Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)

1969-12-16 / 50. szám

26 □ JL AJ** DR. AVAR PÁL EGY ELMEORVOS JEGYZETEI (7) Hazai szokások Aki ezt a cikksorozatot elolvasta, könnyen sze­rezhetett olyan benyo­mást, hogy a kábítószer­élvezet afféle nyugati szokás, a hanyatlás, a dekadencia egyik tünete. Régi, klasszikus formái ugyan valahonnan a Tá­vol-Keletről kerültek Nyugatra, s ott azután elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban burjánoztak el. Való igaz, hogy azokban az országokban, ahol a népes alvilág ezer szál­lal szövődik össze az üz­leti, gyakran fekete-üz­leti élettel, ahol az elké­pesztő gazdagság árnyé­kában ott található az elképesztő nyomor, a fajgyűlölet, a vallási el­lenségeskedések, nemze­déki lázongások és még számos más társadalmi feszültség, ahol az egyé­ni szabadság eszméjét úgy szokás értelmezni, hogy ne törődjön senki a másikkal, éljen min­denki, ahogy neki tet­szik, boldoguljon vagy pusztuljon, ahogy tud, ott a kábulat, a mámor, a mesterséges üdvözülés, vagy legalább a könnyű búfelejtés kereslete és kínálata igen nagyszámú ember lelki-üzleti ügyé­vé vált. Nem vagyunk kivételes nép, amiért akár a ha­gyományos, akár a mo­dern kábítószer-fogyasz­tók nemzetközi listáján mind a fejlett kapitalis­ta, mind a gazdaságilag elmaradott országok mö­gött „kullogunk”. Még az alkoholfogyasztás mező­nyében sem haladunk az élcsoportban, csak úgy a középhelyen. Jóval Franciaország, Portugá­lia, Olaszország, a Né­met Szövetségi Köztár­saság, Spanyolország és Svájc mögött. Elmond­hatjuk hát, hogy a nar­­kománia egyike azoknak a néppusztító rossz szo­kásoknak, ahol ezidáig — szerencsére — nem igyekeztünk megszerezni az elsőbbséget. Az idén júniusban fővá­rosunkban megrendezett nemzetközi kongresszu­son hazánk képviselője a referátumában megál­lapította, hogy Magyar­­országon a kábítószerek élvezete sohasem okozott különösebb társadalmi vagy közegészségügyi problémát. Ez, az előadó szerint, egyebek közt ta­lán a kábítószer árusí­tás szigorú ellenőrzésé­nek volt köszönhető. Ugyanakkor említést tett az egyéb, ugyancsak a rászokás veszélyével já­ró gyógyszerek jelenlegi elosztásáról, és utalt ar­ra, hogy milyen elvek szerint történik jelenleg a gyógyszerrendelések ellenőrzése, s mi módon lenne kívánatos korlá­tozni ezeknek a kocká­zatos gyógyszereknek a propagandáját. Nyilván arról van szó tehát, hogy a hivatalos méreg­jegyzékben sze­replő és kizárólag gyó­gyító célból rendelhető bódító-fájdalomcsil­­lapító, valamint élénkí­tő szerek helyett a szelí­­debb nyugtató, altató és csak kismértékben izga­tó drogok kerüljenek fő­ként felírásra az orvosi rendelőkben. Persze, na­gyon vitatható, hogy va­jon minden esetben helytelen-e rögtön a leg­hatásosabb szert alkal­mazni. Veszélyes lehet tehát bármiféle hangula­tot kelteni a műtéti fáj­dalmat enyhítő, a szél­sőségesen izgatott vagy szorongó állapotokat csillapító, a nagyon ala­csony vérnyomás követ­keztében fellépő baleset­­veszélyes bágyadtságot, aluszékonyságot szünte­tő, úgynevezett frissítő szerek rendelése és áru­sítása ellen. Mint min­den pszichiáternek, ne­kem is az a tapasztala­tom, hogy többet ártunk a betegnek, ha nem szüntetjük meg radikáli­san a nehezen elviselhe­tő fájdalmait, ha nem segítjük az alvását s ez­által oly fontos éjszakai pihenését a legnagyobb mértékben, ha nem csökkentjük a nagyfokú idegfeszültségét, nem oldjuk a szorongását, nem törekszünk a mér­téktelenül alacsony vér­nyomását felemelni, megtagadjuk tőle az egyébként kétségtelenül izgató hatású Gracidint, ami által megszabadul­hatna káros súlyfelesle­gétől; csak azért, mert minden hatékony szer­nek lehetnek — és álta­lában vannak is — mel­lékhatásai. És mert a közvetlen mellékhatáso­kon túl a hozzászokás veszélye is gyakran ott kísért a rendszeres, hosszabb szedés veszé­lyei között Debrecenben mindenki doktor ... Az orvosnak mindenkor mérlegelnie kell az ese­tet s a mérlegelés ered­ményeképpen döntenie afelől, miből származik nagyobb kára a beteg­nek: abból-e, ha szedi, vagy ha nem szedi a gyógyszert. Ez a mérlegelés az ese­tek többségében meg is hozza a szuverén dön­tést, mi több, az orvosi utasításban — ha van rá idő és hely — többnyire maga a döntéshez veze­tő következtetés is kife­jezésre jut. Néha azon­ban csak a diagnózis in­dokolja az „erős” gyógy­szer felírását. Az eset egyéni megítélése nem kerül papírra. A diagnó­zis végeredményben csak summázása az orvos íté­letének, a megfogalma­zás nem mindig tér ki a részletekre. Egyazon kórképen belül — esete válogatja — dönthet úgy is az orvos, hogy a radi­kális terápia helyett a természetre bízza a gyó­gyítás, a regeneráció fel­adatát ... A recept-felírást megta­gadó döntés azonban saj­nos, még manapság is gyakran okoz csalódást, sőt ellenérzést is a be­tegben az orvosával szemben. S ha az orvos nem elég közlékeny vagy ideje sincs az uta­sítását akárcsak egy rö­vid és népszerű magya­rázattal megindokolni, könnyen felmerül a gya­nú a betegben: baját nem veszik komolyan, ezért nem akarnak segí­teni rajta. S ha netán mégis sikerül kicsikar­nia legalább egyetlen receptet orvosától, le­gyen az akárcsak egy fiola vitamintabletta, mondjuk éppen vitamin­dús ételek szezonjában, máris megnyugszik, mert megkapta, ami ne­ki jár. Sok beteg az ilyen kicsi­kart orvosságot ki sem váltja, vagy ha kiváltja is, tüstént elsüllyeszti igencsak kétesértékű kincseket rejtegető gyógyszertárába. Régi közmondás, hogy „Debrecenben mindenki doktor”. Mint az előző cikkekből is kitűnt, a káros szenvedély, a nar­­kománia igen gyakran alakul ki laikusok be­tegségi tüneteiket csilla­pítani akaró öngyógyító törekvéseiből, szokásai­ból. Nem kell ahhoz sú­lyos betegnek lenni, elég a rossz közérzet, a rossz hangulat vagy egy kis idegesség ahhoz, hogy az emberek, különösen a kényelmetlenségeket, testi szenvedést, általá­ban a bajokat rosszul vi­selő emberek tájékozott­ságuknak és tapasztala­taiknak megfelelően ma­guk keressék meg a gyógyírt a rendellenes állapot megszüntetésére. A választás legtöbbször az alkohol és a tabletták (Antineuralgica, Karil, Barbamid, Andaxin, Se­duxen) között szokott el­dőlni. Bármelyiket vá­lasztja is a nervózus em­ber, feketekávét (2—3 duplát) okvetlenül iszik még hozzá, és cigaretta­adagját is felemeli. A „gyógy­matér­iáknak” ilyetén halmozása azu­tán olyan összetett ha­tást fejt ki a szervezet­re (elsősorban a vegeta­tív idegrendszerre), ami­től a bevevő közérzete alaposan megvétózik. Rendszerint rosszabb lesz, mint amilyen ere­detileg volt. S ez — pa­radox módon hangzik —, de így van, átmeneti időre feloldja a pszichés feszültséget. A „más” tehát a „jobb”, még ak­kor is, ha rosszabb ... Ez legalább akkora té­nyező a narkománia ki­alakításában, mint a szer közvetlen (gyógyszerha­­tástani) euforizáló hatá­sa. Persze, azt sem sza­bad lebecsülni, csak egy­magában nem magya­rázza meg — különösen a valójában kellemetlen ízű és szagú kemikáliák (a legtöbb élvezeti mé­reg ilyen) megszokását. Gondoljunk csak arra, hogy az ember az undo­rító ízű és szagú ételt nem eszi meg akkor sem, ha tudja, hogy a tá­nyér alján valamiféle ínyencfalat lapul. De ha azt remélheti, hogy az étel elfogyasztása árán „megváltozik a világ” benne és körülötte, ak­kor bizony alighanem rászánja magát... és megbirkózik a feladat­tal. Változó szenvedések Tudomásom szerint ed­dig még senki sem vég­zett olyan tárgyilagos összehasonlító vizsgála­tokat, amelyekből kide­rült volna, mikor szen­vedett többet az embe­riség: régen vagy most. Úgy vélem azonban, hogy ilyen felmérést nem is igen lehetne ké­szíteni, hiszen a szenve­dés, mint minden érzel­mi élmény, annyira szubjektív természetű, hogy a legérzékenyebb elektronikus műszerrel sem lehet lemérni. A születésétől fogva erős vagy a fejlődése során megedződött, türelemhez szoktatott ember na­gyobb fájdalmat és fe­szültséget bír elviselni, mint aki kis kora óta gyenge, vagy pedig a szerencsés sorsa elké­nyeztette. A szenvedésnek az az elemi­­— vagy másként: fizikai — formája, mint amilyen a fájdalom, az éhség és a szomjúság érzése, a tudományos, gazdasági és technikai fejlődés eredményekép­pen — legalábbis a sze­rencsésebb néposztályok tagjai vagy a fejlettebb társadalmakban élő em­berek számára, ma már enyhíthetővé vált. Csak­hogy vannak és mindig is voltak a szenvedésnek bonyolultabb, nem any­­nyira fizikai, mint in­kább lelki formái. Ilye­nek például egy hosz­­szantartó, kellemetlen életszituáció, családi vagy munkahelyi konf­liktus okozta feszült, esetleg kimondottan le­sújtó, megalázó érzés. És ilyen mindig volt, mióta társadalomban él az em­ber. A társadalom for­mái változnak ugyan, történelmi szemmel mérve fejlődnek is. Az a körülmény azonban so­hasem küszöbölhető ki, hogy az egyénnek alkal­mazkodnia kell a társa­dalomhoz, a társadalom többi tagjához. Ez a do­log lényegéből követke­zik, hiszen társadalom­ról nemcsak az ember, de az állatok világában is csak ott beszélhetünk, ahol több egyed valami­féle szervezett formában él együtt. Ez pedig az egyedek részéről állandó alkalmazkodást igényel. Ez az alkalmazkodás pri­mitív társadalomban általában egyszerű, bár rendszerint nyers, sőt gyakran durva feltételek közt megy végbe. A ci­vilizáció lehetőséget te­remt arra, hogy az egyén

Next