Új Tükör, 1989. április-június (26. évfolyam, 14-26. szám)

1989-04-09 / 15. szám

BARGUZINI EMLÉK Az 1970-es években divat volt Szibériába utazni, én Bajor Nagy Ernő társaságában vágtam neki a nagy útnak. Burját-Mongóliában és a Bajkál-tó keleti vidékén, Barguzinban jártam, ahol az em­­berek főleg halászatból, vadászatból és fakiter­melésből élnek. Ottjártunk idején meg sem for­dult a fejünkben, hogy tizenöt évvel később Barguzin vidéke Petőfi Sándorral kapcsolatban még szóba fog kerülni. Szívesen gondolok vissza az ott töltött na­pokra; maradandó emlékeim közé tartoznak az ott élő emberek, amint a korai őszben - szep­temberben - sietősen tették a dolgukat a hirte­len beköszöntő tél előtt. A kemény, embert pró­bára tevő természeti viszonyok segítőkésszé formálják az embert. Tanulhatnánk a szibériai­aktól emberséget, mert itt, kényelmes hazánk­ban is csak akkor maradhatunk fenn hosszú tá­von, ha egymás segítségére leszünk. Hiszem, hogy egyszer csak valamennyien felismerjük ezt, akár csak ott kezdve, hogy teljesítjük a leg­elemibb normákat, s udvariasabbak leszünk egymáshoz, mert ma sok ember esze csak azon jár, hogyan csaphatja be embertársát. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, miköz­ben a távoli Barguzinban készült képeimet köz­readom. Ott a kemény télben az a szokás járja: mindenki bemehet akármelyik házba melegedni és ihat egy teát anélkül, hogy megkérdeznék tő­le, mi járatban van és merre tart. Mert ott az természetes, hogy a nagy hidegben az ember­nek melegedésre van szüksége. írta és fényképezte: BÁLLA DEMETER 20Q

Next