Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-10-14 / 41. szám
Budapest, 1921 október 14 ötvenharmadik évfolyam II. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SéseáÍkezdévrhe 2ľo koríné BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM, számára 4 korona. Telefon: József 133 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetések nonpareille-soronként megállapodás szerint számíttatnak és előre fizetendők Halogatás. Múlt heti vezércikkünket azzal zártuk le, hogy a bértárgyalások küszöbén állunk. Erre a megnyugtató kijelentésre följogosított bennünket az a körülmény, hogy amikor a munkások megbízottai október 5-én a Főnökegyesület képviselői előtt a bértárgyalások sürgős megkezdésére vonatkozó kívánságukat előterjesztették, ezt tudomásul vették az urak azzal, hogy a maguk részéről nem kívánják az ügyet kiélezni. Mi tehát abban a föltevésben voltunk, hogy a közös tárgyalások a legrövidebb idő alatt kezdetüket veszik, mert az ügy kiélezése természetszerűen csak ilyen módon kerülhető el. Sajnos, tévedtünk. Föltevésünk nem következett be és a legújabb értesülés szerint a közös tárgyalások csak a jövő hét hétfőjén vehetik kezdetüket. Ez a huzavona módfölött bántó és semmiképen sem szolgálja a közös érdeket, amelyre pedig a szakszervezet vezetősége mindenképen törekszik. A világért sem kívánunk beleavatkozni abba, hogy az urak az ügyeiket milyen technikával bonyolítják le, de meg kell állapítanunk, hogy a mostani bérakciónál a Főnökegyesület részéről ugyanazt a jelenséget tapasztaljuk, amilyen a legutóbb is megnyilvánult. Az augusztusi bérjavítás előtt az történt, hogy előbb az elnökség, azután a tárgyalóbizottság foglalkozott a kérdéssel és miután elhatározásra jutni nem tudtak, a szakosztály elé mentek. Most is ezzel a technikával bonyolítják le ezt a sürgős ügyet, ahelyett, hogy időkímélés szempontjából mindjárt a szakosztályhoz fordultak volna fölhatalmazás végett. A dolgoknak ilyen menete méltán aggodalmat kelthet , bennünk, mert ez a lassú elintézési mód nem alkalmas arra, hogy az ügyek zökkenés nélkül lebonyolíttassanak. Rólunk nem lehet elmondani azt, hogy nem vagyunk megértők, mert a megértésnek már számtalanszor, a legkritikusabb időkben is, tanújelét adtuk, azt azonban senki sem fogja velünk megértetni, hogy tizenkét nap szükséges ahhoz, míg a közös tárgyalóbizottságnak az összehívása lehetővé válik. Különös ez az eljárás annál is inkább, mert amikor a személyzetek egyes tagjai javítást kértek munkaadóiktól, mindenütt azt a választ kapták, hogy a szervezet vezetősége forduljon ez irányban a Főnökegyesülethez. Ne higgje senki, hogy amikor ezt a kérdést így tárgyaljuk, indokolatlanul türelmetlenkedünk. Nem erről van szó. A nyomdai munkásság a márciusi bérrendezés után, miután a drágaságban némi enyhülés volt tapasztalható, a bérkérdést mintegy hat hónapon át nem bolygatta. Ezzel kétségkívül bizonyította, hogy a béremelés forszírozása előtte nem cél, hanem csupán eszköz arra, hogy a mérhetetlen drágaság ellen védekezzen. És ez nemcsak joga, hanem kötelessége, ha nem akar a mindenfajta uzsorának áldozatul esni. Mindenki tudja, hogy a drágulásban az enyhülés csak rövid ideig tartott. Májusban teljesen véget ért és ismét megkezdődött az árak emelkedése. Eleinte kisebb mértékben, később nagyobb arányokban. A drágasági lavina megindulása után körülbelül három hónap telt el, míg a nyomdai munkásság augusztus utolsó hetében csekély béremeléshez jutott, amely távolról sem volt kielégítő. Azóta napról-napra rohamosan fokozódik a drágaság. A Szakszervezeti Tanács által vezetett statisztika szerint az öttagú munkáscsalád létminimuma szeptember végén már 2056,06 koronát igényelt hetenként. A statisztikai hivatal kimutatása ennél még nagyobb összeget mutat ki. Nem lehet tehát kétséges, hogy a lecsúszott nyomdai munkásoknak a béremelés ezúttal nagyon is sürgős és tökéletes félreismerése a helyzetnek, amikor odaát azt hiszik, hogy a tárgyalások megkezdését az egyik hétről a másikra lehet halogatni. «Az évek folyamán ismételten volt alkalmunk hangsúlyozni a főnökök előtt, hogy végre-valahára arányba kell hozni a munkabéreket a drágasággal és kell, hogy egyszer már véget érjen a nyomdai munkások kálváriája. Ehelyett azonban egyre jobban távolodunk el a létminimumtól. Ez így tovább nem mehet. Valami változásnak kell bekövetkeznie. Rá is mutattunk azokra a módokra, amelyek alapján a bérkérdéssel kapcsolatos és rövid időközökben visszatérő izgalmak kiküszöbölhetők volnának. De az árak az általunk javasolt alapra nem kívántak ráhelyezkedni, holott a megoldásnak csak egy módja van és pedig a béreknek a piaci árakkal párhuzamosan történő automatikus emelkedése. Egyedül ez a módszer az, amely a periodikusan visszatérő idegeskedést kikapcsolja és alkalmas a nyomdai munkásság megnyugtatására. Nem értjük az ettől való idegenkedést a főnöki részen. Vájjon jobb-e és megfelelőbb-e a mai állapot a főnökök szempontjából? Jobb-e, ha a munkásság a szakadatlan drágulások következtében négy-, hat- és nyolchetenként bizonyos izgalmak közepette jelenti be a kívánságait? Azt állítjuk, ha a bérek emelésének a kérdését nem szabályozzuk és e tekintetben a mai állapot fönmarad, az az ipar és termelés hátrányára van. Kézenfekvő, hogy az ilyen béraikcióval járó izgalmak akaratlanul is hátrányosan befolyásolják a termelést. Aki állandóan a nyomorúságával kénytelen foglalkozni, annak akaratlanul is elterelődik a figyelme a munkától. Nem hisszük, hogy az ilyen állapot a főnök urak kívánsága volna. Mindkét fél szempontjából fontos és szükséges tehát, hogy a hétfőn meginduló tárgyalásoknál ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozzunk és azt végre dűlőre juttassuk. Nem olyan kívánság ez, amely magában áll. Magyarországon is több olyan szakma rendezi már ilyen alapon a béreket, amelyekben távolról sem áll fönn olyan méretű és az a régi kollektív viszony, mint a nyomdaiparban. Azonban hozzánk egészen közel álló helyre is utalhatunk, amikor megemlítjük, hogy a legutóbbi németországi megállapodás szerint a bérek novemberben újból emelkednek és azok december végétől kezdve havonként revízió alá vonhatók. Mindez élénk bizonysága annak, hogy a mai abnormális viszonyok mellett a bérekben rövid időközönként történő változtatásoknak a szükségessége feltételezhető és aki híve az ipari rendnek és a termelés nyugodt menetének, annak ezt a módszert el kell fogadnia. Ezekben kívántuk álláspontunkat kifejezésre juttatni a bértárgyalások megkezdése előtt. Meg kell azonban mondanunk még egyszer, hogy az a halogatás, amelyet a főnökök a bérkérdés körül tanúsítanak, bennünket is, akik pedig a békés együttmunkálkodásnak vagyunk a hívei, erősen deprimál és nem tudunk csodálkozni azon, ha ez az érzés a nyomdai munkásságnál fokozottabban nyilvánul meg. Mindennek ellenére fölhívjuk ez alkalommal is a nyomdában dolgozókat, óvják meg eddigi fegyelmezettségüket és legyenek még néhány napig türelemmel. Reméljük, hogy ennek a próbára tett önuralomnak az lesz az eredménye, hogy sikerül kielégítő megállapodást kötni és található lesz olyan módszer, amely a rövid időközi izgalmakat fölöslegessé teszi. Mi az árszabályközösségnek vagyunk a hívei, ennek azonban a nyomdában dolgozók megélhetését kell biztosítania, mert különben a munkásságra elveszti értékét. A jövő hét közepéig mindenképen tiszta lesz a helyzet és a nyomdai munkásságnak akkor módjában lesz dönteni további sorsa fölött. A VIII. nemzetközi nyomdászkongresszus. ív. A sajtószabadság című napirendi pontot Schäfer (Bem) a következőkben referálta: A nyomdászok a teljes sajtószabadság alapján állanak. Ma azonban ez többnyire csak papiroson van meg. Már korábbi időkben is az volt a helyzet, hogy a sajtószabadságot csak addig a mértékig ismerték el, amíg az az uralkodó osztályoknak kellemetlen nem volt. A sajtószabadság minden időben csak viszonylag volt meg. Az egyes országokban olyan sajtótörvények állanak fönn, amelyekkel a nemtetsző gondolatokat béklyóba lehet verni. A nyomdászokra való tekintet nélkül csak úgy röpködnek még most is az újságbetiltások. Amidőn a nyomdászok a teljes sajtószabadságért szállnak síkra, sokszor kénytelenek a pártok gyűlöletét elviselni. E tekintetben előfordul az is, hogy saját osztálytársaink ellenségesen állanak velünk szemben. Amikor újságokat és folyóiratokat betiltanak, súlyosan károsítják a könyviparban foglalkoztatott munkásokat. Azonban nemcsak anyagi, hanem ideális szempontokból is hívei vagyunk a teljes sajtószabadságnak, mert nincs kulturális fejlődés, ha a szabadságnak valamely párt vagy uralkodó hatalom diktatúrájához kell igazodnia. E szempontokból nekünk a teljes sajtószabadságért kell síkra szállanunk. De az ellen is tiltakoznunk kell, hogy technikai munkásokat vonjanak felelősségre, amikor valakinek a szellemi termékeit üldözik. Nem tűrhető az, hogy a szedő- és nyomószemélyzetet megbüntessék azért, mert valamely újság előállításán segédkezik, mint ahogy a porosz igazságügyminiszter egyik legutóbbi rendeletében azt kilátásba helyezte. A szedő- és nyomószemélyzetet sohasem szabad cenzorrá bélyegezni, már azért sem, mert sokszor nem is szerezhet pontos tudomást az előállítandó sajtótermék tartalmáról. A német árszabályhivatalnak ebben a kérdésben elfoglalt álláspontja a miénkkel egyező. Ha a teljes sajtószabadságért síkra is szállunk, mégis lehetnek idők, amikor látszólag ellene kell állást foglalnunk. Oly esetben, amikor szervezeti fórumaink utasítására meg kell tagadnunk harcban álló munkástársaink megrágalmazását szolgáló nyomdatermékeik vagy újságcikkek kiszedését és nyomását Úgyszintén előfordulhat az is, hogy jogos önvédelemből meg kell tagadnunk oly nyomdatermékek előállítását, amelyek a munkásság vagy az emberiség érdekei ellen irányulnak. A sajtó jelentékeny részének a nagykapitalistáktól (Stinnes, Northcliffe, Associated Press) való függősége következtében a sajtószabadságot fölhasználják a szellemi élet megmérgezésére. Az egész világot átfogó eme sajtó segítségével napról-napra egymás ellen uszítják a népeket, faji gyűlöletet és sovinizmust szitának, hogy a tömegek igazi ellenségeiről a figyelmet eltereljék. A sajtó koncentrálása óriási véleménygyárat képez, amely hazugságaival az emberiséget a gyűlöletnek szolgáltatja ki és a legalacsonyabb szenvedélyeket korbácsolja föl. Ha a sajtó csak tizennégy napon át írhatná meg a teljes valóságot és ecsetelhetné a létező nyomort, ha a politika, a közigazgatás, a zsurnalisztika korrupciójáról, a bankok kizsákmányolásáról, a trösztök óriási nyereségeiről az igazságot meg lehetne írni, akkor az igazi demokrácia azonnal megvalósítható volna. Az egyed azonban nem sokat tehet, bármennyire is háborodik föl ezen. A munkásosztály nemzetközi szolidaritásának a föladata, hogy e téren javítólag hasson. Ez a harci eszköz azonban csak a legégetőbb szükség esetén vehető igénybe és éppen olyan nagy mértékben fog hozzájárulni a reakciós terveknek a lehetetlenné tételéhez, mint a muníció előállításának és hadianyagok, valamint katonák szállításának a megtagadása. Ezt az eszközt talán közülünk is sokan nem helyeslik, de nem szabad elfelejteni, hogy az uralkodó osztály mindent el fog követni, hogy a fölemelkedő proletariátust visszaszorítsa. Ha ezt mozdulatlanul néznénk végig, akkor a többi munkás ujjal mutatna reánk. A vitát Seitz (Berlin) azzal az ellenvetéssel nyitja meg, hogy a referátum második része ellentétben áll az első résszel. Klein (Stuttgart) lehetetlennek tartja, hogy