Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-05-15 / 20. szám
a tavat nevezték) 32 négyzetkilométernél is jóval nagyobb volt; Dinnyésnél dél felé terjedt ki. Hat négyzetkilométernyi nádast csatoltak a hajdani Fertő térségéből a mai Velencei-tó 4 négyzetkilométernyi nádvilágát érintetlenül őrző nyugati madárrezervátumhoz. A táj ősi élővilága ebben a védett övezetben háborítatlan él. Sőt, a Chernel-madárvártán dolgozó fehérvári ornitológus, Radetzky Jenő nemrég két új madárfajta megtelepedését figyelte meg a rezervátumban: a kék fűét és a fehérfarkú lilebíbicét. (Velük 340-re emelkedett a hazánkban eddig észlelt, illetve honos madárfajták száma.) A tavat tápláló északi vízfolyások — kellő vízügyi beavatkozás nélkül — nem lennének képesek pótolni a párolgás okozta veszteségeket. A biológusok részben a dús vízi növényzetet okolják: egyetlen nádszál literszám „fogyasztja” a tavi vízkészletet. A vízügyiek szerint a csekély vízmélység játssza a döntő szerepet. Nyaranta 1000 a napfényes órák száma, a sekély vízréteg átmelegszik (4—5 fokkal magasabb vízhőmérsékleteket szoktak mérni Agárdon, mint Siófoknál a Balatonban). Tudatos emberi beavatkozás nélkül a tó fél évszázadon belül halálra lenne ítélve, a már idézett VITUKI-jelentés szerint. A vízszintszabályozás érdekében épült a zámolyi és a pátkai tározótó. Itt gyűlnek össze a tavaszi vizek; a Császár-patak (a Velencei-tó „vízcsapja”) innen vezeti be a tóba az utánpótlást. (A fölös vízmennyiség a tó „lefolyóján”, a Kajtorcsatornán távozik.) A vízszabályozásnak köszönhető, hogy az utóbbi három évben nem csökkent 140 centiméter alá a tó átlagos vízmélysége. A nádirtások, a kotrások dr. Springer Ferenc VIB-főtitkár érvelése szerint a biológiai megfiatalítást szolgálják. (A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság Tőfelügyelőségének adatai szerint újabban a Császár-patak vízgyűjtőjén folyó intenzív mezőgazdasági művelés is elősegíti az elhínárosodást: a vízzel műtrágya- és növényvédőszer-szennyeződések jutnak a tóba. Most a patak torkolatában cserjésítéssel, természetes növényi „vízszűrőt” készülnek kialakítani!) A nádszigetek tűntével erősödő hullámzás is szándékolt: a tó víztömegének jobb oxigénellátását, tehát a biológiai fiatalítást szolgálja. Ezzel igyekeznek korrigálni a tó kedvezőtlen fekvésének hátrányait: ha másként, észak—déli irányban feküdne a tó, az uralkodó északi, „hegyi" széljárás segített volna menteni az elöregedéstől. . A part természetes növényvilágának —• így az északi szőlőművelő zártkertrendszernek — a védelmén túl erőteljes erdőültetési programot hajtanak végre. A vízminőség védelmében a növényzet a legjobb szövetséges, nem is szólva a levegő minőségének védelméről. A tóval szomszédos ipari centrum, Fehérvár gyárainak füstjét a Móriárok szelének „természetes ventillátora” szerencsére nem a tó felé, hanem délre sodorja. JOGOS AGGÁLYOK Zárszóul néhány aggodalmas vélemény. „Halpusztulást észleltem a felügyeletem alá tartozó északi partszakaszon. Megállapítást nyert, hogy ezt a Csontréti-patakba jutott szennyező anyagok idézték elő. A vízszennyező Velence nagyközségi közületeket figyelmeztettük. Azóta ez a káros jelenség megszűnt. De mi lesz, ha megismétlődik?” (Sasvári József mederőr) „A Tófelügyelőség megígérte, hogy idén nyáron már nem zavarják kotrás »melléktermékei« a strandolókat. De tudják-e állni a szavukat? A partra sodródott nádtorzsák évek óta kellemetlenkednek nekünk, most is több méter szélességben lepik a strandjainkat, nem győzzük kihalászni. Az iszappal is sok a gond , egy viharosabb nap moslékot csinál a vízből, gond lezuhanyozni utána. A hullámok legutóbb még a zagycsöveket is kiverték, összetörték néhány új lépcsőkorlátunkat.” (Sárosdi Béla, a velencei-tavi strandok gondnoka) „A vízisportpálya kedvéért kiirtják a nádat a velencei kanyarban. Partfal épül, mélyítik a vizet. Ez nem kedvez a tóban őshonos halak többségének.” (Moharos László, a nyéki Vörösmarty Tsz dolgozója, volt velencei halász) Megnyugtató választ kerestem. Burányi József a Tófelügyelőségen viszontpanasszal szolgál. A Halas-nádnál levő kotrási munkaterületet említi példaként: az uszadékot megfogó dróthálót önkényesen kinyitogatják — utuk megrövidítése érdekében — a csónakkal arra járók. Ez bizonyára így igaz. De erős hullámzás esetén a vízszint fölé fél méterrel emelkedő kerítésen át maga a víz is átemelheti a szennyező növényhulladékot. A „betonteknő” közkeletű vádja ellen a hivatalos VIB-álláspont felhozza: a partfalakról is lehet horgászni, s a természetes ívóhelyeket sem kell félteni, hiszen a halkeltetők pótolják ezt a szerepet. Ez az álláspont a Balaton hasonló példáira hivatkozik. A magyarázatok — a Velencei-tó jövője szempontjából — nem nyugtattak meg teljesen. A nagyszabású fejlesztési program végrehajtása, s a körültekintően megtervezett természetvédelmi intézkedések mellett a hangoztatott aggodalmak valóban csupán kellemetlen mellékkörülményeknek tűnnek. S nem is a programtervezet, hanem annak gyakorlati megvalósítása hibájából következtek be. Éppen ezért jobban oda kéne figyelni ezekre az aggodalmakra, kiválasztva a reális aggályokat a múlt nádi világának nosztalgiái közül. A tavat féltő horgászok nemcsak a nádas víz eredeti szépségeit szeretnék menteni, hanem bizonnyal nem egészen ok nélkül kételkednek benne: lehet-e valódi biológiai egyensúly néhány természetes ívásra alkalmas partszakasz meghagyása nélkül? A víz közepén irtásra fogott nádszigetek útját állnák az oxigéndúsító víz áramoltatásának. De számoltak-e a tervezők a hullámverés minden lehetséges következményével? Hiszen a közeli célok közé tartozik — épp környezetvédelmi megfontolásokból — a motorcsónakok teljes visszaszorítása. Akkor pedig ember legyen a talpán, aki szélben képes lesz kievezni a belső vizekre. Szabad-e — még a tó fiatalításának alapos indokán is — éveken át uszadékkal szennyezni a tavat? Bizony, a nagy kotrások mellé nagy őrizet is kellene; körültekintő elővigyázat az uszadék elszabadulásának megelőzésére. A déli part jelenlegi, nádhulladékkal éktelenkedő állapota erre figyelmeztet. A tavat féltő aggályoskodókat nem lenne szabad kézlegyintéssel elintézni. S erre épp a „nagyobbik testvér”, a Balaton példái figyelmeztetnek. MEKIS JÁNOS □ 13