Turul 1925 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
II. Kisebb rovatok - Szakirodalom - Isoz Kálmán. Latin zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzése. Ism. -y.
den nehézkessége ellenére oklevelek írására is felhasználtak. A XII—XIII. századok új kulturát teremtenek, melyek székhelyei a városok s az azokban keletkezett egyetemek. Ennek az új kulturának új oklevélírás felelt meg s ezt az új oklevélírást tette vizsgálat tárgyává a szerző. Vizsgálatait részben eredeti oklevelekre, részben oklevélhasonmásokra alapította. E közben az írások jellegét nem csupán nagy vonásokban, hanem aprólékos részletekben is elemezni törekedett, amire könyvében egész sereg bizonyítékot találunk. Vizsgálatai arra a meglepő eredményre vezettek, hogy a XI- XIII. századi magyar oklevélírás és az egykorú francia oklevélírás ugyanazon jelleget mutatják. E tünet magyarázatát az oklevélíró papokban találta meg, kik az akkori világhírű hittudományi főiskolában, a párizsi egyetemen tanultak s onnan nem csupán hittudományi ismereteket, magisteri címet, hanem sajátos írásjelleget is hoztak magukkal, amely a hazai királyi kancelláriában divatossá lett. E magyarázat érdekes perspektívát nyújt az akkori kulturális viszonyokra s tagadhatatlanul elfogadható elméletnek látszik. Ezzel szemben azonban aggályaink is vannak, amelyeket a felsorakoztatott palaeográfiai érvek nem tudnak ellensúlyozni. Ilyen elsősorban az, hogy a XII. századból aránylag kevés oklevelünk maradt s azok egy része is könyvírással van írva, tehát a XII. századra nézve nélkülözzük az elegendő magyar okleveles anyagot. Ezenfelül a szerző elméletének érvényessége esetén nem csupán az írásban, hanem az okleveles formulákban is azonosságokat kellene találnunk. Érezte ezt a szerző is s megkísérelte ennek a kimutatását, inkább csak általánosságokat mond azonban, amelyek nem kielégítők. Végül a könyvírással is foglalkoznia kellett volna, mert a könyvírás megtanulására több alkalmuk nyílt a párisi egyetemen tanuló magyar papoknak, s mégis alig hihető, hogy e téren is azonosságot lehetne kimutatni. Amikor tehát nagy általánosságban elfogadjuk a szerző rendkívüli szorgalommal végzett megfigyeléseinek eredményeit s elismerjük, hogy a párisi egyetemen tanult magyar papok sajátos írástípust hozhattak magukkal, amelynek nyomai okleveleinkben láthatók ; kénytelenek vagyunk egyes részletekre vonatkozó aggályainkat fentartani, amelyekre a szerző kielégítő magyarázatot nem adott. Formai szempontból végül kifogásolnunk kell, hogy sok magyartalanság, helyesebben idegenszerűség van a munkában, amelyeket el lehetett volna kerülni, így nyilvános jegyzőt ír közjegyző helyett, benszülött iskolákat hazai iskolák helyett, általános érvényű írást közhasználatú írás helyett, oklevelezési oklevélbe foglalás helyett stb. Sok német munkát olvasott s ezek hatásától nem tudott szabadulni. Gárdonyi Albert, Zsoz Kálmán: Latin zenei paleográfia és a Praykódex zenei hangjelzése. Budapest, 1922. 8°, 128. A hazai tudományos kutatás a zenei paleográfiával eddig nem foglalkozott behatóbban. A külföldi, nagy terjedelmű irodalommal szemben a magyar irodalom alig tud egy néhány elembeli terméket felmutatni. Bartalus István, Bogisich Mihály, Hofecker Imre, Szentimrényi Imre, Molnár Géza művei volnának jóformán azok, melyek a középkori hangjegyírással, a neumákkal foglalkoznak. Zsoz Kálmán munkája örvendetesen gyarapítja a gyér magyar irodalmat, s becse abban rejlik, hogy a Halotti beszédet tartalmazó Pray-kódexek zenei hangjegyeinek kérdését tisztázza. Isoz munkája három főrészre oszlik. Az első a latin zenei paleográfiával általában foglalkozik és az e tárgyra vonatkozó tudnivalókat nyolc fejezetben foglalja össze. Ez a rész a vonatkozó irodalom figyelmes felhasználásával a latin zenei paleográfia lényegének rövid összefoglaló ismertetését adja. E fejezetek közül a hetedik foglalkozik annak a kérdésnek meghatározásával, hogy mit kell neuma alatt értenünk. Szerző az e kérdésre vonatkozó definitiók alapján a neumának következő meghatározását adja: «Neumák a zenei hangjelzést szolgáló, ama pontokból, vonalkákból és horgocskákból szerkesztett grafikus ábrák, melyek valamely dallam vonalát viszonylagosan, vagy a sor (kulcs) fellépésétől kezdve a dallam egyes hangjainak helyét a hangsorban pontosan jelzik, anélkül, hogy az egyes hangok időbeli értékét is megállapítanák.» E definitiót szó szerint idézzük, mert a magyar irodalomban tudtunkkal ez adja meg először a neuma pontos meghatározását. A munka második része a Fray-kódex zenei hangjelzésével foglalkozik. Ez a rész négy fejezetre oszlik. Az első a Pray-kódexről való eddigi ismereteinkről szól, a második a kódex tartalmát a zenei paleográfia szempontjából vizsgálja, a harmadik a zenei hangjelzést író nyolc kéz írásának taglalását adja, míg a negyedik fejezet az eredményeket foglalja össze. Azokra a gondos vizsgálatokra, melyeket a szerző e részben végez, nem terjeszkedtünk ki részletesebben, ez nem tartozik folyóiratunk keretébe. Elég lesz, ha a szerző megállapította eredményeket ismertetjük, melyek a következők. A Pray-kódex neumáiban nyolc kéznek írása állapítható meg, melyek valamennyie német iskola neveltjére mutat. Ez a körülmény megnehezíti a kormeghatározást is, miután, mint szerző kimutatja a német zenei hangjelzés a legkonzervatívabb, mely az újabb neumaformákkal és rendszerekkel együtt használta a régit. Hasonmásokkal való összehasonlítás alapján ugyanis kitűnik, hogy a Pray-kódexben előforduló formákhoz hasonlóak a külföldi kódexekben a XI. szám