Typographia, 1907 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-04 / 1. szám
Január 4 alkalmazói munkások, szedők, gépmesterek és tömörítők vasárnap délután tartott gyűlése, mely a következő határozati javaslatot fogadta el egyhangúlag: Kimondja az 1906. évi deczember hó 30-án az öntő- és a gépmesterkor bevonásával tartott rendkívüli hirlapszedőköri értekezlet, hogy a hétfő reggeli lapok megszüntetése ügyében az újságkiadókkal létrejött egyezség szigorú végrehajtását becsületbeli kötelességének tartja. A kapzsi és a munkások vasárnapi munkaszünetét semmibe vevő kiadókkal pedig minden rendelkezésére álló eszközzel, a szervezet hatalmával le fog számolni. Az értekezlet elhatározza, hogy 1907 január 7-től kezdve a fővárosban a hétfői lapok egyáltalán nem, az esti lapok pedig délután 2 óra előtt megjelenni nem fognak. Nem a hírlapkiadók, hanem a hirlapszedőknek ez a határozata képezi a garancziát arra, hogy a napilapok hétfői reggeli kiadása megszűnik és ezzel ez a kérdés, mint közmegelégedésre megoldott, lekerül a napirendről. TYPOGRAPHIA 1907 «Generalpardent!» 1. A történeti hűség kedvéért kénytelen vagyok elmondani egyet-mást, hogy miképpen történt az a bizonyos «előzetes megállapodás», amely szerint Szilágyi szaktársnak kellett volna megkezdeni a czikkezést fönti czim alatt. Az eszmét én már a mult évben magamévá tettem, amikor Szakegyletünk tíz éves fönnállását ünnepelte, a midőn azonban ebbeli indítványom és egy czikkem nem nyert kedvező elintézést. Ez idő óta folyton azon gondolkodtam, hogy egyszer már alapozó munkát kell kezdenünk szervezeti életünkben. Ismét elérkezettnek találtam a jelenlegi időt és erre hívtam föl egynéhány szaktárs figyelmét, köztük Szilágyi szaktársét is, akit egyúttal fölkértem a czikkezés megkezdésére, abban a reményben, hogy ő több szerencsével fog küzdeni, mint én, aki ez eszme lelkes hívének vallotta magát. Ez időtől eltellett hat hét, de tőle czikk nem jelent meg. Ekkor elhatároztam magam, hogy egy rövid czikk keretében megpendítem az eszmét. (Szokásom szerint «nyúlfarknyi» czikket írtam, mint ahogyan azt a szerkesztő szaktárs jellemezte.) Ezt pedig azért tettem, mert mindig szemem előtt lebegett lapunk szűk tere. Most azonban eltérek a szokásomtól. Kiteszem magam annak, hogy még több elégedetlenkedőt szerzek magamnak Szilágyi szaktárs kedvéért, mert az én gondolatom szerint a többség nem kedveli a hosszú lére eresztett dolgozatokat. Pedig hát az én rövid czikkecskémnek köszönheti, hogy a már meglévő kézirata kárba nem veszett, sőt arra szükség volt. Ezt czikkének megjelenése előtt szóbelileg is kijelentettem. Ennyit voltam kénytelen elmondani bevezető soraira. Egy szuszra azonban ő sem mondhatott el mindent, mert egy fontos jelentőségű kérdést egy czikk keretében nem is lehet kimeríteni, különösen pedig akkor, ha még ellenvéleményt nem hallottunk. Azonban több embernek nagyobb a megfigyelőképessége és látóköre, ennélfogva csak a bővítés munkálatát eszközlöm akkor, ha ott folytatom, ahol ő abbahagyta. . . . Mindnyájan a szervezet érdekét akarjuk a Generalpardonnal . . . Nem minden szaktárs tudja azt, hogy a központi választmánynak milyen sokszor kellett foglalkozni egyes megtévelyedettekkel, akik saját elhatározásukból könyörgő sorokat intéztek hozzá, hogy beléphessenek szervezetünkbe. A fiatalabbaknál, kiknél még számításba jöhetett az öntudatlanság vagy a kenyérért való végső lelki küzdelem: könnyű volt a pardont ilyeneknek megszavazni. Másképpen állott az öregebbekkel és megrögzöttekkel, akiknek nem lehetett enyhítő körülményeket betudni. Az ilyeneket a választmány több ízben kénytelen volt elutasítani, míg végre a sok könyörgés, a javulás útjára való térés örök hűségesküjének ígérgetése megrendítette a választmányi tagok nézetét, — abban a jelszóban, hogy «eggyel több vagy kevesebb» — ismét meg volt a pardon az illető részére. De megtörtént az is, hogy egyes személyzetek fordultak a választmányhoz az ilyenek érdekében, akiket még ennek dacára is elutasított. A személyzet nem nyugodott bele. Másodszor, harmadszor kopogtatott az illető bebocsáttatása érdekében. A végeredmény pedig nem volt más, mint a föntebb idézett jelszó alatt: meg lett bocsátva. És a megbocsátásnak ez a fajtája lenne tulajdonképpen a legveszedelmesebb, ha mérlegeljük a személyzeteknek — tisztelet a kivételnek — kívánságát, minthogy sokszor lehetett arra következtetni, hogy ez nem az általánosság érdekében történik, hanem egészen más körülmények játszottak szerepet. Azt hiszem, a mindenkori választmányi tagoknak is jól fog esni, ha a kellemetlen intézkedések alól — a Generalpardon elfogadása után — hosszabb időre megmenekülnek. Ezek a jelenségek és mindazok, amelyeket Szilágyi szaktárs czikkében fölsorolt, érlelték meg bennem az eszmét. Nézetem szerint e kérdés fölött végeredményesen a jövő évi közgyűlés volna hivatott dönteni, mely időtől kezdve hat heti időn belül tömegesen jelentkezhetnének az illetők, minden alázatosságtól menten. De van egy föltételem és ebben határozottan radikális voltam és leszek. «Egyenlő jog és egyenlő kötelesség.» A ki a szaktársi elnevezésre rá akar szolgálni, legyen az faktor, viczefaktor, főgépmester vagy bármily «tekintélyes» szerepet vivő az üzletben, kötelessége úgy az anya-, mint a szakegyletnek tagjává lenni; továbbá a szabad szervezetet — mint amely hivatott őre alszbályközösségünknek — éppen úgy anyagilag és erkölcsileg támogatni, mint ahogy főnöke is támogatja az ugyanerre hivatott főnöktestületet. Tehát egyedül ők nem képezhetnek kivételt. Se kint, se bent, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes taktikájú szaktársakat nem tarthatunk érdemesnek a mi tiszteletünkre, támogatásunkra. Előre látom, hogy egy kis forrongást fogok előidézni e jó urak között, mert tükör elé állítottam azokat, akikre vonatkozik. Aki azonban önmagára fog ismerni és ha van benne parányi elismerése az igazságnak, úgy módjában lehet a Generalpardont kihasználni anélkül, hogy kénytelen volna meggörbülni a közönséges nyomdászlegények intézménye előtt, a jövőben egyszerűen teljesítse kötelességét. Aki nincs velünk, az ellenünk! Ha gondolkodnak egy kissé ezek a jó urak, rá fognak jönni, hogy előbb-utóbb bekövetkezhetik egy olyan idő, amikor az általánosság támogatására vagy tiszteletére lehet szükségük. Kedvező esetben a nyomdászságot hátuk mögött találják , ennek ellenkezője pedig — nézetem szerint — nem lehet czéljuk. Amikor jelen soraimat írom, még ellenvéleményt nem olvastam lapunk hasábjain, de kizártnak tartom, hogy egyhangúlag helyeselné az össznyomdászság a fölvetett eszmét. Vagy igen!? Egyszer azt írtam, hogy voltak és lesznek mindig olyanok a szaktársak ... "Szőtt, akik az elkövetett hibát — ha még úgy j*."vátették is — az illetőknek bünül róják föl». Engedjék meg a szaktársak, hogy ama reményemnek adjak kifejezést, hogy a Generalpardon után ennek véget szakítanak és békésen működve, egymást megbecsülve , önmagunkat tiszteljük meg ! Müller Samu. II. Fölvettetett az eszme a Typographiában, hogy a bűnösöknek, akik ellenünk a múltban vétettek, megkegyelmezzünk. Helyesnek tartom én is, hogy ne zárkózzunk el az elől, hogy ismét körünkbe fogadjunk olyanokat, akiket eddig ellenségeinknek tartottunk. Helytelennek tartom azonban ezt általánosságban kimondani. Generalpardon nem adhatunk semmi esetre. Ha bármennyire elnn "k akarunk is lenni, disztingválnunk mégis kell. Mért suszter és suszter között is különbség van, minthogy a váczi fegyházban is többféle a gonosztevő, úgy a susztereknek is többféle válfaja van. Vannak kétségtelenül olyanok, akik kegyelemre érdemesek, de viszont nem tagadható, hogy olyanok is vannak, akiknek pardont semmi körülmények között nem adhatunk. Megpróbálom a suszterek egynéhány kategóriáját karakterizálni, hogyan karakterről egyáltalán szó lehet. Van egy fajta, amely föltétlenül megkegyelmezésre ajánlható, írért elkövetett bűnük — bármily súlyos lett légyen az — nem is annyira nekik, mint az adott körülményeknek tulajdonítható. Ezek azok a szerencsétlenek, akik kis vidéki bódékban tanultak, szervezett nyomdásszal soha nem érintkeztek, a régi patriarchális módszer szerint töltötték el inaséveiket és csak azt tanulták meg, hogy a gazdának hű szolgaként kell szolgálni. Egy ilyen alak, ha már fölszabadul, terhére van a főnöknek, mert hisz bármily kevés bért kap is, ezért is kár, mert utána már 2—3 újabb áldozat van nevelve. Az ilyen segéd rendesen a polgári lapok hirdetései között böngész és történetesen ilyenkor éppen mozgalom van és keresnek «több szedő és gépmestert». Kapva-kap tehát az alkalmon és beáll — teljesen öntudatlanul — sztrájktörőnek. Azonban, ha a többi szaktársak valamiképpen fölvilágosítják, teljesen jó szaktárs lesz belőle, sőt ismerek ilyen volt susztert, aki minden alkalommal kitünteti magát. Ha tehát ilyen a megtérésre hajlandó, föltétlenül körünkbe kell őt fogadnunk. Vannak továbbá olyanok, akik tudva cselekesznek ugyan rosszat, de családi körülményeik vagy gyenge jellemük folytán engedtek a csábító igéreteknek és állva maradtak vagy beálltak sztrájktörőknek. Az ilyennek csak úgy adhatunk kegyelmet, ha huzamosabb ideig bebizonyította, hogy akar és tud jó szaktárs lenni, azonban itt is szükség van bizonyos időre, míg föltétlenül megkegyelmeznénk. És e záró idő alatt — ami legalább egy év kell, hogy legyen — az illetőnek, hogy bebizonyítsa némileg jó szándékát, dupla százalékot kell fizetni. Mivel az ilyeneket a suszterolásra csak a pénz bűvös csákja viszi rá, így biztosan meg lehet állapítani, hogy anyagi áldozatot is képes hozni azért, hogy a jó szaktársak között foglalhasson helyet. A harmadik csoportnak, melyek közé a notórius suszterek tartoznak, akik minden alkalommal az összesség érdekei ellen cselekesznek, nem szabad az amnesztiában részesülniök. Itt csak egy esetben tekinthető el ettől a szigorú ítélettől, csak az esetben adható bocsánat, ha egy mozgalomban résztvesznek és azt tisztességesen végigharczolják, legyen az bár politikai vagy bérmozgalom. Mert ha valaki azt a bűnt, amelyért el lett ítélve, — habár alkalma lett volna rá — ismét el nem követi, úgy nyugodtan rámondhatjuk, hogy ez megbánta első bűnét is. Azoknak pedig, akik csak azért akarnak megtérni, mert — generalpardon lévén — a többivel együtt ők is közibénk juthatnak, ameddig lehet tehát velünk tartanak, ezeknek nem adható kegyelem, mert nem vagyunk már olyan kevesen, hogy az apagyilkosoknak is meg kellene bocsájtanunk. Végül pedig félelemből sem szabad általános pardont adnunk. Félnünk kell a suszter-inváziótól. Mert sokan vannak ők — sajnos — és nagyon ki vagyunk annak téve, hogy gyűléseken és egyéb alkalmakkor fölébred bennük a gazember-virtus és csupa briganti-becsületből egymást támogatva, nagy krachokat csinálnak, mert a jó szaktársak nagy része — hisz ők úgyis jó szaktársak — távol szoktak lenni az összejövetelektől. Nézetem szerint generalpardonról szó sem lehet, hanem igenis kiterjeszthetjük a pardont nagyobb mértékben mindazokra, akik ezt megérdemlik. A megbánást mutatókat nem szabad hidegen fogadnunk és ha már a pardont megkapták, úgy nem szabad őket sohasem fölhúzásképpen arra az időre emlékeztetni, mikor ők a posványban voltak, sőt arra kell törekednünk, hogy ezek a szaktársak szeretetet és együttérzést találjanak nálunk, hogy aztán minden körülmények között közöttünk is maradjanak. Weisz Márk ///. A bizalmi állás. Árszabályunk egyik kiemelkedő része a bizalmiférfi elismerése. Sajnálatos, hogy ezen állást nem minden bizalmiférfi fogja föl úgy, mint azt föl kellene fognia. Vannak bizalmiférfiak, kik túlságig viszik azt a bizalmat, mit a szervezet beléjük helyezett és elkapatják magukat. Viszont vannak olyanok, kik arra használják föl, hogy úgy a személyzet, mint a főnök árszabálysértését ellhallgatják, sőt letagadják, de ha mégis valahogy rájön a bizottság, akkor mindenféle kifogásokkal élnek. Persze ilyenkor azt mondhatják a főnöknek, mint meg is történt: — Hiszen nem én, hanem a szervezet kívánja, hogy így legyen, — mi által csak erősíteni akarják az ilyen bizalmi férfiak az állásaikat és bolonddá teszik úgy a szervezetet, mint a főnököket. Számtalan bizalmi férfi van, aki az árszabályt sem ismeri alaposan, sőt még fogalma sincs azon nagyfontosságú állás betöltésével járó eljárásról. Megtörténik az, hogy ha belép az üzletbe valaki, aki jobban ismeri az árszabályt, mint a bizalmiférfi, szinte sértve érzi magát és nem jó szemmel nézi azt a szaktársat, azt gondolja, hogy ez az ő állására aspirál, mire már volt is eset. Hát még hány eset van olyan,hogy a bizalmiférfi nem restel a bizottságra hivatkozni oly esetben is, mikor ő oly engedményeket csikar ki tőle, melyeket ő magára vállal, hogy később majd ő keresztülviszi, mit persze nem tesz. Ez pedig nem helyes eljárás, mert a bizottság soha nem tesz árszabályengedményt, csak a bizalmiférfi legyen erős és a személyzet ne legyen gyáva, akkor igenis nem kell a bizottságra hivatkozni és az árszabályt kell ismerni. Vannak bizalmi férfiak, kik még a bizottságnak sem merik — ha van valami sértés — bejelenteni, sőt a személyzetet is a szerint informálják, ahogy nekik tetszik, nem pedig a hogy a szervezet azt megkívánja. És a szaktársaknak azt is figyelembe kellene venni, hogy oly bizalmi férfit válasszanak, kiben nem csak ők, hanem a szervezet is megbízik. Ha ezt figyelembe veszik a szaktársak és kell is, hogy figyelembe vegyék, akkor meg fog felelni ez a nagyfontosságú vívmány hivatásának. Varga Antal.