Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
1982-12-05 / 49. szám
SINKOVITS IMRE LEVELE A ma fiatalsága - a jövő Magyarországa Tisztelt Szerkesztő Úr! Köszönöm, hogy telefonbeszélgetésünk után, lapjában lehetőséget kapok nyilatkozni egy nemcsak a Nemzeti Színházat, de a Nemzetet érintő gondban. Köztudott, hogy a Nemzeti Színház szeptember 30-i Bánk bán előadása, ifjúsági közönség előtt kudarcba fulladt. Míg magam lelkiismeret-furdalással telve éltem napjaimat, hogy a színházi etikába ütköző módon saját szavaimmal szakítottam meg Katona József szövegét — rendre intve a fiatal nézők egy részét —, addig a hozzám érkező köszönőlevelek, írások, megjegyzések, Vámos László művészeti vezetővel és Aczél György elvtárssal való beszélgetéseim arról győztek meg: helyesen cselekedtem. Ezt bizonyította a hatvani Bajza József Gimnázium tanulóinak levele, akik szüleikkel és tanáraikkal ama botrányos perctől élvezhették végre csendben a Bánk bán előadását (melyre ők külsőben és belsőben egyaránt felkészültek), de ugyanezt köszönték a dunaújvárosi Makarenko Szakmunkásképző Iskola diákjai virágcsokrukkal és még számtalan levélíró. Megnyugvásomat fokozta, hogy a Köznevelésben Csontos Magda cikke nyomán több napilapunk is foglalkozott a történtekkel. Ezekután még több együttérző és felháborodott hangú levelet kaptam diákoktól, szülőktől, pedagógusoktól. Bár közreadhatnám, akárcsak egy névtelen nagykanizsai II-es gimnazista könnyekig megható levelét, okulásul a többieknek! (Ezúton szeretném megköszönni mindnyájuknak, mert ily sok levélre válaszolni nem tudok.) Majd felkeresett a Magyar Rádió lelkes riportere, Indri Gyula is, aki igencsak hasznos riportot készített velem, s az éppen öltözőmben tartózkodó együttérző nagykanizsai diákokkal és tanárjukkal: Harkányi Lászlóval. Legnagyobb örömömre megkeresett a Stúdió ’82 televíziós riportere is, Kepes András, ugyancsak ez ügyben. Kimentünk hát ajánlatomra a televízió forgatócsoportjával az óbudai Árpád Gimnáziumba, hogy volt iskolám falai között beszéljem el a történteket és fűzzek hozzá néhány személyes megjegyzést, tanácsot. Izgatottan vártam a következő héten e műsor adását. Ám örömöm lelohadt, belső izgalmam fokozódott. A riporter ugyanis egyrészt időkényszerből, másrészt sajnos, a televízióra jellemző betegségből eredően nyilatkozatomat úgy megvágta, hogy mondanivalóm lényegének csak fele-harmada maradt meg. Így esett, hogy ismét nem vették felnőttszámba az ország televíziónézőinek millióit, s a megvágásból nyert időt a riporter arra használta fel, hogy megmagyarázza a látottakat, miként kell érteni, értelmezni. Világsztárok, tudósok, írók, közéleti személyiségek után, én is megismerhettem, milyen az: „megvágottnak” lenni, így hát alkotmányos jogaimra hivatkozva, szeretném egyoldalúra nyírt profilomat plasztikusra, emberire igazítani. Azért választottam a riport színhelyéül többek között volt iskolámat, mert ott a kapun belépve volt egy emléktábla — sajnos, csak volt —, az első világháborúban elesett tanáraink, diáktársaink névsorával. Ez előtt álltunk minden reggel díszőrséget fél 8-tól 8 óráig, de azt ki kellett érdemelni. Innen, ebből a kültelki „proli iskolából” jártunk mi is diákelőadásokra. De arra tanáraink jó előre felkészítettek. Szentkuthy Miklós, Kunszert Gyula, Beresztóczy György, dr. Könözsi Lajos és Karádi Károly, aki egyúttal a cserkészcsapat parancsnoka is volt, ahol jellemességet, bajtársiasságot, etikus magatartást tanultunk még játékainkban is, és a felnőttek, tanárok, vezetők történelmi múltunk iránti tiszteletet. Hit és erkölcstanóráinkon szintúgy. De tett akkoriban a Nemzeti Színház dramaturgiája is — nem is keveset —, a diáknézőkért. A látott előadásokról dolgozatot írhattunk, s ezt a színház jutalmazta éves, féléves stb. diákbérlettel. Így nyert pályadíjat például Mádi Szabó Gábor kollégám, de Vámos László, a Nemzeti Színház jelenlegi művészeti vezetője is. Elmondtam még a riportban, hogy a felelősség az ifjúságért, a szűkebb, s tágabb környezetre hárul. (Szülő, család, iskola, ifjúsági szervezetek, s az egész magyar társadalom.) Tehát lelkifurdalásom ott volt indokolt, hogy ifjúságunkat nemcsak fegyelmezni, de félteni és nevelni kell, mert olyan lesz a jövő Magyarországa, amilyenné a ma fiatalságát neveljük. A televízió pedig, ha már arra érdemesít valakit, hogy közérdekű ügyben megszólaltassa, tartsa tiszteletben a riportalany legemberibb jogát, elmondott szavainak teljes tartalmú hitelességét. Végre a XX. század utolsó harmada meghozta annak lehetőségét, hogy egy Nemzet maga dönthet sorsa, jövője felől. Cselekedeteinket ennek felelőssége hassa át. Mert, hogy Illyés Gyula: Tiszták című darabjából vett idézettel zárjam soraimat: „Soha érdemesebb nem volt küzdeni! Éppen a halál mutat rá, mennyi itt a menteni való! Van föltámadás!” Tisztelettel és köszönettel: a Nemzeti Színház tagja, Árpád-öregdiák Egy új irodalomtörténet Jó félezer tagja van a Magyar írók Szövetségének, nem számítva most azokat, akik szövetségi igazolvány nélkül írnak. Ki tudna ekkora sereget értékrendbe állítani, mint tették hajdan, mondjuk Petőfi idején, a nebulókat előmenetelük szerint sorszámozó tanár bácsik? Irigylem Tamás Attilát, az új irodalomtörténet egyik szerzőjét, aki bátran nekivágott ennek a feladatnak, s ki tudta centizni az érdemeket. Pontosan tudja, hogy a mai magyar próza művelői közt Hernádi Gyulát nem érdemes jegyezni, Somogyi Tóth Sándor és Fekete Gyula ketten együtt jogosultak egy mondatra, ugyanennyire Karinthy Ferenc egymaga érdemesül, míg Konrád György két mondattal kiemelendő regényíró, Mészöly Miklós életműve pedig nevével címzett külön kis alfejezetbe kívánkozik. Ami a drámaszerzőket illeti, Mészöly Miklós „inkább külföldi színpadokon” játszott darabjai három mondatnyira értékelendők (bár egyik műve „a szocialista szemlélettől távol áll”), míg a hazai színpadjainkon is hosszú évek óta sikert arató Csurka István, Gyárfás Miklós, Karinthy Ferenc, Szabó Magda, Szakonyi Károly és mások, pusztán annyit érnek, hogy egy keveset mondó névsorban helyet kapjanak. A drámaíró Hernádi még ennyit sem. A költők közt az önálló kis alfejezetekben tárgyalt vagy legalább több mondatra méltatott poéták után Csoóri Sándor csak egy mondatot kap, Somlyó György és Rákos Sándor felet-felet, „a fiatalabbak” névsorban szerepelhetnek, de ahová bekerül Petri György, ott már nem jut hely Ladányi Mihálynak. Megfontoltan kerültem fentebb az állásfoglalást, de az ember nem bújhat ki a stílusából, s így talán szándékaim ellenére is érződött, hogy Tamás Attila ilyen megközelítéseivel aligha tudnék egyetérteni. Ha most mégsem merülök el ennek további dokumentálásában, arra két ok is késztet: 1. egyáltalán nem hiszem, hogy az irodalomtudós — szerintem — elfogult véleményeit vitatva én a megtestesült elfogulatlanságot tudnám képviselni; 2. nem illik többet beszélni egy olyan könyv záró fejezetéről, amely az egész magyar irodalomtörténet új szintézisét kínálja. De kell-e egyáltalán új szintézis? Az ismeretek halmozódása, s a szemlélet változása előbb-utóbb minden irodalomtörténeti összefoglalás érvényességét kikezdi, s ahogy múlik az idő, az ilyen kézikönyvek egyre kevesebb igazat mondanak az általuk feldolgozott korról, s egyre inkább a feldolgozók korának dokumentumaivá válnak. Mégsem hiábavalóság időről időre korszerűen összegezni az új kutatások eredményeit, kivált a szélesebb olvasóközönség számára, amelytől nem várható el a szakpublikációk naprakész ismerete. A Kossuth Kiadónál megjelent, csaknem félezer oldalas új szintézis, A magyar irodalom története, a mai írókról adott vázlattól eltekintve, ilyen korszerű összefoglalás. Kiváló tudós vállakozott a szerkesztésre, Klaniczay Tibor, aki nemcsak szűkebb, magyar- és világirodalmi szakterületén elért imponáló eredményeire támaszkodhatott, hanem kiterjedt tudományszervezői tapasztalataira is — s ami nem kevésbé fontos: jó együttest kért fel a közös munkára. A régi magyar irodalmat Nemeskürty István, a XIX. századi irodalomtörténet első felét Orosz László, második felét Németh G. Béla, a XX. századét Tamás Attila foglalta össze (s hadd nyugtázzam, hogy századunk klasszikusairól gazdag ismeretek alapján rajzol modern képet). Az utolsó fejezet címe: Magyar irodalom az országhatárokon kívül, ami elvben az emigrációs irodalmat is magában foglalná, de Görömbei András különben korrekt munkája sajnos csak a szomszédos szocialista országok magyar irodalmára terjed ki. Nyilván azért, mert a kötet alapozása akkor kezdődhetett, amikor még nem bontakoztak ki kapcsolataink az emigrációs irodalom javával. A szerzők neve megbecsült a szűkebb szakmában s remélhetőleg azon túl is, ketten közülük országosan s méltán ismert irodalmárok, ismeretterjesztő és „tömegkommunikációs” szereplésük révén is — természetesen Nemeskürty Istvánra és Németh G. Bélára gondolok. Hadd időzzek el egy pillanatra Orosz László nevénél. A tudományban persze csak az eredmény számít, mégis talán érdemes felhívnom a figyelmet arra, hogy Orosz László negyedszázadon át csak középiskolai tanári munkája mellett foglalkozhatott kutatásaival, mindama segítég nélkül, amelyet egy tanszék vagy intézet belső tagja kaphat műhelyétől. A nagy akadémiai irodalomtörténet főszerkesztője, Sőtér István, s a III. kötet szerkesztője Pándi Pál annak idején mégsem félt országosan ismert tudósok között felléptetni a többszörösen is hátrányos helyzetbe került fiatal kutatót. Orosz erre egy kitűnő fejezettel gazdagította a kötetet, azóta pedig Katona-, illetve Berzsenyi-könyvével végképp igazolta a bizalmat. Küzdelmes pályája azért tanulságos, mert jelzi, hogy az oktatás középszféráiban is milyen tartalékai lehetnek még az irodalomtudománynak. Klaniczay Tibor nyilván azért is választotta ezt a csapatot, mert a tudományos felkészültség mellett az írói készségeket is figyelembe kellett vennie egy nagyközönségnek szánt mű esetében. S bár egyéni csillogásokra egy kollektív munka esetében nemigen nyílik mód, elmondhatjuk, hogy némely lexikális részlet kényszerűen szürke mondataitól eltekintve az egész könyv stílusában is üdítően különbözik sok „akadémikus” szövegtől s szinte olvastatja magát. Kivált Nemeskürty és Németh legszebb írói portréi a népszerűsítés követelményeinek és az elegáns esszéstílusnak mintaszerű egyesítését példázzák. Némely részletről persze a régiek kapcsán is lehetne vitázni, de erre itt nincs tér. A Tódor Ildikó sokoldalú bibliográfiai szemléjével s a Fábri Magda által összeállított szép képgyűjteménnyel gazdagított kötetet jó lélekkel lehet ajánlani az olvasók figyelmébe: klasszikus irodalmunkról tudományosan alapozott összegezést ad, a mairól pedig olyan vázlatot, amellyel minden érdeklődő olvasó tanulságosan szembesítheti a saját nézeteit. FEKETE SÁNDOR