Tolnai Világlapja, 1942. július-szeptember (44. évfolyam, 26–39. szám)
1942-07-08 / 27. szám
OUI ára 10 deka 40 fillér. ImI ■» Kamillatea V, kiló 75 fillér a C « a I e kérogikiában- Budapest, Vili, Métyár-tér I »rám szájába kapott egy esztendős UrUt Oh elkezdett vele a rézbe iszkolni. A Misa gyerek meg úgy megrettent, hogy még a tarifally is kihullott a kezéből és piszszenn sem mert. Nehéz volt az ürni. A farkas minden hat-nyolc lépés után letette. Az ürni meg bégatás helyett olyan üvöltést vitt vénhez rémületében, hogy a szoprántulajdonosok is tanulhattak volna tőle. Erre az éktelen siránkozásra riadt föl csöndes mélázásából Bandt-szamarunk. S ahogy megállapította, hogy a nyáj mellett Suhajtó helyett csak az ártatlan Misa őrködik, egy pillanat alatt a helyzet mgaslatára emelkedett s elszántan utánakocogott a farkasnak. Amikor utolérte, hirtelen hátat fordított neki és a két hátulsó lábával úgy rúgta falba, hogy az ürüstel együtt bukfencet vetett. A farkas erre dühösen talpraugrott, azzal neki a szamárnak. De Bandi megint hát átfordított és úgy nézett vissza a beszére, mintha csak azt mondta volna neki: „na gyere!“ Ha nem ment! De a szájába kapta az ikát és elkezdett vele cipekedni. Bandi azonban utánaeredt és ismét felrúgta birkástul. A harmadik bukfenc után az ordas föladta a harcot. Lemondott az ürüről és szégyenkezve bcsompolygott a rétbe, Bandi meg a teljes épséggel megmenekült urüt visszakalauzolta a rémületében szétugrott, de a völgyben ismét összeszüretített nyájba, aztán nagy fejét a földnek szegte és tovább folytatta csöndes elmélkedését. A közeli dombokról az ott szorgoskodók végignézték Bandi esetét a nőstény farkassal, és lelkes hirdetői lettek elszánt föl lejtésének. Úgy, hogy özönlött hozzánk a nép, az érdeklődök sokasága, akik üdülni akartak a derék Bandi látásán, aki a farkassal erélyesen szembeszállt és a birkát visszavette. Mohát ilyen és ehhez hasonló künn a tanyán, a szabad természet világában a szenzáció.* Kászonyi Katának hívták a szakácsnőnket, aki olyan jeles menyecske volt, hogy a mi belső tizenkétszemélyes úri asztalunkon felül még tíz bomkosztos cselédre is sütött és főzött. Mégpedig úgy, hogy hiba nem esett, de soha, mert Kászonyi Katának mindenre volt gondja és csak úgy égett keze alatt a munka. Egészségtől duzzadó, vérbő menyecske volt a Kata, olyan termettel, mint egy gránátos. Minket, gyerekeket, még Tizenkét-tizennégy éves korunkban is, ha jókedve volt, fölkapott a földről és úgy csókolt össze — a mi legnagyobb mérgünkre s az eset szemtanúinak derűlésére. A kakaskodók ellen ököllel védekezett. S ha valakit hátba durrantott, az bizony látott szájjal kapdosott levegő után. Meg aztán danolni is tudott. Még tiedig olyan elandalító szépen, hogyha ki távolan hallgatta, esküdözött rá, hogy a veteményeskert málnabokrai között valaki bujdosó kuruc tárogatózik. Férje is lett volna Kászonyi Katának: holmi részeges, naplopó kupec. De Kata szélnek eresztette ezt a haszontalan rongyembert, s ő maga nálunk fészkelt el egész életére. Szuhay ebben az időben javakorabelinek volt mondható. De házasodni nem akart, mert a mezítlábhálás ellenkezett volna a tekintélyével. Ami a Katát illette, azt nem mondhatom, éppen hogy nem kedveltem meg az is ötét, — de erről nem beszélek, mert megvetem a pletykát, teljességgel... Egyszer azt mondja Kata Szuhaynak: — Mihály bácsi! Lenne énnekem egy keresem! — Ne mondjad, Kata! — Nem kaphatnék én egy választási malacot is a hárembe! — Hát majd megemlítem a gazdánknak! De minek neked az a választási malac, hiszen megvan itt mindened! — Hát nogy megvan, az igaz!... De van nékem, tudja, egy édestestvérem Mizsén, akit tizenkét gyerekkel áldott meg az Isten! — Oszt ezeknek akarod a malacot a konyhahulladékon meghizlalni, ugye? — Hát! Etanáta! — Nohát csak úgy vedd, hogy má' meg is van az a választási malac! • Meg is lett a malac. Ott sündörgött a konyha körül. Mert csakhamar rájött, hogy a Kata a gondviselője!. . úgy hatnyolc hét múltán, ahogy Szuhay egyszer elnézi, megcsóválja a fejét és azt mondja a szakácsnőnek: — Hallod-e Kata, ez a te malacod bizony két hónap óta nem gyarapodott, de semmit! Sőt azt is mondhatnám, hogy még hitványabb lett! — Hát nagyon jól mondja, Mihály bácsi! Mer' ezek a büdös kutyák elcsalják minden reggel vadászni, úgyhogy szegény csak este kerül haza, háttrafáradtan! Bruhay nagyot nézett: a kutyák a malacot vadászni? De nem kérdezősködött, hanem utána lesett a dolognak. Volt a tanyán négy anyányi tacskókölykünk és ezeknek az etetése is a Kata gondjai közé tartozott. Egy nagy láda volt a tanyájuk, a konyha mellett a szín alatt, ebben a ládában aludtak összebújva. Amikor véletlenül nem csavacogtak, mindig a konyha előtt lebzseltek, mert onnét kapták az eleségüket. S ahogy Kata malaca is előkerült, szintén mint a Kata pártfogoltja, összekomtázott a négy tacskóval olyannyira, hogy egy-két nap múlva már velük összebújva hált a ládában. Reggelenként a tacskók tejet kaptak a dézsájukba , a malac is odatolakodott közéjük, s velük fogyasztotta el a reggelit. Reggeli után aztán a tacskók elszöktek vadászni. Csak úgy a saját szakállukra. Nyíllal kergettek-hajszoltak, persze anélkül, hogy meg tudták volna fogni. Csak úgy passzióztak. A malac, mivelhogy velük összebújva aludt és velük egy dézsából evett, úgy gondolta, hogy egyébként is velük kell tartania, ezért amikor reggeli után elszöktek vadászni, ő is utánuk kocogott. Csakhogy a tacskók gyorsabban tudták a lábaikat kapkodni, mint ő, s ezért a malac lemaradt. De azért csak kocogott utánuk rendületlenül, folyton a nyomukat nézve és folyton siránkozva: ul, ul, ul! A tacskók aztán, úgy délidők, amikor már kifáradtak és megéheztek, egyszerűen hazakopogtak ebédelni. A szegény malac meg csak szaladta kétségbeesetten a nyomot, hangosan siránkozva, ui, ui, és mire holtrafáradtan hazakerült, már rendesen késő este volt, nem kellett neki az étel, hanem csak ment a ládához, odabújt az alvó tacskók közé és aludt, mint a hulla, reggelig. Hát, hogy hízott volna meg, mikor amellett, hogy nyargalászott hajnaltól napestig, hozzá még nem is evett semmit! Szuhay aztán úgy javított a helyzeten, hogy minden hajnalban kikergette a négy tacskót a szín alól, a mulacra meg rácsukni a színajtót, így osztán a malac leszokott a vadászatról, otthon luelálkodott, evett és ivott, s a végén olyan hízó gömbölyödött belőle, hogy csak úgy nevetett a hata szeme, amikor ránézett. Hát ilyen egyszerű, hófehér, gyermeteg cselek turkálták ott künn a tanyai életet. Mert ott az erkölcs kötelező volt, mindenkinek a viselkedése nyitott könyv. Beteg a falunk orvosa Még sohasem láttam betegnek, de számtalanszor láttam másoknak beteg ágya mellett. Láttam hóban, esőben, amint általán utakon rázódott kis eső táján, hogy gyógyulást, vigyen a benne bizakodóknak. Láttam baráti körben is töprengő arccal, felelősségtudatának benső nyugtalanságával amiatt, hogy néhány órára kiszakította magát, hívatásárunk gondjaiból. Évtizedek óta csakis annak él, hogy panaszokat hallgat meg és szenvedéseket orvosol legjobb tudása szerint. Vájjon mit érezhetett falunknak hűséges orvosa, amikor szívós, szinte konok akaraterejét egy nap legyőzte a kór és nem engedte őt ágyából felkelni? Szinte látom, amint feldúlt haraggal néz maga elé. Nem önmagát sajnálja, hanem betegeit, akik hiába várják, hogy elmenjen hozzájuk. Ilyen az én falum orvosa és tudom, hogy sok hozzá hasonló orvos él az elhagyatott, távoli falvakban. Az orvosi pálya mindig is vérrózsákkal volt kirakva, de a falu orvosa ma már szinte a kálvária útjait járja. Élete anyagilag is alig nevezhető gondtalannak és a pihenés nélküli munka a legerősebbnek is felőrli az idegeit. Nincsenek nap alól és éjtszakái sincsenek. Nem tart az vasárnapot, mert az ő munkájának naptárából eltűntek az ünnepek, csak dolgos hétköznapjai vannak. Nem üzenheti ki a beteghez hivő küldöncnek: hagyjatok végre pihenni, hiszen fáradt vagyok. Nem torpanhat meg bonyolult keresetek előtt, kételyeivel nem menekülhet az orvostudomány nagy műhelyeinek szakorvosaihoz segítségért; egyszemélyi kül belgyógyásznak, sebésznek, szülésznek és mindennek kell lennie abban a pillanatban, amint a váratlanokat teremtő élet odaállítja egy-egy betegének ágyához. Már nem is azon tűnődöm, hogy mikor pihen vagy mikor élvezi jussát az életnek őt is megillető örömeiből. De tudni szeretném, hogy mikor tanul, mikor szakíthat időt ahhoz, hogy tudása lépést tarthasson a száguldva fejlődő orvostudomány eredélyeivel? Az ő önművelése nem személyes becsvágy, hanem kötelesség és közérdek. De ehhez vajmi kevés az ideje. Ha napi robotjából fáradtan hazatér, kimutatásokat, jelentéseket, statisztikai táblázatokat kell készítenie. Nem húzódhatik el a tudomány világába: életét valósággal elöntik az ügyiratok, blanketták, nyomtatványok. Maholnap többet irkál-firkál, mint amennyit gyógyít. Cukorutalványokat állt ki, körülményesen szerkesztett gyógylapok kitöltésével fecsérli idejét, holott azalatt is az embermentés apostoli munkáját kellene végeznie. Erre tette esküjét s ez egymagában is egy ember minden erejét igénybevevő, nagy feladat. A falu orvosa a falu poréba temette életét és joga van ahhoz, hogy ne a betegség legyen egyetlen pihenője és szellemi önművelésének ideje. Nem könynyű életet akar, de legalább annyi nyugalmat, hogy elmélyedhessen hivatásának kérdéseiben. A haszon, ami ebből fakad, kevésbbé az övé, mint a reábízott embereké. Szlinyai Zoltán NiniiiiiimniimiitiiniiiiiiimnimiiiinimiimiiiininHiiiiiHmmiiiiiiiiiitiiiiitiiii 6áéft£éa A gépből a gáz leszakatol; morajlás, lárma; pattog a szíj. Kevés búzát ejhet a szekér. Olajszag : a gépen egy ember karaima: udvar csűr lett. Az ég alatt bodzafák illatorgonáznak. Zsákba omolva csépelten a mag, Kévebontó lányok hahotálnak. PiHen a gép, cseppen olaja, napestig forog zengve a szíj, Felsül a hold, lassít a kerék, szorgos kezekben bér, s pihenés a chip Szegeál ItAmi EniáS