Új Tükör, 1988. április-június (25. évfolyam, 14-26. szám)
1988-05-29 / 22. szám
[Immár több mint fél éve, hogya kormány meghirdette az úgynevezett egészségmegőrzési programot és egyszer csak ömleni kezdett a rádióból, de leginkább a televízióból a kép és a szó: ne egyél, ne dohányozz, ne igyál, mumusként leselkednek rád a rizikófaktorok. A sok tiltás mellett azért szerencsére volt egy buzdító jelszó is: Mozogj! Köztudottan kampányszervező nép vagyunk, eddig is volt ilyen-olyan próba, családi edzésnap, IBUSZ- maratoni és fut hol ez, hol az, hol itt, hol ott. Am a rendszeres, átgondolt, minden korosztály számára megfelelő és anyagilag is elérhető mozgáskínálat még mindig igencsak kevés. A Fővárosi Egészségnevelési Intézet az Ipari Reklám és Propaganda Vállalat Rákóczi úti kiállítóházában rendezett egy hétig tartó kiállítást, némi vásárral és szolgáltatási kínálattal. Naponta mintegy 400 érdeklődő tévedt be a szerény hirdetéssel díszített kapun. Ez bizony nagyon kevés. A legtöbben az edzettségi felmérés iránt érdeklődtek és önként vállalták a vérvétel kellemetlenségeit, hogy másnapra megtudják a vércukor- és a vérzsír- (koleszterin-) szintjüket. Az eredmény értékelése még folyik, de már első látásra is elszomorító. A megmértek egyharmadának adatai kifejezetten roszszak, egyharmadának közepes, míg csupán egyharmadának elfogadható az eredménye. Nem kevésbé gyenge a vitálkapacitás eredménye: a megmértek háromnegyed része az átlagérték alatt teljesített. Az emberek valószínűleg érzik, hogy az egészségükkel valami nincs egészen rendben és szeretnék önmagukat ellenőrizni. Talán ezért is volt elsöprő sikere a Medicor által kínált megvásárolható vérnyomásmérőknek, körülbelül négyezer darabot adtak el, és az új tulajdonosokat meg is tanították a mérésre. Hasonló sikerrel járt a Sportkórház és a Fővárosi Egészségnevelési Központ számítógépes fittségi felmérése. Pedig az eredmények itt sem voltak vigasztalóbbak. Az emberek mégis sorban álltak, őszintén beismerték bűneiket, a sok elfogyasztott kalóriát, a mozgáshiányt, tudomásul vették, hogy ilyenformán veszélyesen élnek, és jóllehet talán elolvasták a legegyszerűbb mozgásformákba bevezető brosúrákat, kételkedem benne, hogy már másnaptól kezdve netán gyalog tették meg a munkahelyükre vezető út egy csekély részét. Mert a különböző szabadidőközpontok, sportegyesületek által szervezett gimnasztikai bemutatókba a helyszínen nemigen kapcsolódtak be, de legalább megígérték, hogy majd beiratkoznak. A földszinten, ahol táplálkozási árubemutató és új, kalóriaszegény ételek-italok kínálata várta a látogatókat, nem volt csúcsforgalom. Mint ahogy a különböző szobai sportsze- M rek iránt sem volt nagy a keres- M let. A tekergő, a nyújtózz vagy a ■ labdát visszaadó teniszasztal bizo- ■ nyára elkelne jó néhány sportkör- M ben, elsősorban a lakóhelyeken. A MM megnyitást követő konferencián dr. Frenkl Róbert, a Testnevelési Főiskola tanszékvezetője elmondta, hogy ‘ a rohamosan terjedő városi életmód együtt jár a mozgásszegénységgel és ennek nem csupán egészségkárosító hatása van, de negatívan hat a társadalmi tudatra is, mi több, dehumanizál. Ezért a mozgás, vagyis a sport bizonyos értelemben értékvisszamentő, biológiai tartalmú humán tevékenység. Megfogalmazódott a teljes egészség fogalma is, amely a társadalom testi és lelki jólétét tartalmazza és az ehhez vezető módszer nem nélkülözheti a sportot, a mozgást. Testi-lelki szociális jólétet hirdet a Magyar Egészségvédők Sportegyesülete is, amely rendszeres és hatásos edzést, tartalmas szórakozást kínál mindenkinek, aki jelentkezik csütörtök délutánonként a Bakáts u. 8. sz. alatti klubjukban. A kiállítási helyiségek falait remek gyerekrajzok díszítették. Ezekből minden különösebb magyarázat nélkül nyilvánvalóvá vált, hogy a mozgás öröm. A legjobban sikerült pályaművek alkotóit vásárlási utalvánnyal jutalmazták, mint ahogy sportfelszerelést nyerhetett a legfittebb család és a legfittebb nyugdíjas is. Kár, hogy ez a szolgáltatással egybekötött kiállítás csak egy hétig tartott nyitva. Kampányszerűen. Majd jövőre újra ugyanitt. Remélhetőleg akkor nem fog elzárkózni az ügy népszerűsítésétől sem a tévé számos magazinműsora, sem a híradó. És a kiállítók között ott lesznek a népszerű sportdivatcégek, mint a Puma, az Adidas vagy netán a Butterfly, meg a magyar szobabiciklik, evezőpadok, és más vonzó sportszerek. Most még egy egyszerű ugrókötél sem kínálta magát. A fitt szó, amely edzettséget, jelent, tért hódít a magyar szóhasználatban is. Főleg azért, mert az edzettség vagy az erőnlét kifejezések szorosan kapcsolódnak a versenysporthoz. Márpedig, ha valakire azt mondjuk: fitt, az nemcsak egészséges, de könnyedén és mosolyogva veszi az élet akadályait. Sikeres. Külsőleg, belsőleg tevékeny, takaros, még ránézni is jó. Hát akkor nosza, rajta, legyünk fittek! Ne csak egy napig, szítravír.NRS Vannak sportágak, amelyeket egyszerűen nem lehet abbahagyni. És vannak olyanokis, ahonnét már huszonévesen kiöregszik a sportoló. A kézilabda az élőbbi kategóriába tartozik. Ez a sportág, minden bizonnyal ennek köszönti eti a népszerűségét is, élvezettel űzhető még idősebb korban is. S akik egyszer belekóstoltak, csak nagyon nehezen képesek (sokszor, mert kénytelenek) lemondani róla. Kézilabdázónak lenni ugyanis egyfajta életforma. Amelynekrésze az örökös hét végi országjárás, az edzések (és főleg a meccsek) utáni szolid sörözéssel egybekötött „Be kellett volna menni a szélen, Inci!”-féle élveboncolás, s a tudat, hogy a játék közben önökké bizonyságot nyer a kézilabdázó bátorsága. Strausz Zsuzsa csupán egy a sok közül. Nem túl neves, bár egykor volt ifiválogatott és Budapest-válogatott is. Éppen megfelelő alany ahhoz, hogy megpróbáljuk megtalálni a választ a miértre. Miért sportol valaki harmincévesen is, két gyerekkel is, jóformán egy pohár szódavízért? Miért vállal valaki ekkora terhet? S mi a varázsa a kézilabdázásnak, mi az, amitől Strausz Zsuzsa csak egy a sok „abba nem hagyó” között? — Minden amellett szól, hogy abbahagyd a versenyszerű sportolást. Feltehetően már nincsenek nagyobb terveid a kézilabdázással, aligha kerülsz be harmincévesen a válogatottba, ott a két gyerek is, szóval: miért csinálod még mindig? — .Nagyon egyszerű, mert szeretem. Továbbá, mert úgy érzem, a csapatnak szüksége van rám, a játékomra, a góljaimra. Addig abba nem hagyom, amíg értelmét látom a játéknak. Ez,persze, a csapaton is múlik. A hangulaton. A Golfban nagyon jól megvagyunk egymással, tényleg olyanok vagyunk — annak ellenére, hogy mindenkinek megvan a maga gondja,baja —, mint egy nagy család. — Nem ez az első egyesületed. Hogyan esett épp a Goldbergerre a választásod? — Ismertem itt két „öreglányt”, a Muttert és a Frányát. Ma már egyikük sincs itt, de gondoltam, ha nekik, akikkel jóban voltam, jó volt ez a csapat, nekem is az lesz. Szimpátia alapján döntöttem. Meg aztán, olyan csapatot akartam, amely erős NB I B-s. Azért nem NB I-es, mert a két gyerek miatt ötnél több edzést aligha vállalhatnék. Ez így megfelel nekem. Amikor elkezdtem kézilabdázni, a Postás volt az otthonom, később a két gyerek születése és a költözés után, logikusan adódott a Budaörs, de ahogy nőttek a gyerekek, úgy erősödött meg bennem, hogy jobban érezném magam egy erősebb csapatban. Végül is,miindháromszor én döntöttem, s egyik döntésemben sem játszott szerepet a pénz. Sosem volt sportállásom, a kalóriapénz sem lendített igazán anyagi helyzetemen,ma pedig megengedhetem magamnak, hogy csak szerelemből, jóformán a hideg vízért kézizzek. — A golisok közül mindenki dolgozik? Ti ennyire amatőrök vagytok? — Igen. A többség ráadásul a Goldberger-gyár alkalmazottja ... Még kikérőt is nehezen kapnak. Az az igazság, hogy rajtunk és a Tauruson kívül a többi NB I B-s csapatban jószerivel olyanok játszanak, akik így vagy úgy a sportból élnek, vagyis nekünk nehezebb, de nem baj. Mi így is szeretjük csinálni. — A kézilabda közismerten durva sportág, ti ráadásul bitumenen játszotok, azon elesni nem éppen kellemes dolog. Nem bánod a kék foltokat? — Megszoktam. Nem izgat. Ez a játékkal jár. Meccs iseöziben a kisebb horzsolásokat észre sem veszem. Persze, van, aki nagyon ki tud borulni, ha meglátja a sajátvénét vagy ha a csípésektől békékül. — A gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy a mamát ütikperik a pályán? — Zsuzsi nagyon jószívű, melegszívű, másokkal törődő kislány, ő sajnál, mondogatja, hogy „szegény anya”, Robi nem ilyen. Ő hozzászokott a verekedéshez, a vagányikodáshoz, azt hiszem, őt freem nagyon aggasztja, ha látja, hogy a meccsen valaki fellök, megpofoz, belém könyököl. — Egyetértesz azzal, hogya kézilabda nem éppen a finomkodó úrilányok sportja? — Valóban nem. Ott van, például, a káromkodás. Tudom,hogy nem szép dolog, de az ember elsősorban azért káromkodik a meccsen, mert dühös saját magára. Meg aztán ez amolyan szerep is. Beépül a beszédünkbe, sajnos. Vannak edzők, akik nem tűrik a csúnya beszédet, a nagy többség azonban nem törődik vele. Tudod, nagyon nehézválasztékosnak maradni akkor, amikor káromkodás a A1-1 I E Y ■ N K F ,J E L I I I INDULJ! — a kiállítás újszerű kiadványa