Új Tükör, 1979. október-december (16. évfolyam, 40-52. szám)

1979-10-14 / 41. szám

pettyes öblítővizet. NAPI TÍZEZERÉRT — Nézze, kenyér meg só még csak kerül a vendég elé az asz­talra Berhidán is, de egy pohár víz már annál nehezebben — állapodik meg mellettem egy szikár termetű, föld felé bökő bajuszos, kajla kala­pos ember. Várunk a poros utcán. Ahogy te­lik az idő, egyre gyűlnek az üres vödrök, kannák, dézsák, hordók. A falu álmosító, délelőtti csendjét du­daszó veri fel. Nem vásári trombita hangja egy vidám kislegény kezé­ben, hanem egy 7000 literes vízzel teli tartályt sétáltató teherautó du­dája. Elégedett mozgolódás indul körülöttünk, készítik az edényeket. A Veszprémet Dombóvárral össze­kötő vasúti sínen nagyot zökkenünk, aztán letérünk jobbra. Magas kuko­ricás között vezet a girbe-gurba, kétoldalt kerekektől megsüllyedt földút. — Nem ilyen útra készült a Tra­bant — mondja a tulajdonos és el­nézést kérően letörli arcáról az iz­zadságot. Gyalog folytatjuk — még felakad az alja. A kukoricás végénél az akácfák gyér lombjai közt feltűnik a Fűzfői Nitrokémia papkeszi gyár­egysége. A lucernatarló engedelme­sen pattog a cipőnk alatt. Hirtelen érjük el, majdnem belelépünk. — Ez lenne az — simítja végig homlokát és nedves kezével nagyot suhint a föld felé Majoros János községi VB-titkár. — A bűnös. Előttünk a dús fű között alig 50— 60 cm széles ér csordogál a távoli domb alá, egyenesen a Séd patak­ba. A Nitrokémia gyáregységének kerítésénél jókora átmérőjű cső me­red a határra, öklendi a piszkos­­szürke, koromfekete pettyes öblítő­vizet. A LEKÖRÖZÖTT SZENNY­VÍZTÁROLÓK — Tavaly ősszel néhány lakó bejött a tanácsházára panaszkodni — tesz elém egy teli kólásüveg vizet a vb-titkár. Rajta címke: .,1979. jú­nius 11. minta”. A színéről ítélve akár debrői hárslevelű is lehetne. — Ez van — tárja szét a karját. Idézet egy feljegyzésből: „1978 júliusában a megyei KÖJÁL megvizsgálta az Ezüst- és a Károlyi tanyákon levő ásott kutak vizét. Megállapította, hogy emberi és állati fogyasztásra alkalmatla­nok. (...) 1979 januárjában a Vár­palotai KÖJÁL kimutatta, hogy a víz sárgás elszíneződésű, mely szul­­familsavat tartalmaz. A szulfamil­­sav emberre nézve toxikus anyag, a vérképző rendszert támadja.” Müller József műszaki előadó a község térképét rajzszögezi fel a fal­ra. — Látja, itt folyik át a falun a Séd patak. A vegyi szennyezés ki­zárólag a patakhoz közel eső kutak­ban észlelhető. A tanyák ivóvizei­nek szennyezését pedig két évvel ezelőtt csőtörés okozta. A gyáregy­séget a patakkal összekötő szenny­vízelvezetőt — amit maguk is meg­néztek — egy helyen átszeli a földút. Alatta csövön folyt át a víz, de valamilyen jármű a csövet fel­tépte, és a kocsiút gödreiben a szennyes lé szépen megindult a falu felé. Idézet egy újabb vizsgálati jegy­zőkönyvből : „­ 1979. február 12-én összehí­vott helyszíni bejáráson a szakha­tóságok a következő megállapításo­kat tették. Az ipari szennyezettség nagy valószínűség szerint a Nitro­kémia (NIKE) papkeszi (Colork­­kémia) gyáregységéből származik. (...) Ez a szennyezettség az 5900 lakosú községben már több mint 1000 embert érint. A víz nemcsak fogyasztásra, de tisztálkodásra, mo­sásra, főzésre sem alkalmas.” A későbbi vizsgálatok már azt is kimutatták, hogy a szennyeződés lassú ütemben terjed, a szennyezett területeken pedig állandósult. Ké­szült egy ennél érdekesebb és sokat­mondóbb felmérés is. . Egyidőben megvizsgálták a szennyvíztároló és néhány falusi kút vizét. A kapott eredményeket azután összehasonlí­tották. „A községi kutak szennye­zettsége kétszer magasabb, mint a tározóban levő szennyvízé.” — Képzelheti — néz rám ártat­lan tekintettel Majoros János, mi­közben elindulunk felfelé a faluba. — Ezer ember a nyakunkon, hát mi kapkodtunk fűhöz, fához. Vizet, ivóvizet kell szerezni. A Veszprém megyei Víz- és Csatornázási Válla­lat segítségével február közepe óta van is vizünk. Zacskós víz — tessé­kel maga elé egy sötét kis épület ajtajában. Műanyag tejesrekeszek sorakoz­nak a helyiségben. Valamennyi du­gig vízzel töltött literes tejeszacs­kókkal. A felirat: Veszprémi Tej­ipari Vállalat. Mindennap, késő délután ide fárul egy lovas kocsi, megrakják, aztán széthordják az ivóvizet. Na nem annyit, amennyi kell, csak 3 litert fejenként. A VIRÁG ELPUSZTUL, A KACSA FELBUKIK A Szigeti család portájának kapu­jában néhány percig várakozunk, míg a ház gazdája odébb tessékeli cseppet sem bizalmas kinézetű és termetű farkaskutyáját. — Mi még szerencsések vagyunk — tart szóval az asszony —, mert itt ez a kétezer literes tartály a há­zunk előtt. Nyár elején tették ide, meg még egyet a falu másik végébe. Állandóan töltik, innen aztán van jó vizünk. Szigeti László megigazítja dere­kán a munkásnadrágot, mint aki mindent nagyon röviden szeret el­intézni. — Nézze meg — húz fel a kere­kes kútból egy vödör vizet. — Lát­ja, mintha padlófestéket öntöttek volna bele. Pedig még egy pár hó­napja is milyen jó víz volt ez. Nem­rég fejeztem be a munkát. A ház­ban bent vannak a csövek, készen a fürdőszoba, beleöltem a sok pénzt, a csap végén meg nem csöpög sem­mi. — Hát mit csinálnak már ebbe a világba? — szól ki a kerítésen Arany Mária néni, Szigetiék szom­szédja. — Még vizet se ihatunk jót. A virág elpusztul tőle, a kacsa fel­bukik. Én nem mondom, igyekez­tek segíteni, mert most van zacs­kós víz, van két tartály a faluban, meg jár a dudás lajtos kocsi is erre­felé mindennap. De hát ez a víz meg túl van fertőtlenítve, sokszor tej ízű, meg a nagy melegtől megbuggyan abban a nylonban. Ihatatlan. — Ugyan már, Mari néni — pró­bálja csitítgatni a tanácstitkár. — Hát örülni kéne annak is, hogy leg­alább ilyen van. Meg lehet azt inni. — Meg-e? Na várjon csak — for­dul be indulatosan a konyhába. — Itt van m­­i­nd a kezembe egy K­- A Nitrokémia gyáregységének kerítésénél jókora átmérőjű cső mered a határra. Öklendi a piszkosszürke, koromfekete A víz nemcsak tisztálkodásra, de mosásra, főzésre sem alkalmas A szennyezettség már több mint ezer embert érint GANAK LÁSZLÓ FELVÉTELE 34 Q

Next