Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)
1985-06-02 / 22. szám
Nekünk jutalom RÁDIÓJEGYZET Gáti József jutalomjátéka Oidipusz király A Rádiószínház bemutatója. Rendezte: Bozó László; dramaturg: Mesterházi Márton; zeneszerző: Durkó Zsolt. Szereplők: Gáti József, Páger Antal, Sinkovits Imre, Szabó Sándor, Avar István, Horváth Sándor, Nagy Attila, Tomanek Nándor, Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Lukács Sándor. A csaknem két és fél ezer év alatt volt ideje az emberiségnek Szophoklész művészetéről vagy éppen Oidipusz egyéniségéről s jelentőségéről gondolkoznia. Meg is tette, cáfolva a költő és hőse bölcs figyelmeztetését a múlandóságra. Cáfolva? Talán inkább aláhúzva azt, hogy ami mégis, mindennek ellenére fönnmarad, azt érdemes alaposan megforgatni és az eszünkbe vésni. (Csak a görög tragikusokat olyannyira izgató sors különlegességeként említem, hogy az Oidipusz király tudvalevőleg csupán néhányadmagával maradt fönn Szophoklész roppant termékenységű műhelyéből a maga valójában — és ez még egy keserű fintor a nagysággal és maradandósággal szemben.) Mi maradt hát nekünk, közönséges embereknek, amikor még a félistenek is — Szophoklészt héroszként tisztelte népe — halandók, sőt az istenek hatalma is véges? Hátha valóban csak az a bölcs rezignáció, amely ugyan tettre, netán tökélyre tör, de ismeri korlátait, és pontosan ezzel teszi emberségessé az életet, a munkát, a művet. Helyben vagyunk. Én ugyanis ebben találom a 70 évessé lett Gáti József művészi magatartásának erejét, lényegét. És, hogy színészként, művészként is annyian a legszívesebben tanár úrnak szólítják, alighanem szintén e habitus kisugárzásának tulajdonítható. A rádió, amelynek persze hogy erőssége, egész heti programmal ünnepelte a művészt. Ezen belül két bemutatóval, amelyek közül — lapzártáig — az Oidipusz királyt volt alkalmán meghallgatni. Sok bölcset mondtak már e remekműről és magáról Oidipuszról. Ha jól utánagondolok és főleg, ha a könyvespolcot sem kerülöm el, fölidézhetem akár Péterfy Jenő, Babits, Szerb Antal megállapításait — az utóbbi kettő, akaratlan, még vitatkozik is egymással —, vagy az újabbak közül Falus Róbert, Trencsényi Waldapfel véleményét. És ez is csak válogatás a csipetnyi magyar hozzájárulásból. Nem tallózom tehát. Rábízom magam az olyannyira megbízható Hozóra, és a feladatért nem kevésbé hevülő Mesterházi Mártonra. De mindenekelőtt magára Gáti Józsefre, aki — a görög tragédia sajátossága szerint — oszlopa és értelmezője az előadásnak. S miközben őket — önmagamat is ellenőrzöm. Amint az csak koncerten szokás, magam elé veszem a szép választékban rendelkezésre álló régebbi és újabb hazai kiadások közül a legfrissebbet, persze Babits nyomán. A hatás többszörös. Gáti beszéde — egyesítve versmondói és színészi, mi több, rádiós színészi képességeit — természetesen teljesen fölöslegessé teszi a nyomtatott szöveg követését. Pedig a babitsi Oidipusz mondandója nem valami könnyűgalopp, sokkal inkább a valkűrök lovaglása, avagy — kevésbé tetszetős hasonlattal, de találóbban — Beethoven V., Sorsszimfóniája (amelyet mellesleg egy nappal később csodás Klempererverzióban közvetített a rádió). Tehát teljes figyelmemmel Gátit követem, és szemem éppen csak pásztázza a nyomtatott sorokat, hogy fölismerjem a szükségszerű elhagyásokat. Mit is mondhatnék? Valóban tökéletes munka. Amit hallok teljes egész! Ne vegyék zokon a bálványimádók, a félisteni Szophoklészből is lehet — ha kell! — „húzni”. (Ami természetesen nem fölmentés a szükségtelen hamisításokra.) Gáti szigorú előadó, önmagához az, ami éppenséggel megkönnyíti a közönsége dolgát. A csapongva „értelmező” színész állandóan leckét ad hallgatójának, szinte stresszben tart: jól értem-e, amit mondani akar vagy sem? Gáti előadásának mindössze annyi rejtélye marad, amit maga a szerző sem akart fölfedni, meglehet, nem is tud megfejteni. Szophoklésznél, kivált az Oidipusz királyban, akad olyan is, amilyen is. Egyebek közt ezért őszinte, emberi, ezért izgalmas. Hozzátehetném, hogy ezért modern vagy mai, de ez már annyira közhely, hogy fölösleges hangoztatni. A rádió bemutatójában mindez ismét nyilvánvalóvá lett. Meghallani való élménnyé, csak hát meg is kellett hozzá hallgatni! Vajon megtették-e annyian, amennyire megérdemelte? BALOG JÁNOS Gáti József 30 □ Tűzoltó, vesszőparipán „SZERENCSÉS ESETBEN MŰVÉSZET IS LEHET " Ha egy tizenkét részes sorozat hatodik darabjánál elfogy a pénz, ha beteg lesz a rende-ző, ha összevész a stáb a szerzővel, ha cigánygyerekek potyognak az égből — őt hívják. Azonnal, rögtön, soha többé, csak most az egyszer. És Bodnár István, a harminc-egynéhány éves rendező jön, rendez, ideáll a kamera mögé, beül a vágószobába, sőt, még a szerepet is eljátssza. Ha van televíziós „tűzoltómunka”, akkor ő azt csinálja. — Most, ahogy jöttem idefelé, pirosat kaptam és elgondolkoztam: mi lenne, ha belehajtanék, csattanás, karambol és végem. Akkor maga most mit írna rólam? Mit tudna összeszedni, ha azt mondanák, hogy írjon nekrológot?! Nincs mit leírni! Hogy én rendezem a Mitiöket meg az Elmebajnokságokat, a Parabolát, és közvetítek a Zeneakadémiáról koncerteket? Hogy én rendeztem a 144 nótát, meg az Egymillió fontos hangjegy jó néhány darabját? A nézőnek még nem ugrik be, hogy, „ja, az a Bodnár, aki azt rendezte”. Azt én még nem csináltam meg. — Ezzel nincs egyedül az életben, sőt a televíziós rendezők között sem. Viszont 17 éve csinálja, van róla véleménye! — Véleményem van, sőt! Rá kellett jönnöm, hogy már vesszőparipáim is vannak, amelyekről sokat beszélek. És szeretném, ha most nem ezekről beszélnénk. — Rendben, én is olvastam a Rádióújságban, a Jelképben. Ha azt akarja, hogy most ne ezekről ejtsünk szót, kérem, fogalmazza meg őket. — 1. Az igazi televízió az élő adás. 2. Csak az televíziózzon, aki tudja. 3. A televízió nem műfaj. Ezek a leggyakrabban meglovagolt vesszőparipáim. — Hogyan került a televízióhoz? — Apám, ugyancsak Bodnár István néven, rádiórendező. Gimnazista koromban szerzett be engem a tévéhez, én voltam az öcsi, aki leszaladt a büfébe kávéért, meg aki számolta a táncdalfesztivál szavazatait. 18 évesen, érettségi után felvettek, és én is végigjártam szépen a szamárlétrát. Nagy előnnyel indultam: nem tévedtem el a házban! Tudja, hogy ez milyen óriási előny? Másodaszszisztens lettem, majd rekordidő alatt, másfél év múlva első asszisztens. 1974-ben a Cigányzene című sorozat rendezőjét az 5. rész leforgatása után behívták katonának. Mivel mindenki egyeztetve volt, mind a 12 részhez, a 6. és a 7. részt én rendeztem. Ez a két első rendezésem is beugrás volt. Ekkorra már tudatosult bennem, hogy én már csak ezt akarom csinálni. És akkor, egy hónapra bekéredzkedtem a Tv-Híradóhoz esténként, a stúdióba. És figyeltem. Hogy hogyan csinálják, hogyan kommunikálnak egymással, hogyan irányít a rendező, mit csinál a műszak, hogyan működik ez a bonyolult szervezet. — Mert az igazi televízió az élő adás. — Igen. 1976-ban felvettek a főiskolára, Horváth Ádám osztályába. Ez a Színház- és Filmművészeti Főiskola legjobb képzési formája, a munka melletti, esti oktatás. Mert ha valakit a középiskolából felvesznek, s a rendezői diplomával a zsebében ide bekerül, elkeseredett ember lesz, mire ezt megtanulja. Meg lehet álmodni ugyanis, hogy a stúdióban áll a kacsalábon forgó kastély, s hogy az milyen szép, lírai ... De hogy mitől forog?! Honnan látom? Hogy lesz megvilágítva? Ezeket nem megálmodni, hanem tudni kell. — Tehát csak az televíziózzon, aki tudja? Ha úgy hozná a sors, hogyan tanítaná a televíziót? Mit tanítana? — Vezényszavakat! Most, ha benyit egy-két-öt stúdióba, mindenütt másképp hallhatja, hogy „felvétel indít!” De a többi felszólító módunk is félreérthető. ÁLLJ! Ki álljon, hova és miért? INDULJ! Mi esetleg vissza akartuk nézni a felvett anyagot, a képmagnó kezelője, aki csak az utasítón hall, azt hitte, hogy újra felvesszük. S letörölte a legjobb jelenetet. A mi feladatunk: tetten érni a múló pillanatot, és ilyenkor nincs szorongás, fáradtság, betegség, ihlethiány. Olyan embereknek kell csinálniuk ezt a munkát, akiknek a technikai megoldás, a létrehozás, a megcsinálás reflexszerűen a birtokában van. — Ez a tévéjátékra is érvényes? — Feltétlenül. Legfeljebb a kritika „korrekt” munkát emleget majd. A televízió eszköz — és nem műfaj —, olyan eszköz, amellyel különböző műfajú dolgokat lehet csinálni, szerencsés esetben még művészetet is. — Tudja-e, hogy beszélgetésünk során minden egyes vesszőparipájáról szó esett? — Lehet. De hát a televízióról — meg a vesszőparipáimról — szól az életem. TORDAY ALIZ A felvétel a szegedi stúdióban készült Az első kisopera rendezése közben Adam A nürnbergi baba.