Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
1981-01-04 / 1. szám
TARTALOM A címlapon: Halász Judit és Szilágyi Tibor Neil Simon darabjában Keleti Éva felvétele (írásunk a 2.-3. oldalon) A hátlapon: Téli hangulat Kékesdy Károly felvétele Heti ajánlat Kaján: Páternoszter 2-4 Boldizsár Iván: Bécsi napló Örkényről, nélküle: Darányi Marianna: Társasház 6-8 Hans Bender: Gondolában 9 Fenyőtobozok (Dr. Debreczy Zsolt) Tamkó Sirató Károly és Kiss Tamás versei 10-11 Mientus Pirre, a mitikus vadrénszarvas (Papp Éva-Szabóky Zsolt) 12-13 Szentmihályi Szabó Péter: Rétegek Palasovszky Ödön: Morzsát szórtam az ablakomba (vers) 14-15 Vidor Miklós: Kerekecske-dombocska 16-17 Honfoglalók (Tanács István) 18-19 A mondabeli Petőfi (Dobos Ilona) 20-21 Márványképek (Tóbiás Áron) 22 Kellemetlen oldalunk 23 Régi perzsa szőnyegek (Gombos Károly) 24-25 Moldova György: Megtiszteltetés Köves József: Diplomácia Valló Péter egy napja (Békés Pál) 26-27 Nyugtassuk meg Maximust (Szántó Judit) Két szereposztásban (Kerényi Mária) Gyerünk a moziba be! (Székely Gabriella) 28-29 Galgóczi - hallgatva (Balog János) Közjáték Vichy-ben (Hunyady Judit) Foglalkozása: statisztaszervező (Garai Tamás) Verne Mór (Tamás István) 30-31 Rádió- és tv-műsor 32-33 Labda és könny a vízben (Molnár Károly) 34-35 Himnusz a munkához, Féner Tamás fotói 36-37 Tungsram-fesztivál Badenben (Flórián Tibor) Rejtvény 38 László Gyula: Az álmodozó kis patak Tandori Dezső: Madarak itthon, ősszel 39 Világ-Tükör Újjászületik Leonardo mesterműve (Pór Edit) Az új cölibátus (Barabás Tamás) 40-42 Hazai Tükör 43 A hal az első és a második vízben (Korcsai Kulcsár István) Orvosi üzenetek 44 (1980. november 13. hajnalban.) Egyszer, nem is olyan régen, egy örökkévalósággal ezelőtt, egymás mellett álltunk díszőrséget Darvas József ravatalánál. Egyszerre léptünk oda, egyszerre olvastuk el születési évszámát: 1912. Egymásra néztünk, még bólintanunk sem kellett, tudtuk, mire gondolunk , melyikünk fog a másik koporsója mellett őrséget állni? Később nem is egyszer ki is mondtuk, egymást ugratva, kacérkodva a hatvanévesek örök kérdésével. Amikor 79 júniusában megoperálták, arra gondoltam, vajon eszébe jutott-e a Darvas-temetés, de a világon mindenről hajlandó lettem volna vele beszélni, csak éppen erről nem. ő hozta elő. Már a Kútvölgyiben feküdt, abban a kettős szobában, ahonnan nem jöhetett ki többé, amikor megjelent a Magvetőnél kis könyve, a Négykezes regény. Egy délelőtt megérkeztem, biztosítottam, hogy jobb a színe, mint legutóbb, rámnézett, bólintott, de szemével azt mondta, hangosan nem tehette, mert Zsuzsa is a szobában volt, ne hülyéskedjél. Azután kért Zsuzsától egy kötetet. Beleírt valamit, nehezen, reszkető kézzel, félig fekve, egy kis deszkát szorítva a könyv alá. Behajtotta a fedelét, s tisztább hangon, mint műtéte óta bármikor, de csak úgy közömbösen odavetve, megkérdezte : „Emlékszel Darvasra?” Nem tette hozzá a temetés szót, ezt abban a szobában akkor hogyan is lehetett volna kiejteni? Azután átnyújtotta ujját a már aláírt oldal elé becsúsztatva, a kötetet. Hogy mit írt bele egyszer már elmondtam a televízióban, amikor a Négykezes regény Nyitott könyve műsora ment, meg is mutattam : „Iván! A célszaklagot én fogom először átszakítani. Te már csak második lehetsz.” Ezzel fogom befejezni az előadást ma este a Collegium Hungaricumban. Nem is előadás lesz: bevezető egy örkény-esthez. Megírhattam volna otthon, de nemcsak az utolsó percre halasztás megkövesedett szokása miatt írom ma hajnalban a szállodában. Kell hozzá egy kis bécsi légkör is, egy napig német beszédet hallani, németül beszélni, hogy ezen a nyelven fogalmazhassak. Az idegen nyelv megkönnyíti az érzelmek kifejezését : úgy látszik, nemcsak a szerelemben, hanem a barátságban és az emlékezésben is. Kezdeni majd ezzel kezdem. Elmondom, hogy Örkény Istvánról beszélnem egyszerre nagyon könnyű és nehéz feladat. Könnyű, mert életünk nagy részét, mit nagy részét? — az egészet egymás mellett, olykor együtt is töltöttük. Elmondom majd, hogy osztálytársak voltunk a pesti piaristáknál. Habozom még, hogy hozzátegyem-e: az iskolában nem érdekelte az irodalom, kinevetett bennünket, amikor Szabó Zoltánnal — szintén osztálytárs — megmutattuk neki első zsengéinket. Nem a minőségen nevetett, hanem a gondolaton, hogy ilyesmivel foglalkozunk. Nem, ezt mégsem mondom el, magyar irodalmi belügy. Az sem tartozik az osztrák közönségre, hogy amikor az érettségi után két évvel, ugyanazzal a Szabó Zoltánnal a Névtelen Jegyző című lapot szerkesztettük, megjelent Örkény és hozott egy kiváló novellát — azóta antológiadarab. Inkább azt mondom el, miért nehéz róla beszélnem : sokszor mintha önéletrajzot mondanék, pedig életünk folyama nagyon különbözött egymástól. Párhuzamosan haladtak mégis reményeink, félelmeink, valóra vált szorongások, és a feloldottak is, a sok újrakezdés, nem is az irodalomban, de a mindennapi magánéletben s méginkább a közben. A jó bécsiek úgysem értenék meg. Jobb lesz úgy fogalmaznom, hogy az élet helyett mindjárt a művekről legyen szó, és a művek előtt az írói szándékról, a stílusról, arról, amiben Örkény a kortársaitól különbözik. Filozofálgatnom vagy esztétizálgatnom természetesen nemigen lehet tizenöttizennyolc percben. De azt elmondhatom, hogy a mű és a lét, a megírt és az átélt viszonya Örkénynél paradoxonszerű és ezért kétszeresen jellemző. Először maga a paradoxon is gyakori nála fogalmazásokban és tartalomban egyaránt. Másodszor: a magyar irodalomban szokásos és hagyományos anekdotát teljesen leválasztotta magáról, és mégis minden írásában személyesen is jelen van. Majd utalok az egypercesekre, amelyeket ma este burgszínházi művészek adnak elő. Még jobb: utalok az In memóriám ö. I.-re, amit nem ő írt s mégis minden sora tőle származik. Vajon, ha kihoznák Bécsbe és eljátszanék, lefordítva persze, megértené-e a közönség? A kérdés ma estére is érvényes, hiszen az „In memóriám” javarészt egypercesek füzére s a Collegium Hungaricumban is ezekből olvasnak fel. Helyénvaló lenne, ha ott felvázolnám az egypercesek hátterét , a frontot, hiszen műsoron szerepel egy másik „In memóriám”: K. H. G.-nek, vagy K. Havas Gézának, a Szép Szó szelídlelkű és marótollú esszéistájának és glosszaírójának az emlékezete, Örkény legkeményebb írása. És hogytan értik majd meg azt az özvegy nememlékszem már kicsodánét, aki a háború után a nagy csöndben és semmiben szalonnát árul patkányok ellen, ha nem utalok a negyvenötös Budapestre, hiszen a felix Austria Bécse sértetlen maradt. Kell szólnom a felszabadulás nagy fellélegzéséről, majd az eufémisztikusan személyi kultusznak nevezett évek oxigénhiányáról, az illúziókról is és azok elvesztéséről és végül az új kezdetről, amelyben kibontakozhatott Örkény igazi stílusa, a groteszk. Ehhez nemcsak egy olyan ember kellett, aki a kort keservesen átélte és szerencsésen túlélte, hanem olyan, akiben megvolt az a titokzatos, amit az alkotás misztériumának nevez Aragon. Mindig jó dolog, ha az ember külföldi előadásban saját kútfején kívül más kutak fejéből is merít. Legjobb attól, akiről az előadás szól. Szerencsére az indulás előtt elkértem Radnóti Zsuzsától az összegyűjtött művek készülő interjú-kötetének kéziratát. Emlékszem a groteszknek egy epigrammatikus meghatározására. Egy félóra alatt ki is kerestem. Az újvidéki Hídnak adta és így szól: „A groteszk a valószínűtlen valószínűsítése.” Jó ég, hogyan adom ezt vissza németül? Verwahrscheinlichung einer Un Wahrscheinlichkeit? Megy ez? Majd ezt illesztem az utolsó dedikáció elé. % (Éjfélkor.) Váratlanul sokan voltak. A collegium emberei azt mondták, hogy ha hartvananhetvenen eljönnek, meg lehetünk elégedve, hiszen adtak ugyan Örkény darabot Bécsben, de neve mégsem közismert. Magyar írósors. Még neki is, pedig a Tóték és a Macskajáték áttörte a nyelvi elszigeteltség hangfalát, milyen nehéz valóban jelen lenni. A nagyterem tele volt. A ruhatáros büszkén újságolta, hogy 287 ruhatári jegyet adott ki, ez jó háromszázhúsz fő, hiszen sokan egy számra két kabátot tesznek. Az érdeklődéshez és a sikerhez hozzájárult, hogy két olyan nagy művész olvasott fel, mint Elisabeth Orth és Robert Wlachon, de a tény, hogy ezek ketten, Sebestyén György douce violance-ának is engedve, eljöttek, Örkény felismert jelentőségét bizonyítja. A Sótartót nem nagyon értették, a színész túl is játszotta, karjával mozgott, testmozgását is beleadta, s ezzel ártott az írás tiszta intellektualitásának. A hangya-történet a rabról, aki éveken át hangyát idomít magánzárkájában, magával is viszi orvosságos üvegcsében amikor szabadul, de otthon nicsen benne semmi, félelmetesen telibe talált: egy-két hallgató kuncogott, a többség dermedten ült. Néztem Elisabeth Orth-ot, amint puritán tartózkodással olvassa fel a K. H. G.-t és a szalonnát áruló özvegy Varsányinét. Nemcsak a szöveg volt ismerős, de a színésznő arca is. Az est után, cseresznyepálinkázgatva, az igazgató szobájában, ahol ö. I. nagyon jelen volt, megtudtam, hogy fiatalkorunk imádott Paula Wesselyének a lánya. Apja pedig nem más, mint Hörbiger Attila. Búcsúzásnál arra kért, csináltassak neki (in memóriám bécsi ö. I.-est). fotókópiát arról a dedikációról. BOLDIZSÁR IVÁN Bécsi napló Örkényről, nélküle □ 5