Turul 2015 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
2015 / 1. füzet - ÉRTEKEZÉSEK - Katona Csaba: Háború után: egy esztergomi ügyvéd és katonatiszt sorsa a második világháborút követő években
Lehel, / Kürtünk rekedt hangja a forró mezők fölött / Nem riadt már többé, sem hűvös hegyek között. / A rónaság felé a bércek már nem visszhangozták tovább. / Lettünk nyájőrző nép, pásztor katonák. / S kőhalom lett a házunk, s Hazánk sík vidék, / Mert tatár pusztított, török, dragonyos vitéz.” Azaz: amikor a jászok törtek rá ellenségeikre, azt a múlt nagyszerű részeként idézi fel a költemény, de amikor a jászokat leigázó „török” és „dragonyos” tette ugyanezt a jászokkal, az bizony szomorú idők emlékezete. Ezek a példák kellően megvilágítják, hogy az érzelmi/ erkölcsi megítélés mennyire relatív, az így kialakított értékelés pillére törékeny, megalapozott érvekkel szemben könynyen sérülhet. Mark Twain az irodalom eszközeivel élve Ima háború idején című művében világított rá erre az ellentmondásra. Alant idézett novellájában Twain az amerikai polgárháború idején örökített meg egy templomi gyülekezetet, amely harcba indult fiai győzelméért imádkozik. A templomba betér egy titokzatos idegen, aki - elmondása szerint - az Úr üzenetét hozza és a „kimondott”, „szavakba foglalt” imádság mellett megfogalmazza az elhangzott fohász ki nem mondott elemeit is. Ez pedig így hangzik: „Ó, Egek Ura, segíts bennünket, hogy ágyúink véres cafatokra tépjék az ellenség katonáit, adol, hogy virágzó rétjeiket hazafias halottaik tetemei borítsák, kínjaikban fetrengő sebesültjeik saját elfojtsa az ágyúdörej, hogy szerény otthonukat a pokol tüze hamvassza el, hogy ártatlan özvegyeik szívét gyógyíthatatlan fájdalom gyötörje, hogy hajléktalanul bolyongjanak gyermekeikkel, száműzöttként és testvértelenül, letarolt földjük pusztaságain, rongyokban, éhesen, szomjasan, nyáron az égető nap, télen a jeges viharok játékaként, összetört lélekkel, minden kínszenvedés kísértetei, akik a sír menedékéért esdekelnek hozzád, de Te nem adod meg nekik - miértünk, ó, Uram, akik imádunk Téged, miértünk törd le utolsó reményüket, szívd ki utolsó vércseppjüket, hosszabbítsd meg keserű zarándoklatukat, ólomnak érezzék minden tagjukat, könnyeikkel áztasd útjaikat, és felsebzett lábuk vére fesse vörösre a havat nyomukban!”. A gyülekezet döbbenten hallgatja e szavakat, majd arra a meggyőződésre jut, hogy az idegen őrült, hiszen „semmi értelme nem volt annak, amit mondott”. Nem véletlen, hogy a (büntető)jog a kezdetektől kanonizálta a bűn fogalmát, kiküszöbölendő a bűn megítélésének és megtorlásának kisajátítását, illetve a szubjektív elemek túlsúlyát. A jogi bűnösség kategóriájának máig sarokköve a „Nullum crimen sine lege” elve, azaz: csak az a bűn, amit a törvény annak nyilvánít (és ekként a törvénybe foglaltaknak megfelelően - és csak úgy! - szankcionálható). Ugyanakkor máig párhuzamosan létezik egymás mellett, sőt gyakorta épp egymás ellenében az erkölcsi és a jogi bűnös (ekképp az áldozat) fogalma is. Szemléletes példája ennek a közelmúltban elhunyt Képíró Sándor esete, akit nagyon sokan eleve bűnösként kezeltek a bíróság ítéletétől függetlenül, miközben a hatóságok - természetesen - jogi kérdésként kezelték Képíró ügyét. Ellenpéldája ennek, hogy az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnököt a magyar társadalom többségének értékítélete jóval előbb „rehabilitálta” (pontosabban: eleve nem is tekintette bűnösnek!), semmint hogy arra jogilag sor került volna 1989. július 6-án, amikor a halálos ítéletet a Legfelsőbb Bíróság Elnöki Tanácsa hatályon kívül helyezte és Nagy Imrét bűncselekmény hiányában felmentette. Az, hogy a jog mit kodifikál bűnként, számos szubjektív dologtól függ (például az állam jellegétől), továbbá attól, hogy a bíróság mit lát bizonyítva, ugyancsak szubjektív elemek függvénye is (pl.: milyen alapos a bizonyítási eljárás). Bonyolítja a helyzetet annak az eshetősége, amikor egy-egy diktatúra törvényekkel bástyázza körül magát, ekképp pedig az alapvető emberi jogok egy része adott államban kodifikáltan bűncselekménynek minősül. Ilyen volt például a közelmúltban a „népi demokratikus államrend elleni izgatás”. Egyértelmű, hogy ezekben az esetekben - jogállamiság híján - a jogi és az erkölcsi bűnösség nem fedi, nem fedheti egymást, ami - lévén az egyik merev, a másik viszont nagyon is rugalmas fogalom - még jogállamokban sem valósul meg maradéktalanul, ám a kétféle értelmezés közötti rés mégis jelentősen szűkebb. A legtöbb ember szemében a vétkes és az áldozat, miként Hollywood filmjeiben is, feketén és fehéren elválik egymástól. A részleteiben árnyaltabb történeti valóságban ez természetesen nem ilyen egyszerű kérdés. Figyelembe kell venni azt az érzelmileg nehezen feldolgozható, de nagyon is reális lehetőséget, miszerint lehet valaki vétkes és áldozat egyaránt. Már szinte klasszikus példával élve: Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián kötetében is hangoztatja, hogy a Politikai Rendészeti Osztály személyi állománya „(főként) zsidó származású munkaszolgálatosokból verbuválódott”. Vagyis az illető egyfelől holokauszt-áldozat volt, majd pedig az állampárt végrehajtója. Bár a kötetet recenziójában * * éles gúnnyal kritizáló Nagy-Csere Áron rámutat arra, hogy konkrét kutatásokat még senki sem végzett erre nézve, sőt a szerzőpáros sem tesz hivatkozást, hogy miből táplálkozik állítása, e helyt csupán a kettősség példázata okán idéztem a fentieket Nem véletlen, hogy Szabó István A napfény íze című filmjében is felbukkan ez a motívum (bár természetesen egy történeti szakkönyv és egy művészi alkotás nem vehető egy kalap alá). Nagy-Csere Áront idézve: „Ez a megközelítés a haláltáborból/munkaszolgálatból visszatérő, bosszúra szomjazó zsidó ávós narratíváját erősíti, aminek megértéséhez azonban nem szükséges történeti szövegeket olvasni, elég csupán megnézni Szabó István didaktikus filmjét, A napfény ízét.” E ponton pedig felhívnám a figyelmet a leegyszerűsítő megközelítés egyik legnagyobb csapdájára. Arra maradva a fenti példánál, hogy PRO-s/ÁVO-s/ÁVH-s tisztnek lenni önmagában még nem bűncselekmény, ahogy nem az a Wermachtban vagy a Waffen-SS-ben töltött szolgálat sem. 2 http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1sz_himnusz. 3 Mark Twain: Ima háború idején. 21 rémes történet. (Vál. Borbás Mária.) Bp., 1969. 180. 4 Uo. 181. 5 Tabajdi Gábor-Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon. 1956-1990. 1956- os Intézet. Bp., 2008. 6 Uo. 515. 7 Nagy-Csere Áron: A múltfeltárók esete a posztmodernnel. Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián könyvéről, Betekintő 2008/2. [http://www.betekinto. hu/2008_2_nagy_csere]. 2