Új Tükör, 1986. október-december (23. évfolyam, 40-52. szám)

1986-10-05 / 40. szám

VASI HEGYHÁT, TÁJHÁZZAL Ellentétben azzal a harmincezer ma­gyarral, akik abban az esztendőben vándoroltak ki Amerikába, Gothár István és Bedics Anna úgy döntött: egybekelnek, s szülőfalujukban épí­tik fel házukat. 1891-et írtak akkor, s a hegyháti falucskában a zsúpfe­­deles paraszti hajlékok eggyel is­mét gyarapodtak. Vajon az építke­zésen serénykedők fülébe eljutot­tak-e az országos hírek? Hogy má­jus elsején Orosházán a csendőrök ünneplő munkások közé lőttek, hogy Battonyán aratási tizedért tün­tettek a földmunkások, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia, a Né­met Birodalom és Olaszország kö­zött megújították a Hármas Szövet­séget? Megfejthetetlen titkok ezek; igaz, titkok nélkül nem szabad élni. Va­lószínű, hogy hétköznapibb gondo­latokkal tértek esténként nyugovóra a hegyhátszentpéteriek. Teszem azt, szapora gyerekáldást kívántak ma­gukban az ifjú párnak. Az természetes, hogy a történel­münket formáló lényeges esemé­nyek a tankönyvek lapjain olvas­hatók. Ám véletlen és szerencse, hogy Gothár István és Bedics Anna háza még ma is áll a Hegyhát egyik dombhajlatában. Véletlen, mert a sok közül épp az övék maradt meg; szerencse, mert dolgozott itt a kör­nyéken egy lelkes tanárember, aki fejébe vette, megmenti az öreg há­zat környezetével együtt. Átörökíti a jelennek egy ma már nem létező paraszti életforma szellemiségét, tárgyi valóságát. Ez a pedagógus a falun tanítók azon fajtájából való, aki pontosan tudja: keveset ér a szépen szerkesztett tankönyvi mon­dat, bemutatott fénykép, tapaszta­lás nélkül. Hogy magunkba építsük a múltat, nemzeti önismeretünket gazdagítsuk, nos, ezért el kell men­nünk a kastélymúzeumokba, a her­cegi palotákba, szét kell néznünk a táncparkettes ebédlőkben, a drapé­riáktól súlyos szalonokban. S ha kis­sé hajlott háttal is, de be kell lépni a falumúzeumok parasztházainak hát­só kamrájába, ahol sajátos illattal fogad a gabonatároló és a liszteslá­da, a falon medence függ, a zsiros­­bödönök mellett kupicok és zsom­borok sorakoznak, ahol a mángor­ló hanyag mozdulattal támaszko­dik a háromlábú fejőszékhez. Ha a szemközti tisztaszobában nem si­míthatjuk végig a fából ácsolt gye­rekjárókat, ha nem hunyoroghatunk a vaksi ablak gyár világa mellett betűzve a szemöld-gerendába vé­sett üzenetet, akkor valamit pótol­hatatlanul elmulasztunk. Hegyhátszentpéteren 1978-tól tájháznak hívják a korabeli építés­sel felújított zsuppos portát. A fa­lubeliek, a hegyhátiak szívesen ad­ták a pedagógusnak és az általá­nos iskola helytörténeti szakkörösei­nek mindazt, ami padláson, pajtá­ban megmaradt: a szobába a fa­tálast, a falitükröt, az asztalt és a sarokpadot, a konyhába a cserép­edényeket és fazekakat, a kamrába a tárolókat. A parasztősök ötletes­sége, praktikus gondolkodása, já­tékos kedve a gyerekbölcsőn épp­úgy nyomot hagyott, mint a fara­­gott-festett házormon. Megnyugta­tóan szép ez így együtt: az udva­ron a sövénykerítéses pajta, előtte a dombon félúton megkapaszkodó kisház. Saját földrajzi hazájában átörökített történelemdarabka. Mondják a falubeliek, hogy éven­te sokan felkeresik a tájházat. A Tájak, Korok, Múzeumok pecséte­lő állomása, a környék iskolásainak kirándulóhelye, s bekapcsolódott már az országos turistaforgalom vérkeringésébe is. P. SKODA IRÉN HORVATH PÁL FELVÉTELEI 201

Next