Tolnai Világlapja, 1944. július-szeptember (46. évfolyam, 27-39. szám)
1944-07-12 / 28. szám
20 Évszázados rossz tulajdonságra a magyarnak, hogy mindent megbecsül, szívesen utánoz, ami idegen, de a magáét, saját népének értékeit sohasem tartotta sokra. Ez volt a sorsa a magyar népművészetnek is, amíg a trianoni igazságtalanság a megcsonkított hazában némileg közelebb nem hozta egymáshoz a társadalom különböző rétegeit. Sajnos, elég későn, csak akkor vettük észre népünk ősi ösztönökből fakadó szépérzékének megnyilatkozásait, amikor az első világháborút követő esztendők,egyre jobban aláásták a népi ízlés és életforma hagyományos világát Népművészetünk egyik legértékesebb és legősibb ága, a pásztorművészet is alig néhány év óta ismert Madarassy László egyik lelkes munkája révén. Pedig Herman Ottó már az ezredéves kiállításon felhívta a magyarság figyelmét arra a kis gyűjteményre, amelyet pásztorfaragásokból állított össze. A kiállítási főjelentésben is megállapítja, hogy a magyarpásztorművészetnek felülmúlhatatlan szépségű remekei vannak. Faragókészségéről híres a magyar nép mindenfelé, ahol erre megfelelő fa terem. Az egész országban találunk szépen faragott kapufélfákat, mosósulykokat, jármokat guzsalyokat és egyéb használati tárgyakat de ezeket mind technikában, mind a díszítőelemek gazdagságában felülmúlják a pásztorfaragások. Nem kétséges, hogy valamikor egységesebb, egyöntetűbb volt népünk faragó ,készsége. A változást az idő, az életkörülmények különböző alakulása hozta magával. A földművelés térfoglalása egyre jobban lekötötte a parasztembert s így egyre kevesebb ideje maradt a féligmeddig szórakozásnak számító művészkedésre. A pásztorember életformája ezalatt alig változott. Környezete: az erdő, a mező, madárdal és vadvirág, a természet végtelen csendje, — a nap felkeltétől nyugtáig telő hosszú, cselekvés után vágyó órák. Mindez elég arra, hogy az ősi hagyományt megtartsa, sőt életkörülményeinek, természeti környezetének realisztikus ábrázolásával, stilizáló készségével kibővítse. A pásztorművészet az ősi keretekből kiindulva tökéletes technikát és formakészséget hozott létre, amely már közel áll a képzőművészethez, de ettől cél és tartalom tekintetében mégis óriási távolságok választják el. Az a világ, amelyben a pásztorművészet él és azok a tárgyak, amelyeken kifejezésre jut: egy ősfoglalkozás velejárói. A pásztor művészkedése pedig a megszépítője, önmagáért a szépért, amelyet sohasem a feltűnést Vevesmegyei ivó csanak. Domborúra faragott zalai szarú sótartó. Lengyel József számadó juhász régi viseletében faragja a juhászkampót. Ketesdi pásztor ivókészség.