csépelten a mag,­­ Kévebontó lányok hahotálnak. PiHen a gép, cseppen olaja, napestig forog zengve a szíj, Felsül a hold, lassít a kerék, szorgos kezekben bér, s pihenés a chip Szegeál ItAmi EniáS

Next