Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)
1988-07-10 / 28. szám
I VIZSGA (1988. 23. szám) Sajnálkozva olvastam és vitattam meg munkatársaimmal R. Székely Julianna fenti című írását. Sajnálom, hogy a cikk nem tartalmaz semmiféle konkrétumot, s így nem ad lehetőséget a korrupt, hivatali hatalmukkal visszaélők elleni eredményes fellépésre. Sajnálom „Gizust”, aki — azzal, hogy nem vállalta a vesztegetési kísérlet feltárásában való részvételt — részese és továbbvivője lett, esetleg egy olyan folyamatnak (a „kétezer forintos kutyaütők” számának növelésével), ami más leendő járművezetőkben is hasonló félelmet vált majd ki a „bádogszelencében”, mint belőle. Sajnálom a gépjárművezető-képzésben és -vizsgáztatásban dolgozó becsületes, szakmáját szerető és tudását másoknak átadó szakoktatókat és vizsgabiztosokat, akiket a cikk írója általánosításával egy kalap alá vesz a cikkben említett „snájdig” oktatóval, s anélkül, hogy tiltakozhatnának ellene, maffiatagokká nyilvánítja őket. Sajnálom a cikk íróját, aki — bár megfogalmazza: „azt akarjuk mind, és már mióta: nyílt szót, a tények szigorú számbavételét” —, írásában mindezeket nélkülözi és beáll azok közé, akik tények nélkül csak „fújják” a magukét, hozzászoktatva sokak fülét, buzdítva, mintsem elriasztva a korrupcióra, mások becsapására, a hivatali hatalommal való visszaélésre. Sajnálom a cikk azon olvasóit, akiket nem tájékoztathatok ezúton arról hogy a járművezetők vizsgáztatási rendszere több olyan törvényességi előírást is tartalmaz, amely megakadályozza a visszaéléseket. Budapesten például a vizsga napján sorsolás dönti el azt, hogy melyik vizsgázó csoportot ki vizsgáztatja. A vizsgabiztosi állomány csaknem 100 főből áll, így kicsit a valószínűsége a vizsgabiztos előzetes befolyásolhatóságának. A vizsgabiztosokat hivatali esküjük mellett köti a szakmai követelményszint és felelősség is abban, hogy csak olyan járművezetők kerüljenek ki a forgalomba önálló vezetőként, akik képesek a biztonságos közlekedésre. Az oktatók és vizsgabiztosok — mint a forgalom mindennapi résztvevői — saját és családtagjaik védelmében is érdekeltek abban, hogy javuljon a közúti közlekedésünk színvonala, biztonsága és csak kellően felkészült járművezetők kapcsolódhassanak be abba. Az oktatás és vizsgáztatás szervezetének irányítói ellenőrzik az oktatók és vizsgabiztosok munkáját. Azonnal kizárjuk a testületből azokat, akik megvesztegethetők, vagy bármi módon visszaélnek hivatali helyzetükkel, hatalmukkal. Ha ehhez a közvéleménytől konkrét bejelentés formájában segítséget is kapunk, azt köszönettel vesszük és a bejelentővel együttműködve — őket a retorzió lehetőségétől megvédve — eljárunk a vétkesekkel szemben. Sajnálom, hogy a Vizsga című cikk szerzőjétől ezt a segítséget nem kaptuk meg. Raj András a Budapesti Járművezetői Vizsgabizottság vezetője Főv. Tanács V. B. Közlekedési Intézete * Ennyi sajnálat utánmagam sem tehetek ‘mást, sajnálkozom. ^Sajnálom mindenekelőtt, ‘hogy Zaj András úgy véli,,néhány gépkocsioktató és -vizsgáztatóvisszaélései nyomban az egészszakmátbélyegzikmeg. Nekem például soha eszembe nem jutott, hogy egy sikkasztó főkönyvelő, egylelkiismeretlenorvos példája általában ingassa meg hitemet a főkönyvelőkben és orvosokban, még ha nem ks névvel, címmel gombostűzték őket elém. Sajnálomtovábbá, hogy asajtó feladatát megint egyszer öszszetévesztik a nyomozóhatóságokéval, vagy legalábbis az „oktatás és vizsgáztatás irányítóiéval, akik ellenőrzikaz oktatókés vizsgabiztosok munkáját’’. Aközvéleménynek is joga ugyan, de semmiképp sem kötelessége, hogy bizonyítékokat prezentáljon és feljelentéseket tegyen. ioga viszont •.tapasztalatait és véleményéta sajtó útján nyilvánosságra hozni. Bár néha mintha elkelne mellé a tmottó: „Bármely hasonlóság élővagy meghalt személyekkel, csupán ia véletlen műve.’’ (Döntse el iaz •olvasó, létezhet-e mennyi véletlen. R. Székely Julia magyar evangélikus egyház birtokában levő végrendeletéről kíván szólni, s előtte elmondja a műkincsek „vándorlásával” kapcsolatos gondolatait, szót ejtve Melina Mercouri görög miniszterasszony oly irányú törekvéséről, hogy visszaperelje a múlt században Angliába vitt, s ma a British Museumban őrzött kariatidát. „Évezredek óta vándorolnak a műkincsek” — írja, konkrét példákat sorolva fel. Érdekes eszmefuttatásának egyik mondatát kénytelen vagyok megcáfolni: „Napóleon Egyiptomiból egy obeliszket vitetett Párizsba” — így a mondat. Napóleon azonban már régen halott volt (1821 óta), amikor az obeliszk Párizsba került. Története egészen röviden a következő: Ali Mohamed Egyiptom alkirálya Franciaország támogatását akarva megszerezni, 1829-ben X. Károly francia királynak ajándékozta az obeliszket, amely azelőtt a luxori templom romjai között állt. Az obeliszk azonban csak 1833-ban, Lajos Fülöp uralkodása idején jutott el Párizsiba, s ott is csak 1836-ban állították fel. (Hol volt már akkor Napóleon !) Érdekes, milyen sokan hiszik azt, hogy az obeliszket Napóleon „rabolta el”. Nemegyszer találkoztam a sajtóban ezzel az állítással, és még történelemtanárt is ismerek, aki ebben a tévhitben élt. Persze tagadhatatlan, hogy Napóleon egyiptomi hadjárata idején (amelyet még nem mint császár vezetett!) sok értékes műkincset vitetett Franciaországba. Erre tudatosan készülhetett, hiszen nemcsak katonákat, hanem tudósokat is vitt magával. Erről híven tanúskodik a Louvre impozáns egyiptomi gyűjteménye. De hát, ha egyszer az obeliszket nem ő vitette el, akkor történelemhamisítás volna azt a többi kincs közé sorolni. Nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy a múlt század folyamán nyugati országokba került egyiptomi és görög műkincsek jog szerint melyik államot illetik meg. A cikk szerzője szerint láthatólag az a döntő, hogy legálisan vagy illegálisan kerültek-e ezek a kincsek más országba. Luther végrendeletéről (amelyet németek nyilván szeretnének a magukénak tudni) azt tartja, hogy az jogosan van Magyarországon, mert 1804-ben egy helmstedti árverésen a műgyűjtő Jankovich Miklós 40 aranyért megvásárolta, majd végrendeletében a magyar evangélikus egyházra hagyta. „Ettől kezdve lett a kézirat magyar nemzeti tulajdon” — írja a szerző. Ugyanilyen alapon a luxori obeliszk is francia nemzeti tulajdonnak tekinthető, s a szerző kérdésére, hogy „mi lesz az obeliszk sorsa?”, azt hiszem, nyugodt lélekkel felelhetjük: ott fog maradni Párizsban a Concorde tér közepén, hiszen egy alkirály ajándékozása is tekinthető annyira törvényesnek, mint az árverésen való vásárlás. Kemény Edit ny. tanár Bp., Hajnóczi J. u. 6. — 1122 MEGFEJTÉS — NYERTESEK A 26. számban megjelent keresztrejtvény helyes megfejtése: Sekrestyés — Főpohárnok — Utcai énekes — Vendégfogadós — Novíciák oktatója — Császári biztos — Fináncőrmester — Énekmondó. Könyvjutalmat nyertek: Csont Sz. 1031, Doglioni A.-né 1202, Doros E.-né 1015, dr. Gampe G.-né 1136, Jehoczky H. 1035, Mihalovics N. 1033, Száky B.-né 1023, Székely M. 1136, Szombati B. 1125, dr. Takách Gy.né 1114, Budapest; dr. Bugyi E. Békéscsaba; özv. Csehák J.-né Tapolca; Eördögh J.-né Erdöbénye; Ukó J.-né Gyula; Illés J.-né Apagy; Kristóf L.-né Gyöngyös; Miskolczy l.-né Nyíregyháza; Palkó J. Ercsi; özv. Radnai P.-né Pécs; Sárközy l.-né Kaposvár. A nyereményeket postán küldjük el. A MAGASZTOS SZÓZATA (1988. 25. szám) Az Új Tükör fenti számában megjelent a Magasztos Szózata című könyv recenziója. Ezzel kapcsolatban közlöm, hogy a kötet először a Világirodalmi Kiadónál jelent meg 1923- ban, Baktay Ervin kitűnő fordításában. A borítót Jaschik Álmos tervezte. A könyv ma is birtokomban van- Kertész Klára keramikusművész Bp., Molnár u. 16. — 1056 * VÁNDORLÓ MŰKINCSEK (1988. 17. szám) Rédey Pál fenti című cikkében tulajdonképpen Luther Mártonnak a ma Küldjön egy képet A HAJDANI KÖLCSEY-SZOBOR NAGYKÁROLYBAN 150 éve hunyt el a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc, kinek szobrát 1890- ben leplezték le Szatmár megye székhelyén Nagykárolyban. A történelmi változások során 1919 után régi helyéről eltávolították, a szobor későbbi sorsáról nem tudok. A korabeli fénykép és tudósítás azonban megőrzött néhány villanásnyi ismeretet az emlékműről. E szerint a Károlyiak kastélykertje és a Piac tér találkozásánál „a parkhoz szögellő végében külön bekerített kis kert van, ahol üdezöld pázsitterületen Kölcsey Ferencz szobra látszik ki az alacsonyra nyírott bokrok közül. Kallós Ede szobrász mintázta, érczbe Barbediennél öntötték Párisban.” Erről a szoborról Nagykárolyban (román elnevezés szerint Cáréi-ben) ma még az idősek közül is csak kevesen tudnak. A fiataloknak pedig nemcsak a szoborról, hanem a költőről sincsenek ismereteik annak ellenére sem, hogy a határtól 10 kilométerre fekvő városban a magyar rádiót hallgatják, televíziót nézik. Nem tudnak arról, hogy Kölcsey éveken át itt tartózkodott, az ő elődeik érdekeiért küzdött, mint vármegyei jegyző, és mint követ Szatmár megye küldötteként Pozsonyban. Eltűntek ebből a városból a volt Kölcsey Egyesület által összegyűjtött mind Kölcseyre, mind másokra vonatkozó emlékek. Eltűnt például a házak faláról az a 3 márványtábla, amely Petőfi többszöri itt-tartózkodásának az emlékét jelölte meg. (Szerencsére ezek szövegét páran ismerik.) Reméljük, hogy előbb-utóbb olyan állapotok alakulnak ki, amelyek során az együtt élő nemzetiségek egymás értékeit, emlékeit elismerik, tisztelik és megbecsülik. Soltész József Ózd, Bem u. 20. — 3600. □ 45