Új Tükör, 1986. október-december (23. évfolyam, 40-52. szám)
1986-10-05 / 40. szám
VASI HEGYHÁT, TÁJHÁZZAL Ellentétben azzal a harmincezer magyarral, akik abban az esztendőben vándoroltak ki Amerikába, Gothár István és Bedics Anna úgy döntött: egybekelnek, s szülőfalujukban építik fel házukat. 1891-et írtak akkor, s a hegyháti falucskában a zsúpfedeles paraszti hajlékok eggyel ismét gyarapodtak. Vajon az építkezésen serénykedők fülébe eljutottak-e az országos hírek? Hogy május elsején Orosházán a csendőrök ünneplő munkások közé lőttek, hogy Battonyán aratási tizedért tüntettek a földmunkások, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia, a Német Birodalom és Olaszország között megújították a Hármas Szövetséget? Megfejthetetlen titkok ezek; igaz, titkok nélkül nem szabad élni. Valószínű, hogy hétköznapibb gondolatokkal tértek esténként nyugovóra a hegyhátszentpéteriek. Teszem azt, szapora gyerekáldást kívántak magukban az ifjú párnak. Az természetes, hogy a történelmünket formáló lényeges események a tankönyvek lapjain olvashatók. Ám véletlen és szerencse, hogy Gothár István és Bedics Anna háza még ma is áll a Hegyhát egyik dombhajlatában. Véletlen, mert a sok közül épp az övék maradt meg; szerencse, mert dolgozott itt a környéken egy lelkes tanárember, aki fejébe vette, megmenti az öreg házat környezetével együtt. Átörökíti a jelennek egy ma már nem létező paraszti életforma szellemiségét, tárgyi valóságát. Ez a pedagógus a falun tanítók azon fajtájából való, aki pontosan tudja: keveset ér a szépen szerkesztett tankönyvi mondat, bemutatott fénykép, tapasztalás nélkül. Hogy magunkba építsük a múltat, nemzeti önismeretünket gazdagítsuk, nos, ezért el kell mennünk a kastélymúzeumokba, a hercegi palotákba, szét kell néznünk a táncparkettes ebédlőkben, a drapériáktól súlyos szalonokban. S ha kissé hajlott háttal is, de be kell lépni a falumúzeumok parasztházainak hátsó kamrájába, ahol sajátos illattal fogad a gabonatároló és a lisztesláda, a falon medence függ, a zsirosbödönök mellett kupicok és zsomborok sorakoznak, ahol a mángorló hanyag mozdulattal támaszkodik a háromlábú fejőszékhez. Ha a szemközti tisztaszobában nem simíthatjuk végig a fából ácsolt gyerekjárókat, ha nem hunyoroghatunk a vaksi ablak gyár világa mellett betűzve a szemöld-gerendába vésett üzenetet, akkor valamit pótolhatatlanul elmulasztunk. Hegyhátszentpéteren 1978-tól tájháznak hívják a korabeli építéssel felújított zsuppos portát. A falubeliek, a hegyhátiak szívesen adták a pedagógusnak és az általános iskola helytörténeti szakköröseinek mindazt, ami padláson, pajtában megmaradt: a szobába a fatálast, a falitükröt, az asztalt és a sarokpadot, a konyhába a cserépedényeket és fazekakat, a kamrába a tárolókat. A parasztősök ötletessége, praktikus gondolkodása, játékos kedve a gyerekbölcsőn éppúgy nyomot hagyott, mint a faragott-festett házormon. Megnyugtatóan szép ez így együtt: az udvaron a sövénykerítéses pajta, előtte a dombon félúton megkapaszkodó kisház. Saját földrajzi hazájában átörökített történelemdarabka. Mondják a falubeliek, hogy évente sokan felkeresik a tájházat. A Tájak, Korok, Múzeumok pecsételő állomása, a környék iskolásainak kirándulóhelye, s bekapcsolódott már az országos turistaforgalom vérkeringésébe is. P. SKODA IRÉN HORVATH PÁL FELVÉTELEI 201