Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-03-29 / 13. szám
10. TOLNA VÁRMEGYE. 1891. márczius 29. | kóiket a puha illatos fűben s a viz, a viz az titoktartó nyugodt 1 néma mint a — sir !... „Mint a sir ! kapta el a végszótagot a sötétlő hegyorom, a habfodrok ismételték csevegve, zúgva — mint a sir!... ... Újra eljött az est s titokzatos, homályos árnyaival ráborult a szendergő vidékre !... Újra eljött a szép ifjú nő, csudálatos aranyhajával, szelíd tekintetével, alakjának karcsú körvonalait körülfolyta a holdfény, szerelmes sóhajától illatot kapott a jég. Habjaim megmozdultak ! Vágyódás, édes vágyódás szállt meg! Ő a vizek mélyén is feltámadhat az a pusztító érzelem, mely megbűvöl, magával sodor és — elragad!... Vágytam felé tárni nedves karjaimat, magamhoz vonni édes öleléssel, felmelegülni, áthevülni szive dobbanásától, szemsugaraitól... Megszállt a kísértés vágya s a csábítás ösztöne !... Felidéztem a kagylók fehéren csillogó özönét, ott úszkáltak, libegtek habjaim felett, a holdas, csillagos éjszakában !... Lent a mélyen, panaszosan, híven zendült meg a hableányok csábító éneke, álomszerű édes zsongás töltötte meg a levegőt, a vízinövények illatával terhelt nehéz fuvalom horzsolta az álmos kis virágokat!... A szép halvány nő közeledett — csodálatosan imbolygó léptekkel, s belenézett a holdfényes habokba... Nézett hosszan, mélyen, mintha meg akarta volna fejteni a mélység titkait s lehatni szemsugaraival, a rózsaszínű és lilakék sövényig. .. Szivem reszketni kezdett tekintetétől, zúgó szenvedély támadt fel bennem, mely viharra, vad viharrá alakult... Habjaim növekvő zajlással ütődtek a parthoz, csókolták a szép nő parányi kis lábait s elborították a partot, mint a soká mederbe szorított, s egyszerre kitörő — szenvedély! Zugó siró szél korbácsolta a víztükröt s ütődött a most zordtekintetü hegyoldalakhoz, a csillagokra viharos sötét fellegek borultak, s a pihenő csendet az álmodozó néma éjszakát, reszkető, messze hangzó dörgések verték fel nyugalmából!... Reszketve nyújtottam feléje karomat, hogy szivemre vonjam lázas öleléssel, kimondhatatlan gyönyörrel, hogy megszűnjék a bensőmben zajló vihar, a fékevesztett szenvedély !... ........Elhalt a hableányok csábitó éneke, a menydörgés zúgása eltompult, s mindig távolabbtávolabb hangzott; a homályból reszkető világossággal bontakozott ki a csillagok fénye, s az előbbi halk suttogás megkezdődött a fák levelei között! ... „Mi történt itt ?“ kérdezték a parti virágok, felemelve fejecskéiket!... ... „Mi történt itt?“ kérdezték „vissza“ a tihanyi hegyek ? ... ... Mi sem válaszol! Csend! Mélységes mély csend! 0 a viz, a viz titoktartó, nyugodt és néma, mint a sir!.. . „Mint a sir! “ Zúgták vissza a hegyek. JÁSZAI MARINÁL. Most, hogy a főváros közönsége tomboló elragadtatással ünnepli Jászai Marit, hogy az ő Elektrája óta valóságos Elektra láz, Elektra kultusz uralkodik, mely a nagy művésznő iránt hódolattal és lelkesedéssel tölt el, hogy városaink, miként hajdan a két görög város, egymással versenyre kelve, sietnek falaik között üdvözölni a nagy tragikát, hogy a főváros előkelősége arany babérkoszorút rak lábai elé — a közeli múltból önkénytelenül egy kis epizód elevenül fel emlékezetemben, melynek egyedül az ad jelentőséget, hogy az ünnepelt művésznőről van benne szó. A tavasi budapesti farsang alatt történt. Rendező voltam egy estélyen, amellyel egybekötött hangversenyen Jászai Mari is közreműködött. A jótékony gondviselés úgy akarta, hogy a rendező bizottság engem küldött ki a művésznőért azzal a megtisztelő misszióval, hogy a bizottság képviseletében érte menjek és az estélyre kisérjem. E szerepet már néhány nappal a hangverseny megtartása előtt osztották ki részemre, volt tehát módom benne, hogy elengendőkép elkészüljek arra a fontos pillanatra, amelyben a művésznő előtt meg kell jelennem. Mert hát nem mindennapi dolog — legalább én úgy fogtam azt fel — szinről-szinte együtt lenni egy művésznővel, szólni hozzá, kit eddigelé csak a színpadról ismerünk, kinek művészete régtől fogva gyönyörködtet és csodálatot kelt bennünk, csodálatot, a mely képzeletünk révén ezernyi játszi képet varázsol elénk a kedvencz, utolérhetetlen művésznő egyénisége, lénye felől. Milyen lehet a színpadon kívül, ha oly elragadó a színpadon? Elektráját még nem láthattam — csak Edison kegyelméből, egy minap hozzánk került fonográf útján jutott füleimbe néhány akkord e szerepéből — de meggyőződésem szerint nem kellett Jászai Marinak semmiféle újabb szerep ahhoz, hogy mint a teremtő művészet tökélyét elért tragika álljon előttünk. A ki látta az ő Phaedráját vagy Antigonéját, az ő Kleopátráját vagy Portiáját, a ki látta őt Medeában, Széchy Máriában vagy mint Évát az „Ember tragédiájában“, a ki gyönyörködhetett az ő mindenkor mesterileg plasztikai megjelenésében, aki hallotta hangját, mely, miként az orgona, változatos skálájával majd elhaló, lágy zokogást, majd pedig a felkavart szenvedélyek legerősebb, leghatalmasabb kitöréseit képes kifejezni, annak — kivéve a nagyképüsködni szerető „Budapesti Szemle“ Spectatorát — meg kell hajolnia a művésznő génjeje előtt és mint magyarnak büszkeséggel kell gondolnia a művésznőre, ki a legújabb kor szinművészetének legkimagaslóbb alakjai közé tartozik. Mindaz, mi a nagy művésznő magánéletéről kiszivárgott — számtalan jele az ő szívnemességének — csak fokozta iránta való érdeklődésemet. Volt tudomásom róla, hogy egy nyomorult czigány gyerek orvosi kezeléséért százakat fizetett el a jószívü művésznő. Nem egyszer történt meg vele, hogy vidékre menve vendégszerepelni, összes bevételét a szegény színigazgatónak, vagy társulatának engedte át. Láttam egy levelét, melyet egy író barátomhoz, kinek darabja inkább véletlen, mint önhibája folytán megbukott, intézett, hogy a valóban méltatlanul megbánto t irót vigasztalja. A levél tele volt megkapó jósággal, gyengéd szeretetreméltósággal. Esti tizenegy órakor ért véget az említett darab előadása, a művésznő játszta benne a czimszerepet és az előadás után rögtön, fáradtan és kimerülve a játéktól, írta e levelet a szerzőhöz, intézkedve, hogy a levelet azonnal, még az éjjel kézbesítsék, hogy vigaszt nyújtó szava minél előbb érjen el az érdemetlenül elkeserített íróhoz. Ez és az ilyenekhez hasonló apró vonások domborítják ki leghívebben az emberek jellemét. Várva-vártam tehát a perczet, melyben megbízatásom a művésznő elé viszen. Lassan múltak a napok, még az órák is. Soha szigorlaton, még az ügyvédin sem voltam olyan izgatott, mint e napokban. Minduntalan oda képzeltem magam a művésznő otthonába, nagy buzgósággal és igen alaposan elkészültem egy beszédre, melyet a művésznőhöz intézendek és amelyben szép szavakkal kifejezem iránta érzett tiszteletemet, örömömet, hogy nála megjelenhettem, a rendezőség háláját, hogy a hangversenyen közreműködni kegyeskedik, a szegény kisdedek, kiknek javára volt az estély, köszönetet stb. stb. Örömömnél, hogy szerencsém lesz a művésznővel megismerkedni, csak izgatottságom volt nagyobb. Végre eljött a sokat várt pillanat. Lihegve értem fel a lépcsőkön, melyek a művésznő lakásához vezettek. előtt.Még egy perct — és ott állok a művésznő Egy magas tükör előtt találtam, amint ékszereit tűzte fel. Leírhatatlan hatást gyakorolt reám, a mint "királynői termetével, szemtől-szembe, előttem állott. Mindaz, mit csak felcsigázott képzeletem az elmúlt napokban maga elé álmodott, egyszerre összefolyt előttem és kábulttá, zavarttá tett. Egészen más légkörben éreztem magamat. Mintha fojtó párát szívtam volna magamba. Hasztalan fogadott le kötelező előzékenységgel, hasztalanul szólt hozzám elbájoló kedvességgel, alig tudtam egy összefüggő mondatot összehozni. Azokból a virágos szavakból, melyeket annyi ideig tanultam, egyetlen egy sem jutott eszembe. Ember soha még olyan szögletes, soha olyan modortalan nem volt, mint én e jelenet alatt. Midőn aztán az utczára értünk, a hűvös légáramlat mégis magamhoz térített. Amint a kocsiba ültünk, mindjárt hozzá is fogtam, hogy jóvategyem, amit elmulasztottam és néhány udvarias szóval beszélni kezdtem, a művésznőhöz. És itt érte el végzetem tetőpontját. Alig szóltam egy pár szót, hallgatásra kért fel, mert — úgymond — bocsássák meg, meg van az a rossz szokása, hogy mielőtt fellép, azután mindig elmondja előbb magában szerepét, illetve a mondókáját. Jászai Marival együtt lenni az életben először, közvetlen közelében lenni, mellette ülni, anélkül, hogy szólni szabadjon! Tekintetemet folyton ajkaira irányítottam, azok mozgásáról ítélve meg, hogy mikor ér már véget az elszavalandó vers. A csendet csak egy-egy halk sóhajom szakította meg. Türelmetlenül lestem, hogy már vége legyen, szidtam Ábrányit, miért szabta oly hosszúra a verset, szidtam magamat, miért voltam a művésznő lakásán oly ügyetlen, hasztalan volt minden — a mondóka csak akkorra ért véget, mikorra kocsink megállt és a nagyszakállú portás kiszállni segített. A művésznőnek remek szavalata, Hubay Jenőnek művészi hegedűje, Neynek éneke mind hiába volt — én lehangolt maradtam, az én desparácziómat nem törte meg semmi sem. L ld K—l, "Vi 1in. sl_ Te és az ortographia Egymásnak szörnyű vesztet Esküdtetek s te már amazt Lehóhoz kötelezted. S mit írsz, hibás bár , hű, igaz, Művészi, bárha kontár S szeretlek a „szeretlek“-et Két „t“-vel is irod bár. Ah! volt szeretőm úri fajta korább, Művelt okos lányka, Soha sem ejtetoklhibát Volt mistresse, gouvernantja. Tanúit sokféle tudományt S a világ egyetemben Eligazodott mindenütt, — Beszélt sok tarka nyelven. Magyaréi imádta istenét, — Szidta ugyanúgy, — taliánúl Dalolt tüzes románczokat S mijáúlt francziáúl. S búcsúzott tőlem angolúl, Rövidke híradással. És összetépte a szivemet kifogástalan helyesírással. Vásárhelyi IRODALOMTUDOMÁNY — „Két élű bárd“ czimmel egy igen érdekes s társadalmi köreinkben feltűnést keltő regényt irt Tolnai Lajos a „Képes Családi Lapok“ számára. E kitűnő szépirodalmi lapunk ezen regénynyel fogja dr. Váradi Antalnak a „Hazajáró lelkek“ czimü és dr. Prém Józsefnek a „Váratlan vendég“ czimü elbeszélésével együtt folyó évi áprilisi negyedét megkezdeni. A három neves írónak nagybecsű művére ezennel felhívjuk az olvasó közönség figyelmét.