Turul 1930 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló cikkek - Mihalik Sándor. Régi magyar ötvöscéhpecsétek
nem híresebb, mint bármely más, hasonló magyar család. Volt köztük néhány kimagasló alak, ki nyomot hagyott a hazai történet lapjain, de legtöbbje küzdött a megélhetés gondjaival. Az ismertetés, de különösen a családfa nem teljes. Számos helyről, ma is élő tagoktól még választ sem kaptam, így nincs benne a család zempléni ága. De fel nem vehettem olyanokat, kiket az előzmények hiánya miatt elhelyezni nem tudtam. (Folytatjuk.). FOLLAJTÁR JÓZSEF: 20 RÉGI MAGYAR ÖTVÖSCÉHPECSÉTEK Az ötvöscéhek mindenkori nagy gondja volt, hogy a messze kerülő irományaikon és leveleiken levő sigillumok minél jobban és méltóbban reprezentálják egyesülésüket. Éppen ezért azokat nagy figyelemmel készítették és mind nagyobb művészi tökéllyel igyekeztek megalkotni. Ezek révén a magyarországi ötvöscéhek pecsétjei egy művészileg gazdag és változatos sorozatot képviselnek. Művészi becsük és a belőlük levonható régészeti tanulságok miatt ezek a céhpecsétek már régóta magukra vonták a kutatók figyelmét és éppen ezért a szakirodalom is mindenkor különösebb figyelmet szentelt nekik. Minthogy ezen pecsétek nagy részének keletkezési évét nem ismerjük s a viszontagságos és mostoha magyar sors miatt közülök jó egypár jóformán egyedüli hírmondója maradt a céhének, az idáig ismert ilynemű emlékeinket még alapos összehasonlító tanulmányok alá nem vehetjük. Az erre vonatkozó kutatások mai világánál is látható azonban, hogy ezek sorából a legszebb és a legnagyobb művészi tökéletességgel a kassai ötvöscéhnek azon, 1476-ban készült ezüst pecsétlője van metszve, melynek belső tere csúcsán fiaiak által szegélyezett arctalan superlat alatt az ötvösök védszentjének, Szent Eligiusnak féldomborművű képét ábrázolja. Szent Eligius alakjával ettől kezdve még számos más ötvöscéhpecséten találkozunk. Annyira, hogy ez a szent szinte stereotíp alakjává válik a magyar ötvöscéhek pecsétjeinek. A Szent Eligius alakjával készült pecsétek jórésze két nagy csoportra osztható. Az elsőt a besztercebányai ötvösök 1598-ban készült pecsétlője nyitja meg. Ennek a nagy művészi tökéllyel és bámulatraméltó ügyességgel készült pecsétnek mezejében a trébelő szent püspököt látjuk. A besztercebányai ötvöscéh ezen pecsétlője azután századokon keresztül alaptípusává válik számos más hazai ötvöscéh pecsétjének. Ezen alaptípusból szorosan és közvetlen kapcsolatban indul ki a körmöcbányai (1601), a Selmecbányai (1630), az eperjesi és a pesti ötvösöké, lazább összefüggés alapján pedig rokon vele a magyar ötvöscéhpecséteknek egy bő, második csoportja. A trébelő Szent Eligiust még a XIX. század elején, mint például a pécsi ötvösök 1826-ban készült pecsétjén is, viszontlátjuk. A trébelő Szent Eligius-típussal egyidejűleg és párhuzamosan még más pecsét típusok is kialakulnak. Ezek közül a trébelő szent püspök csoportjához az a sorozat áll a legközelebb, amelyen a szent alakja látható. Ennek a változatnak a csoportjába főleg az erdélyi ötvöscéhek pecsétjei sorolhatók. Valószínű magyarázata ennek az a tény, hogy Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Medgyes és Segesvár ötvösei unióban állottak egymással. Erre a konföderációra, mint a legtekintélyesebb és legrégibb, a nagyszebeni gyakorolt a legnagyobb hatást s a társascéheknek több tekintetben például is szolgált, így volt ez valószínűleg a céhpecséteknél is. A további adatok és az összehasonlító vizsgálatok elégtelensége miatt még meg nem állapítható, hogy ötvöscéhpecsétjeink ezen sorozatából melyek az önállóak, vagyis az eredeti elgondolások alapján készültek, továbbá az sem, hogy az 1 A magyarországi ötvösök céhpecsétjével legutóbb Kőszeghy Elemér foglalkozott, aki kutatásainak eredményeit «Hazai ötvöscéhek pecsétjei» címen a Múzeumi és Könyvtári Értesítő VI. (1912) évfolyamában tette közzé. Dolgozata végén adja az idáig ismertetett ötvöscéhpecsétek bibliográfiáját. Mi e kimutatást a kolozsvári ötvösök céhpecsétjével bővíthetjük, melyet Jakab Elek a «Kolozsvár története világosító rajzai»-ban (Budán, 1870) mutatott be.