Turul 1951–1992 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)
Kubinyi András: A TURUL újraindítása elé
A TURUL ÚJRAINDULÁSA ELÉ A magyar történettudomány a múlt század végétől e század közepéig két vezető folyóiratot ismert, a Századokat, a Magyar Történelmi Társulat, és a Turult, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság közlönyét. Nyilvánvaló, hogy a két folyóirat profilja elvált egymástól. Magam, Szentpétery Imre utolsó tanítványaként arra emlékszem, hogy talán többet forgattam a Turult, mint a Századokat, és reménykedve vártuk, hogy megjelenik-e az új szám és mi lesz abban. 1950-ben valóban meg is jelent A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye összevont, 61-64 (1947-1950) füzete. Az alcímből alakult az új főcím, mert a hatóságok a „Turul" nevet nem engedélyezték. Ez azonban utolsó szám volt, mert a „Hergent" (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot) feloszlatták, és közlönyét is megszüntették. A szellemi analfabétizmusban szenvedő akkori illetékesek először a folyóirat címét, a Turult vették gyanúba. Voltak annyira műveletlenek, hogy összekeverték a húszas évek ismert szélsőjobboldali ifjúsági szövetségével, pedig a kettőnek egymáshoz semmi köze sem volt. A Turul cím keletkezése összefügg a Társaság és közlönye alapításával. Radvánszky Béla báró és alapító társai előtt mintaként az osztrák „Adler" folyóirat lebegett, amelynek alcíme: Organ des heraldischgenealogischen Vereines „Adler" volt akkor. Mivel a Monarchia másik felének hasonló jellegű társasága címül a sast választotta, Radvánszkyék a Turul madárra gondoltak. A magyar társaság 1883-ban alakult, és már kezdettől nem csupán a heraldika és a genealógia, hanem valamennyi történelmi segédtudomány művelését tűzte ki céljául. A Turul első kötete ugyancsak 1883-ban jelent meg. Profilját az alapító elnök, Radvánszky báró határozta meg igen tanulságos előszavában. A rövid szöveg első fele állást foglal a kritikátlan történetkutatással szemben, igaz, óv a hiperkritika veszélyeitől is. A továbbiakban a kritikátlan genealógusokra hoz néhány példát. Igen röviden utal a többi segédtudomány fontosságára. Elgondolkoztató szavakkal fejezi be: „A nemzetet csak látszólag alkotják az élő nemzedékek, valóságban tagjai annak az elhaltak is, mert a letűnt nemzedékeknek nagy a befolyásuk az élőkre... Sok nemzedék alkotta fokozatosan mai kultúréletünket..." Radvánszky - aki háromkötetes Magyar családélet és háztartás c. művében először mutatott rá a mindennapi élet kutatásának fontosságára -, úgy látszik elsősorban a hiteles genealógiát akarta folyóiratában elhelyezni. Felismerte azt is, hogy nem elég egy család leszármazását tisztázni, birtokviszonyaikat is fel kell tárni. Mindezzel viszont az utódok is megérthetik saját magukat. Azt persze nem tudhatjuk, hogy a genealógia túlzott kiemelése a bevezetőben - amit különben maga a folyóirat nem tükröz - Radvánszky őszinte elképzelése volt-e, vagy ezzel további céljai voltak. A múlt század végén élt ugyanis Magyarországon egy elég széles, többségében jogi végzettségű földbirtokos arisztokrata és dzsentri réteg, amelyet nem csak érdekelt a történelem, és ezen belül főleg saját családja és környezete múltja, de hajlandó volt ezek kutatására időt és pénzt áldozni. Nem kevesen közülük történeti szempontból autodidakta létükre kitűnő, nemzetközileg is elismert tudósok lettek. Radvánszky maga is ebbe a körbe tartozott, így elképzelhető, hogy Radvánszky és alapítótársai ezt a réteget célozták meg olvasóként, és részben íróként is. A sokkal inkább szakképzettséget igénylő diplomatika (oklevéltan), noha az egyik legfontosabb történeti segédtudomány, ezt a réteget nyil- Turul LXV. 1951-1992