TV mozi, 1982 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1982-04-01 / 2. szám
Ha a művészet nem élmény, ha a kulturális adás futó képek sorozata, akkor a televízió pusztán a szabadidőt foglalja le. Nagyon is szűkös az a felfogás, mely szerint a szórakozásra szánt szabadidő minősége teljesen közönyös. A szórakozásra szánt szabadidő megfelelő eltöltése mintegy előfeltétele annak, hogy a termékeny szabadidő szintén megfelelően és tartalmasan teljék, ami pedig annak feltétele, hogy az általános munka-intelligencia és társadalmi intelligencia emelkedjék. S a másik szűkösség viszont abban áll, midőn azt hisszük, hogy az egész szabadidő-kérdést csupán a munka szempontjából kell tárgyalnunk. Magában a munkafolyamatban, de az életfolyamatban is, folytonosan felmerülnek olyan emberi-társadalmi kérdések, melyeknek megfelelő szinten való kezelése az egész társadalmi fejlődés döntő kérdése, s melyek egy kulturált ember esetében más tartalmat és más színezetet kapnak, mint egy kulturálatlan esetében. Vagyis a televíziózás döntő kérdése az, hogy kulturált ember televíziózik-e — hiszen csak a kultúra építményének, mégpedig individuális építményének továbbfejlődésében és kibontakoztatásában nyerheti el értelmét a televíziózás, míg az elfutó képek azt a tudatot adják csupán, hogy a szabadidő kulturáltan telt el, anélkül, hogy ezek a futó képek valóban tovább emelnék az individuum kultúrájának épületét, s nem biztosítják valóban ennek alapjait. Professzor úr nem egyszer szerepelt már a képernyőn, méghozzá mindig igen oldottan. Professzortól és akadémikustól - ez, legalábbis nálunk, meglehetősen szokatlan. Mi volt e könnyedség „titka”, és ön szerint miért feszesek merevek oly gyakran a tudományos jellegű — vagy annak kikiáltott — műsorok? — Nagyon könnyű volna erre a kérdésre egyszerűen úgy válaszolni, hogy Szent- Györgyi Albert, Wigner Jenő, vagy Lánczos Kornél nyugodtan és mindenfajta nagyképűség nélkül tudtak beszélni a kamera előtt - vagyis úgy tűnik, a magasfokú tudás már önmagában is mentesít mindenféle úgynevezett kameradrukktól. Ez a válasz azonban nemcsak szerénytelen volna, hanem hamis is. Vagyis individuális esetekből kell kiindulni. Ezek közé számolom a magamét is. Éppen abban az időszakban, amikor a legfontosabb és legalapvetőbb filozófiai kérdésekkel kezdtem foglalkozni, középiskolában tanítottam. Márpedig nincs olyan tanár, aki ne szeretné legalábbis gondolatainak egy részét megértetni a tanítványaival, még akkor is, hogyha azok nem közvetlenül kapcsolódnak az adott tananyaghoz. Viszont ha valaki tizenöt évig középiskolában tanít, és nagyon szeret is tanítani, mindenképpen megtanulja, miképpen lehet esetleg nagyon is összetett problémákat olyan kérdéscsoportokra bontani, melyek nem egyszerűsítik le az alapkérdéseket, hanem hozzáférhetővé teszik azokat. S megtanulja emellett azt is, hogy az egyes kérdésekre, problémákra általában hogyan reagálnak az emberek, mi az a tudományból, ami közvetlenül érthetővé válhat és mi az ami nem, mi az, amit össze lehet közvetlenül kapcsolni az emberek mindennapi tapasztalataival és mi az, amit absztrakt levezetések segítségével kell megközelíteni. — Professzor úr határozottan nem tartja árunak a kultúrát, kiállt ilyen meggyőződése mellett. Hogyan értékeli a tévé kifejezetten „árukínáló” szerepét— nemcsak a reklámokra gondolunk, de a szórakoztatásra, táncdalversenyekre is) és például azt is, hogy a készülékek üzemeltetéséért fizetni kell? - Azt hiszem, nem egészen pontos, ha azt mondjuk: a kultúra nem áru. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kultúra nem csupán áru, hanem adott esetben a kulturális fejlődés egyes elemei függetleníthetők a piactól. Nyilvánvaló például, hogy a televízió mint jelenség, mint médium hozzátartozik az áruvilághoz. Az, hogy a kultúra nem áru, a gyakorlatban abban nyilatkozik meg, hogy adott esetben a televízió esetleg nagy befektetéssel is megszerez filmeket, szerzői jogokat stb., melyek nem biztosítják a maximális nézőszámot, nem tartoznak a szórakoztatóipari termékekhez, de a televízió mégis megalkotja ezt vagy azt a műsort — nem feltétlenül politikai, hanem kulturális érdekből. Egy átvett közepes krimi sokkal olcsóbb lehet, mint egy színvonalas Mikszáth-novella feldolgozás, adott esetben mégis az utóbbi mellett döntenek. Az tehát, hogy a kultúra nem áru, a televízió szempontjából elsősorban annyit jelent, hogy a televízió műsorpolitikája tudomásul veszi: időnként komoly kulturális erőfeszítéseket kell tennie még akkor is, ha ezek „megtérülése” nem a nézőszámban, s nem a közvetlen sikerben jelentkezik. A kultúra - ha az árupiaccal összevet-