Turul 2001 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)
1-2. füzet - 1. Értekezések, önálló cikkek - Bodor Imre: Árpád-kori pecsétjeink I. rész: Az Árpád-ház pecsétjei
ÁRPÁD-KORI PECSÉTJEINK I. Az Árpád-ház pecsétjei KATALÓGUS Pecsét és pecséthasználat az Árpád-kori Magyarországon A pecsét szerepe a középkorban A pecsét (sigillum) tulajdonosának negatív vésetű nyomóval lágyabb anyagba préselt ismertetőjele. Záró- illetve hitelesítő céllal használják az ókortól napjainkig. Virágkorát azonban a középkorban élte, amikor az okleveles gyakorlat elterjedésével szükségessé vált az okiratokban foglaltak közérthető szavatolása. Erre a pecsét bizonyult a legalkalmasabbnak. Adataink vannak arra, hogy a pecsétet még a középkor vége felé is megillette a tulajdonosának kijáró tisztelet. Ez a megszemélyesítő tisztelet volt az alapja a hagyományos záró- és megerősítő pecsétek mellett egy további pecséttípus, a törvénybe idéző pecsét (ún. billog) megjelenésének. A bronzból készült, füllel ellátott egyoldalú, éremszerű idézőpecsét (illetve a pecsétet nyakában hordozó küldött) megjelenése egyértelmű volt tulajdonosának személyes jelenlétével. A 11. századból két ilyen billogot ismerünk: I. András királyét ( 1046-1060), és a veszprémi káptalanét. Az elmondottakból következik, hogy az egész középkoron át a pecsét hiteles vagy hamis volta döntötte el az oklevél hitelét. A pecsét hamisításáért fő- és jószágvesztés járt. A pecsét és pecsétnyomó anyaga, a pecsételés módja A pecsétek anyaga viasz vagy fém. A viaszpecsétek alapanyaga rendszerint világos sárgától sötét barnáig terjedő természetes színű méhviasz. Szilárdítására gyakran kevertek hozzá szurkot, zsiradékot, lenolajat esetleg ásványi anyagot (pl. agyagot, bójuszt, gipszet, krétát). Kezdetben ebbe az oklevélre rögzített masszába nyomták a pecsétet, melyet a legkorábbi időben átnyomással erősítettek fel. Ilyen esetekben az irat anyagául szolgáló pergamenbe metszett nyíláson átnyomva az ellenkező oldalon ellapították a viaszt. Ezt a gyakorlatot követte a német-római császári kancellária is a 10-11. században. Csakhamar felváltotta egy újabb rögzítési mód: a befüggesztés. Befüggesztett pecsét alkalmazásakor a pergamen hártyán két - vagy egymásra merőlegesen kétszer két - párhuzamos metszésen át egy, vagy egymást keresztező két pergamenszalagot húztak át úgy, hogy végeik a hártya azonos oldalán legyenek. Ezeket a szalagvégeket a viaszba nyomva azt a hártyához szorították. Az ilyen pecsétet, ha le is vált, a szalagok még sokáig az oklevélen tartották. A 12. században jelent meg nálunk a függő viaszpecsét. Felerősítésére bőrszalagot vagy sodrott selyem- illetve kenderzsinórt használtak. Eleinte az oklevél közepén fűzték át, onnan azonban a súlyos pecsét, melyet alakja és mérete miatt cipőpecsétnek (sigillum panniforme) is nevezünk, gyakran kiszakította, ezért rövidesen kialakult a végleges megoldás. A hártya alsó szélét egyszer, vagy többször visszahajtva (ún. plica) az így nyert vastagításon átfúrt két lyukon húzták át a zsinórt, amelynek végeit a pecsét viaszába nyomták. A zsinór befogadására szolgáló gömbölyített hátú viaszmasszát kevésbé tisztított, durvább anyagból kezdték készíteni (ún. pecsétfészek), melynek peremmel körülvett mélyített előlapjába finomabb viaszt öntöttek és abba nyomták a pecsétet. Ez a finomabb massza eleinte természetes színű volt, majd a 13. század végén megjelent a színes pecsét.