Typographia, 1884 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1884-09-12 / 37. szám

Megjelen minden pénteken Kéziratok nem adatnak vissza 37-ik szám Budapest, 1884. szeptember hó 12-én XVI. évfolyam ELŐFIZETÉSI Al­ A Negyedévre 1 írt osztr. ért.TYPOGRAPHIA HIRDETÉSEK , árszabály szerint számíttatnak A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE SZE1­KESZTŐSÉG IV., Egyetem-utcza 4. szám KIADÓHIVATAL Vili., Sándor-utcza 32. szám Ma tegyük meg ezt, mert holnap már késő lesz ! Hassunk oda mi, vidéken dolgozók, hogy főnökeink a tanonczok fölvételénél válogató­­sabbak legyenek. Nem kell ehhez erőszak, a­mi úgy sem használna, csak meggyőző érv: ez előtt főnökeink, his­szük, meg fognak hajolni. __________ Mitrailleuse. A »Budapester Tagblatt« és »Neues Politisches Volksblatt« czim­ü lapoknál (Schlesinger-féle nyomda) épúgy mint a »Pesti Hírlap «-nál (Légrády-féle nyomda) a conditió kerülendő, — szintúgy zártnak tekintendő, árszabályon aluli díjazás miatt, a m. kir. egyetemi nyomda betüöntődéje. Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete. Hirdetmény. Vasárnap, f. évi október hó 19-én, délelőtt 9 órakor a föv. vigadó éttermében RENDKÍVÜLI közgyűlés fog tartatni. Tárgyai: 1. Határozat­hozatal az országos nyomdász-egylet kérdé­sében. 2. Egy tizenegy tagú bizottság választása a jövő évben tartandó országos nyomdász-gyűlés előmunkálatainak megtétele végett. Budapest, 1884. szeptember 7-én. A választmány. A vidéki nyomdák. Ha végigtekintünk a vidéki könyvnyomdászokon, egy csomó tüdő­vészes, s nem annyira a nehéz munkától, mint inkább a nyomorult kondíczió megtartásáért való küzdelemtől izzadó embert látunk. A vidé­ken kénytelen a szedő minden önállóságot nélkülözni, s minden fél­kegyelmű ember parancsait teljesíteni és szeszélyei előtt meghajolni, mert ha ezeket nem teszi, kondíczióját elveszti és helyét egy olcsóbb, s az említetteket készséggel megtevő ifjú erő foglalja el. Ez a körülmény teszi a vidéki nyomdászok nagy részét az egyleti élet és minden más mozgalom iránt közönyössé és ez kényszeríti őket majdnem­­ ingyen dolgozni. Ezzel nem akarok a vidéki összes nyomdászok fölött pálczát törni, mert biz sokan vannak közöttük, kik az ilyen kivánalmaknak nem felelnek meg, s készek a tűrhetetlen állást elhagyni és mennek egyik helyről a másikra, ha van, ha pedig nincs, a vándorbotot veszik kezükbe. A vándor a legelső városban, a­melyet ér, munka után néz, s ha ezt nem kap, tovább megy. Mi nézzük azonban, mit láthatunk a vidéki városokban. Látunk kapzsiságot, a­mit művészetünk rovására elkövetnek a talán minden tisztességérzetből kivetkőzött s egymással konkurráló nyomda­tulajdonos urak, kiknek egyedüli érdemük az, hogy pénzük van s az, hogy tudják a fortélyát, miként kell keríteni, ha nincs. Látjuk továbbá azt, hogy az úgynevezett főnök urak a jó ízlést, a tanult szedőt, a tisztességes díjazást tekintetbe sem veszik s üzletüket, melyben egy tisztességes nyomdász meg sem állhatna, tanulókkal, éretlen, neveletlen gyerekekkel tömik tele. Mit törődnek ők azzal, hogy ezekből mi lesz, vagy mit törődnek azzal, hogy a nyomdásztestület becsületét, tekintélyét ássák ezzel alá , az nekik mindegy, csak az ő anyagi hasznuk legyen meg.­­ Példa erre a »Typographia« múlt számában megjelent esztergomi levél is. De vigasztalódjunk, illetőleg szomorkodjunk, mert nemcsak az esztergomi nyomdákban van ez így, hanem így van a vidéki nyomdák majd mindegyikében. És ez egész szomorú képben az a legnevezetesebb, hogy összetett kezekkel kell néznünk ezt a veszett gazdálkodást, és nem szólhatunk, nem tiltakozhatunk ellene. — Hova fog ez vezetni ? A nyomorhoz és — a­mi még ennél rosszabb — az erkölcsi alásülyedésh­ez. A vidéki nyomdák innen-onnan elárasztják a fővárost is tanulatlan, még az eke szarvától is elhívott ostoros gyerekekből képzett szedőkkel, s tönkre teszik a nyomdákat is, mert rossz munkásokat szolgáltatnak nekik. És hogy ennyire jutottunk, kinek róhatjuk azt bűnül föl ? Senki másnak, csak jó magunknak ! Minden ügy előkerül a választmányi és rendes gyűléseken, az egyletek vitatkozó és társalgó asztalánál, csak az nem, a mi legjobban kellene, a mi tételünket fenyegeti. — Vagy igaz lenne az, hogy nem mi, hanem a gondviselés határozza meg élet­ösvényeinket. Tennünk kell tehát valamit a jó ügy érdekében, mert ha már mi nekünk nem is, de legalább unokáinknak kell talajt, még­pedig tisztességes talajt szerezni a nyomdászat terén; mert ha idejekorán nem fojtjuk el a mutatkozó — ámbár már jól elharapódzott — kór­tüneteket, mikor talán csekély erővel elejét tudnánk venni mindennek, akkor már nem fogunk semmit sem tehetni, mikor tízszeres erő kell hozzá, mert akkor nem is gondolhatunk az ilyenre, azok nagy számánál fogva sem, kik majdan lekötelezve érzik magukat főnökük iránt, ki belőlök, mint neveletlen gyerekekből művészt faragott. Ne legyen hát előttünk, legalább ebben a kérdésben nemzetiségi pártállás, ne foglaljanak el minden tért az érdektelenebb dolgokból felfújt ügyek, hanem kezet fogva egymással, hassunk oda, hogy közös érdekeink, melyekhez a vidéki nyomdák tanoncztartása is tartozik, orvosolva legyenek ! Az első nyomdák és a könyvm­ásolók Konstantinápolyban. Hogy a könyvnyomdászat föltalálói a szerzetesek és papok által a IV. és XVI-ik században számtalanszor azzal lettek gyanúsítva, miszerint az ördöggel czimborálnak, ismeretes dolog. Hisz a szerzetesek voltak azok, kik a könyvek írásával és lemásolásával foglalkoztak, magától érthető tehát, hogy mikor látták, miszerint Gutenberg találmánya mesterségüknek hatalmas konkurrenssévé lett, több ízben megkeserí­tették a könyvnyomtatók életét. És ez nem csak a szent római német birodalomban volt divatban, hanem mindenütt, hol a könyvnyomtatók fasajtóikat felállították, akadályok lettek gördítve útjukba. Azon államokhoz, a­melyek legjobban védekeztek a könyvnyomtató intézetek felállítása ellen, Törökország is tartozott. A könyvnyomtatás feltalálása után 50 évvel a zsidók Konstanti­nápolyban egy héber nyomdát állítottak és Tóbiás könyvét 1517-ben héber betűkkel, pontozás nélkül, kinyomtatták. Egy görög patriarcha is nagyon érdeklődött az új találmány iránt. Nyomdája azonban a törökök által elpusztittatott. Törökország fővárosában akkoriban a könyvírás mestersége virágzott és ebből élt számtalan másoló, a­kiket a szultánnak számba kellett venni. Mikor a velenczeiek a szultánnak egy nyomdát küldtek a hozzá tartozó betűkkel együtt, a szultán azt a tengerbe dobatta, mert az egész találmányt úgy tekintette, mint birodalmára veszedelmeset. Egy élelmes angol a XVII-ik század közepe táján látta, hogy Konstantinápolyban igen mesés árakat követelnek az írott korán­ért, de minthogy egy török nyomdát berendezni nem volt tanácsos, Angolországban nyomatta ki a nagy próféta vallás­­könyvét és Konstantinápolyban áruba bocsátotta. A nép e­miatt forrongásba jött. A szultán megvette az angoltól a könyveket, zsákba rakatta és beledobatta a Bosporusba. Sőt tovább is mentek, t. i. elha­tározták, hogy mindenki, a­ki ezt a »haszontalan találmányt» csak megkísérlené is a törököknél divatba hozni, megégettessék. A törökök igen nagy ellenszenvet tanúsítottak a nyomott könyvek iránt, mert az ő tanaik szerint a korán, az egyetlen könyvük, csak írott könyv lehet. De mind­eme erőlködés daczára utat tört magának az új talál­mány. 1728-ban élt ugyanis Konstantinápolyban egy magyar tolmács, kit a nagyvezír különös kegyében részesített, s a kinek nagy befolyása volt nála. Az írástudóknak az iskolai használatra egy új arabs szótárra volt szükségük, melynek példánya nem kevesebbe, mint 350 piasterbe került. A tolmács vállalkozott arra, hogy ő a tizedrész árért egy korrekt szótárt állít elő, még pedig nyomtatottat. A nagyvezír tolmácsa ezen ajánlata után a szultánhoz folyamodott és engedélyt kapott, hogy valamennyi mohamedán könyv, kivéve azokat, a­melyek a vallást illetik, kinyomtattathatók. Végre még a nagy-mufti (főpap) is megadta beleegyezését és egy nyilvános felolvasásban mindama előnyöket, melyeket a lakosság a nyomdák behozatala által nyer, elősorolta. Különösen hangsúlyozta azt, hogy az eddig nyomtatott könyvekben roppant sok hiba volt. De miután a keresztények és úgy mint a törökök az arab­ nyelv meg­tanulását nagy szorgalommal folytatták, a török nemzet becsülete és az állam haszna azt követelte, hogy ez egy könyvnyomda berendezését kezébe vegye, hogy a külföldiek, a törökök hanyagságát kiaknázva, zsebüket ne tömhessék meg tömérdek kincsesei. A nagyvezír tolmácsa tehát néhány sajtót vett Francziaországban, s minthogy Konstantinápolyban még több zsidó nyomda létezett a XVI. század közepe tájáról, megegyezett egy pár zsidóval, kik betűket öntöttek neki és a fönt említett arabs szótárt is elkészítették. A jól sikerült munka nagy feltűnést keltett és a török birodalom írástudói és bölcsei megelégedésüket fejezték ki fölötte. Ennek az lett a követ­kezménye, hogy egy német, Bachstrohm Frigyes János, mesterségére nézve orvos, Konstantinápolyba hivatott a végett, hogy a nyomdászatot szélesebb körben tegye ismeretessé. A birodalom kincstárnoka, Zair Aga segélyével, ki valamikor franczia követ volt, hat török lett útlevelekkel ellátva, Bécsen át Leydenbe, Hollandiába küldve, a­hol ötven mázsa arabs és török betűt vásároltak. Bécsben szedők és nyomok lettek fölfogadva és mikor ezek Konstantinápolyba érkeztek, már nyolcz »tanítómestert« találtak ott, kik többnyire született, de az arabs nyelvet ismerő görögök voltak, kik nem kevesebb, mint 36 tanonczczal gyakorolták Gutenberg találmányát! Egy svéd követ, Walch Ulr. Ján., ki 1657-ben Konstantinápolyban élt. írásaiban bizonyítja, hogy a törököknek a korán egyetlenegy

Next