Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)
1969-12-16 / 50. szám
26 □ JL AJ** DR. AVAR PÁL EGY ELMEORVOS JEGYZETEI (7) Hazai szokások Aki ezt a cikksorozatot elolvasta, könnyen szerezhetett olyan benyomást, hogy a kábítószerélvezet afféle nyugati szokás, a hanyatlás, a dekadencia egyik tünete. Régi, klasszikus formái ugyan valahonnan a Távol-Keletről kerültek Nyugatra, s ott azután elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban burjánoztak el. Való igaz, hogy azokban az országokban, ahol a népes alvilág ezer szállal szövődik össze az üzleti, gyakran fekete-üzleti élettel, ahol az elképesztő gazdagság árnyékában ott található az elképesztő nyomor, a fajgyűlölet, a vallási ellenségeskedések, nemzedéki lázongások és még számos más társadalmi feszültség, ahol az egyéni szabadság eszméjét úgy szokás értelmezni, hogy ne törődjön senki a másikkal, éljen mindenki, ahogy neki tetszik, boldoguljon vagy pusztuljon, ahogy tud, ott a kábulat, a mámor, a mesterséges üdvözülés, vagy legalább a könnyű búfelejtés kereslete és kínálata igen nagyszámú ember lelki-üzleti ügyévé vált. Nem vagyunk kivételes nép, amiért akár a hagyományos, akár a modern kábítószer-fogyasztók nemzetközi listáján mind a fejlett kapitalista, mind a gazdaságilag elmaradott országok mögött „kullogunk”. Még az alkoholfogyasztás mezőnyében sem haladunk az élcsoportban, csak úgy a középhelyen. Jóval Franciaország, Portugália, Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság, Spanyolország és Svájc mögött. Elmondhatjuk hát, hogy a narkománia egyike azoknak a néppusztító rossz szokásoknak, ahol ezidáig — szerencsére — nem igyekeztünk megszerezni az elsőbbséget. Az idén júniusban fővárosunkban megrendezett nemzetközi kongresszuson hazánk képviselője a referátumában megállapította, hogy Magyarországon a kábítószerek élvezete sohasem okozott különösebb társadalmi vagy közegészségügyi problémát. Ez, az előadó szerint, egyebek közt talán a kábítószer árusítás szigorú ellenőrzésének volt köszönhető. Ugyanakkor említést tett az egyéb, ugyancsak a rászokás veszélyével járó gyógyszerek jelenlegi elosztásáról, és utalt arra, hogy milyen elvek szerint történik jelenleg a gyógyszerrendelések ellenőrzése, s mi módon lenne kívánatos korlátozni ezeknek a kockázatos gyógyszereknek a propagandáját. Nyilván arról van szó tehát, hogy a hivatalos méregjegyzékben szereplő és kizárólag gyógyító célból rendelhető bódító-fájdalomcsillapító, valamint élénkítő szerek helyett a szelídebb nyugtató, altató és csak kismértékben izgató drogok kerüljenek főként felírásra az orvosi rendelőkben. Persze, nagyon vitatható, hogy vajon minden esetben helytelen-e rögtön a leghatásosabb szert alkalmazni. Veszélyes lehet tehát bármiféle hangulatot kelteni a műtéti fájdalmat enyhítő, a szélsőségesen izgatott vagy szorongó állapotokat csillapító, a nagyon alacsony vérnyomás következtében fellépő balesetveszélyes bágyadtságot, aluszékonyságot szüntető, úgynevezett frissítő szerek rendelése és árusítása ellen. Mint minden pszichiáternek, nekem is az a tapasztalatom, hogy többet ártunk a betegnek, ha nem szüntetjük meg radikálisan a nehezen elviselhető fájdalmait, ha nem segítjük az alvását s ezáltal oly fontos éjszakai pihenését a legnagyobb mértékben, ha nem csökkentjük a nagyfokú idegfeszültségét, nem oldjuk a szorongását, nem törekszünk a mértéktelenül alacsony vérnyomását felemelni, megtagadjuk tőle az egyébként kétségtelenül izgató hatású Gracidint, ami által megszabadulhatna káros súlyfeleslegétől; csak azért, mert minden hatékony szernek lehetnek — és általában vannak is — mellékhatásai. És mert a közvetlen mellékhatásokon túl a hozzászokás veszélye is gyakran ott kísért a rendszeres, hosszabb szedés veszélyei között Debrecenben mindenki doktor ... Az orvosnak mindenkor mérlegelnie kell az esetet s a mérlegelés eredményeképpen döntenie afelől, miből származik nagyobb kára a betegnek: abból-e, ha szedi, vagy ha nem szedi a gyógyszert. Ez a mérlegelés az esetek többségében meg is hozza a szuverén döntést, mi több, az orvosi utasításban — ha van rá idő és hely — többnyire maga a döntéshez vezető következtetés is kifejezésre jut. Néha azonban csak a diagnózis indokolja az „erős” gyógyszer felírását. Az eset egyéni megítélése nem kerül papírra. A diagnózis végeredményben csak summázása az orvos ítéletének, a megfogalmazás nem mindig tér ki a részletekre. Egyazon kórképen belül — esete válogatja — dönthet úgy is az orvos, hogy a radikális terápia helyett a természetre bízza a gyógyítás, a regeneráció feladatát ... A recept-felírást megtagadó döntés azonban sajnos, még manapság is gyakran okoz csalódást, sőt ellenérzést is a betegben az orvosával szemben. S ha az orvos nem elég közlékeny vagy ideje sincs az utasítását akárcsak egy rövid és népszerű magyarázattal megindokolni, könnyen felmerül a gyanú a betegben: baját nem veszik komolyan, ezért nem akarnak segíteni rajta. S ha netán mégis sikerül kicsikarnia legalább egyetlen receptet orvosától, legyen az akárcsak egy fiola vitamintabletta, mondjuk éppen vitamindús ételek szezonjában, máris megnyugszik, mert megkapta, ami neki jár. Sok beteg az ilyen kicsikart orvosságot ki sem váltja, vagy ha kiváltja is, tüstént elsüllyeszti igencsak kétesértékű kincseket rejtegető gyógyszertárába. Régi közmondás, hogy „Debrecenben mindenki doktor”. Mint az előző cikkekből is kitűnt, a káros szenvedély, a narkománia igen gyakran alakul ki laikusok betegségi tüneteiket csillapítani akaró öngyógyító törekvéseiből, szokásaiból. Nem kell ahhoz súlyos betegnek lenni, elég a rossz közérzet, a rossz hangulat vagy egy kis idegesség ahhoz, hogy az emberek, különösen a kényelmetlenségeket, testi szenvedést, általában a bajokat rosszul viselő emberek tájékozottságuknak és tapasztalataiknak megfelelően maguk keressék meg a gyógyírt a rendellenes állapot megszüntetésére. A választás legtöbbször az alkohol és a tabletták (Antineuralgica, Karil, Barbamid, Andaxin, Seduxen) között szokott eldőlni. Bármelyiket választja is a nervózus ember, feketekávét (2—3 duplát) okvetlenül iszik még hozzá, és cigarettaadagját is felemeli. A „gyógymatériáknak” ilyetén halmozása azután olyan összetett hatást fejt ki a szervezetre (elsősorban a vegetatív idegrendszerre), amitől a bevevő közérzete alaposan megvétózik. Rendszerint rosszabb lesz, mint amilyen eredetileg volt. S ez — paradox módon hangzik —, de így van, átmeneti időre feloldja a pszichés feszültséget. A „más” tehát a „jobb”, még akkor is, ha rosszabb ... Ez legalább akkora tényező a narkománia kialakításában, mint a szer közvetlen (gyógyszerhatástani) euforizáló hatása. Persze, azt sem szabad lebecsülni, csak egymagában nem magyarázza meg — különösen a valójában kellemetlen ízű és szagú kemikáliák (a legtöbb élvezeti méreg ilyen) megszokását. Gondoljunk csak arra, hogy az ember az undorító ízű és szagú ételt nem eszi meg akkor sem, ha tudja, hogy a tányér alján valamiféle ínyencfalat lapul. De ha azt remélheti, hogy az étel elfogyasztása árán „megváltozik a világ” benne és körülötte, akkor bizony alighanem rászánja magát... és megbirkózik a feladattal. Változó szenvedések Tudomásom szerint eddig még senki sem végzett olyan tárgyilagos összehasonlító vizsgálatokat, amelyekből kiderült volna, mikor szenvedett többet az emberiség: régen vagy most. Úgy vélem azonban, hogy ilyen felmérést nem is igen lehetne készíteni, hiszen a szenvedés, mint minden érzelmi élmény, annyira szubjektív természetű, hogy a legérzékenyebb elektronikus műszerrel sem lehet lemérni. A születésétől fogva erős vagy a fejlődése során megedződött, türelemhez szoktatott ember nagyobb fájdalmat és feszültséget bír elviselni, mint aki kis kora óta gyenge, vagy pedig a szerencsés sorsa elkényeztette. A szenvedésnek az az elemi— vagy másként: fizikai — formája, mint amilyen a fájdalom, az éhség és a szomjúság érzése, a tudományos, gazdasági és technikai fejlődés eredményeképpen — legalábbis a szerencsésebb néposztályok tagjai vagy a fejlettebb társadalmakban élő emberek számára, ma már enyhíthetővé vált. Csakhogy vannak és mindig is voltak a szenvedésnek bonyolultabb, nem anynyira fizikai, mint inkább lelki formái. Ilyenek például egy hoszszantartó, kellemetlen életszituáció, családi vagy munkahelyi konfliktus okozta feszült, esetleg kimondottan lesújtó, megalázó érzés. És ilyen mindig volt, mióta társadalomban él az ember. A társadalom formái változnak ugyan, történelmi szemmel mérve fejlődnek is. Az a körülmény azonban sohasem küszöbölhető ki, hogy az egyénnek alkalmazkodnia kell a társadalomhoz, a társadalom többi tagjához. Ez a dolog lényegéből következik, hiszen társadalomról nemcsak az ember, de az állatok világában is csak ott beszélhetünk, ahol több egyed valamiféle szervezett formában él együtt. Ez pedig az egyedek részéről állandó alkalmazkodást igényel. Ez az alkalmazkodás primitív társadalomban általában egyszerű, bár rendszerint nyers, sőt gyakran durva feltételek közt megy végbe. A civilizáció lehetőséget teremt arra, hogy az egyén