Udvarhelyi Híradó, 1998. április-június (9. évfolyam, 26-50. szám)
1998-06-02 / 42. szám
8 HíH Abc A Termés utcai sziget kilenc házban ötven cigány éldegél a Termés utcában, a lakók fele kisgyerek. A szegényebbek a segélycsomagokat várják, a módosabbak a villany bekötését Már beadták a kérést a Villamossági Vállalathoz, annak igazgatója viszont nem tud semmilyen kérésről. Kellene a villany: van olyan lakás is, amelyben tizennyolc lakónak bontaná fénybe az életét Pénz is kellene ehhez, hiszen legkevesebb tizenötmillióba kerülne a kilenc ház kivilágítása. A Termés utca végében egy megjegyzések nélkül. Volt, kisebb dombocska emelkedik, tetején ide-oda dülöngélő házikókat rejtegetnek a bokrok. Kíváncsiskodó cigánygyerekek rohannak felénk, majd egymásba kapaszkodva, a nagyobbacskák az egészen piciket magukhoz ölelve kísérgetnek minket - megtartva a tisztességes távolságot -, akár egy zajos méhraj. A házak felől egy rekedthangú férfi üvölti el magát, próbálja visszaparancsolni a gyereksereget, ám hiába, ugyanis az apróságokban a kíváncsiság sokkal erősebb, mint a félelem attól, hogy esetleg kiporolhatják a nadrágjukat, így látogatásunk ideje alatt nem maradnak el tőlünk. A kis „cigánytelepülést" úgy tudom elképzelni, mint egy szigetet, ami csak az övék, a saját kis cigányországuk. A szigeten kilenc ház áll, és körülbelül ötven lélek tengeti bennük az életét. A lakók több mint fele kisgyerek. A házak falait döngölt agyagból tapasztották, és meglehetősen közel építették őket egymáshoz. Egyik másik ház mellett kacathalom, innenonnan összegyűjtögetett tárgyak: biciklikerék, gumicsizma, minden olyan darab, amit valamikor fel is használhatnak. A fűben legkisebb gyermeküket ölükben tartó asszonyok, és fiatal férfiak sütkéreznek. Gyanakodva méregetnek végig, látszólag nem kedvelik az idegenek látogatásait. Nem igazán értik, mit is akarhatok, két, ruhával megtömött reklámszatyorral a kezemben. A cigányok pillantása a csomagokra tapad, felfedezik az egyikből kilógó ingujjat. Mielőtt még szóhoz juthatnék, a fűben heverésző egyik megtermett fiatalember rámförmed: - Hol vannak a segélycsomagok? Azt mondták, kihozzák ide. Mikor? Úgy hazudnak, mintha könyvből olvasnák. Mély lélegzetvétel után, egy szuszra előadom, hogy írni szeretnék róluk, csak ezért merészkedtem ide a „szigetre", és nem tudok semmiféle segélycsomagról. Azt a kevés ruhát, amit a kezemben tartok, jómagam gyűjtögettem össze, arra gondolva, hogy szükségük van rá. Valamivel később, mikor szétosztom közöttük a ruhákat, még egy kissé szégyenkeznem is kell az otthonról hozott, a szekrények aljából előkotorászott régi cuccok miatt, ugyanis a cigányok nem igazán tudták megállni aki szórakozott az eseten, és kuncogva nézte végig azt, ahogy én - úgymond - árulom a portékám. Egy fiatalasszony, mikor meglátta az előráncigált ruhadarabokat, így szólt: - Ilyen rongyaim nekem is vannak. Ennek hallatán megszólalt egy idősebb asszony: - Vedd el te, fel tudod venni itthon. Természetesen nem mindenki díjazta az ötletet, hogy cigányföldre tettem a lábam. - Nálunk már rengetegen jártak, még filmeztek is, és éppen olyan nyomorban élünk, mint ezelőtt - morogta egy férfi. Megkérdeztem a sütkérező cigányoktól, hogy van-e az apró településnek úgynevezett vajdája. Vajda az nincs, de ha akarom, megmutatják mindannyiuk közül a legmódosabbat - mondották. Egy szikár asszonyra mutattak a cigányok, mondván, hogy ő a kis közösség legmódosabb tagja. Ennek hallatán a 44 éves asszonynak megeredt a nyelve, minden kérdésemre szívélyesen válaszolt. Kiderült, hogy az övé a legszebb és legnagyobb ház. Egyedül az ő udvarát övezi kerítés, egy malacot is hizlalgat, és nemrégiben kiscsirkéket is költött a tyúkra. Ezért tartják őt a „sziget" legmódosabb asszonyának. Annyira belemelegedett a mesélésbe, hogy még azt is megengedte, hogy belülről megnézzem a lakását. A világos színűre vakolt ház felé tartva elmondta, hogy kilenc gyermeke van, és már tizenhárom unokája. A szoba-konyhában nyolcan laknak, ami irigylésre méltó, ugyanis akad olyan család is, ahol tizennyolcan húzódnak meg egy hasonló méretű házban. A konyha A legmódosabb cigányasszony ban a kályha és a két ágy majdnem minden helyet elfoglal. Nagyobb rendetlenség van, mint szokott, de azért én magácskának nem szégyellem megmutatni a szobát - mondotta vendéglátóm és már tessékelt is be a sötét szobába. - Tudja, tegnap virrasztottunk, meghalt egyik kicsi unokám. Ebbe az egy szobába voltunk begyűlve mindnyájan. A szoba egyetlen ablaka le volt sötétítve, a pirosas színű homályban csak a tárgyak körvonalát lehetett kivenni. A falakon egymást érték az élénk színű faliszőnyegek, különféle függönyök és takarók hevertek halomban az egyik ágyon. Az ajtó mellett üres üvegek sorakoztak. Itt volt a virrasztás. Ren getegen voltunk. Nekifog tam összeszedni a szobát, de még nem értem a végére. - magyarázta az aszszony. Kikísért az ajtón, széthessegtette a körülöttünk tolongó gyerekbandát, hogy csak őrá figyelhessek, majd jobbkezét kinyújtva, egy kisebb házikóra mutatott: - Az ott a leányomé. Ők ott laknak. A kisebbik fiam pedig tudást épít az a ház mellé, az ottani fejével biccentve balra mutatott, ahol egy rózsaszínre festett ház mellett, félig felhúzott falat láttam. - Saját keze munkájával építette fel, nagyon ügyes gyermek, a ház maholnap kész, csak a feleségre való hiány Ám neki nem aki iyen asszony kell, mondta, míg megtalálja az igazit, fog megnősülni - ütte el magát az assz és a távolabb bázikodó fiára villant tetete. A legény élt zsolt egy mondatot gai között, majd dalgott a ház mellől Megköszöntem azszonynak, hogy legedett a házába, hogy kiejtettem a szőnöm szót, egy rócska kócos fejű gyemek szólalt meg: - Én is köszönöm. Megsimogattam a kicsi barna buksiját, és megkérdeztem tőle, hogy neki mit kell megköszönnie nekem. A válasz néma csend volt: a Mindenik ház A kíváncsiságtól jett gyerekek két pártba tömörül császkáltak egyik sarkától a másikig, nagyobbacska port a fotós után segődött, bűvöletbe tette őket a főgép előtt felsorakoztak, széles mosollyal rált, hogy kattanjon a gép. Az egyik bogárszemű fiúcska, miután már néhányszor lefotózták, odamerészkedett a fotós háta mögé, megcibálta a kabátja sarkát, és kibökte: - Bácsi, ugye engem tetszik kitenni az újságba? A valamivel kisebb csapat kimondottan rám volt kíváncsi. Bárhová is mentem, a hozzám hűséges gyerekhad hajthatatlanul követett. A legkisebbek még alig tudtak menni, ide-oda totyogtak a fűben. Közülük egyikmásik megbotlott, és elesett. Megpróbált feltápászkodni - ha nem sikerült, elkezdett nyöszörögni mindaddig, míg egy nagyobbacska fel nem emelte a földről. Maszatos kis arcok lesték minden mozdulatomat, hallgatták mit beszélek, kimeresztett szemekkel bámultak rám. Én is figyelgettem őket, ám ha valamelyiküket huzamosabb ideig figyeltem, biztos lehettem abban, hogy perceken belül menedék után néz, akár anyjuk szoknyája mögé bújva, akár társuk háta mögött próbáltak elrejtőzni pillantásom elől. Panaszözön - Engem aztán lenne miért kiírni az újságba. Tizenhat gyermekem van, a férjemmel együtt tizennyolcan lakunk egy házban (szoba és konyha) - panaszolta a kukázásból hazatérő asszony. - A férjem a Simó kft.-nél dolgozik - folytatta, miközben ölbe vette legkisebb gyermekét és szoptatni Szerintük mégis a kis település legnagyobb problémája, hogy nincsen villany. - Nehezen, de valahogy csak éldegélünk - magyarázta a módos cigányaszszony. - Finom ivóvizünk is van, nem messze innen. Ellenőrizve van, az a... magácska tudja, ki szokta ezt csinálni. Meg is értjük egymást, nem viselkedünk úgy mint más cigányok, akár a bennszülöttek. A legnanincsen villany. Amint besötétedik meggyújtjuk a lámpákat, már akinek van olaja, amit beletegyen. Tudja, ez is olyan drága. A drága polgármesterünk nem volt annyira képes, hogy ezt elintézze, pedig kérést is adtunk be, oda a hivatalba - szólt közbe egy férfi. - Mi fizetni is hajlandók vagyunk, - erősítette egy fiatal anya - ha másként nem lehet, hát vonják le gyerekpénzből. A Polgármesteri Hivatalban megtudtam, hogy a kérést a Villamossági Vállalatnak kellett volna benyújtani, viszont a vállalat igazgatója nem tud az ügyről. Tehát a - cigányok szerint beadott kérésnek nyoma veszett. Az igazgató elmondta: ha létezne a beadvány, neki tudomása kellene hogy legyen róla, ugyanis minden esetben az adott helyszínen felméréseket végeznek. Egy házba a villamosáram bekötése egymillió-ötszázezer -hárommillió lejbe kerül. Csak abban az esetben lehet ennyi pénzből megúszni, ha van a közelben transzformátor, ahonnan árammal lehet táplálni a települést, valamint ebben az összegben nincs benne a a belső munkálatoknak az ára. Tehát a Termés utcai cigányoknak ahhoz, hogy a kilenc házhoz a villanyvezetékeket elvezessék, legalább tizenötmillió lejre van szükségük. Ám ettől még nem fog villanykörte világítani a szobákban, ugyanis a belső munkálatokat is el kell végezni, ami ugyanennyi pénzbe kerül. Az igazgató nem tudja, hová adhatták be a cigányok a kérést, viszont ha végül is sikerül benyújtaniuk a vállalatnak az igénylést - és a pénzük is meg lesz rá - a munkálatokat a cég minden kifogás nélkül elvégzi. Szöveg: Szente S. Zsófia Kép: Fekete B. Zoltán Azt nem nem kisfiú a füle tövéig vörösödött és lehott fővel besomldált a konyhába. A kitartó gyermekraj kezdte gyobb boszszúságunk, kap, semmire sem elég ennyi embernek. A férfiak nagy többségét a Simó kft. alkalmazta; egy van, aki a Matrica gyárban dolgozik. Éppúgy nem elég a pénz a családok számára, mint bárki másnak manapság; a nők nem dolgoznak, és minden családban rengeteg a kisgyerek, így hát nélkülöznek. I 11 MOS riport 1998. június 2., kedd