Udvarhelyi Híradó, 2002. február (13. évfolyam, 13-24. szám)

2002-02-04 / 14. szám

u­dVM hetyi -stú­dó, ZÓCZ. februr 4., hétfőK­özélet 3 IpQflilStosiiWMjjorai mááyem rmy ajámofeM­iM Az írás mentette meg életét ■ Lukács Csaba a Magyar Nemzet munka­társaként tavaly huszonnégy országban volt ■ Közülük csak Dánia van benne a vi­lág ötven legfejlettebb államában ■ Észak- Afrika nyolc országában járt, Ázsiából szó­ló tudósításai között szerepel Pakisztán, Vietnam, Kambodzsa, Thaiföld, Kína, Észak-Korea ■ Természetesen Európának keletebbik fele sem maradhatott ki ■ Ta­­­­valy év végén hosszú idő után ő volt az el­ső magyar újságíró, aki bejutott Észak-Ko­­reába ■ Székelyudvarhelyen született, de lassan tíz éve turistaként él Magyarorszá­gon ■ A letelepedési procedúra megalázó volta miatt nem kérte a magyar állampol­gárságot ■ Idén esélyes a magyar Pulitzer-díjra, ami újságíróberkekben a leg­magasabb kitüntetésnek számít. - Több szakasz van az életemben. Először a ki­lencvenes évek közepén indultam el, akkor az Es­ti Hírlap főmunkatársa voltam, végigkövettem Ju­goszlávia szétesését. Háborúkba kezdtem járni, s mivel az újság nem mindig tudta teljes mértékben állni a költségeket, tévéknek is kezdtem dolgozni. Jó barátom, Zenglitzky Zoltán volt az operatőr, ve­le jutottam el Nepálba és Indiába is, oda már sze­génységet és különös törzseket nézni. Aztán egy darabig felfüggesztettem az utazásokat, mert a magyar közszolgálati tévéknek dolgoztunk, akik egyre nagyobb késésekkel kezdtek fizetni. Ezért én hazamentem Erdélybe, Zoltán pedig, sajnos, áldozatául esett a rosszul megszervezett Duna Televíziós futárszolgálatnak - vázolta pályafutásá­nak kezdetét Csaba. - A háború különös veszélyeket rejt magában... - Elég sokszor voltam már letartóztatva. A leg­durvább helyzet egy szilveszter után volt. Szara­jevó határában történt, amikor pénzt dobott fel egy részeg szerb katona, hogy lelőjön-e, miután kirabolt. Mi győztünk, így nem tudom, mennyire volt komoly a szándéka. Féltem. Pakisztánban is csak a szerencsén múlt, hogy nem kerültünk jóval nagyobb bajba. - Az ilyen események befolyásolják azt, hogy egy háborúban kinek a pártján állsz? - A helyszínen nem drukkolok senkinek sem, igaz, én nem hullákat vagy katonákat keresek, ha­nem túlélőket. Az újságíró is túlélésre játszik a há­borús területen, mert nem kiszámítható a katona reakciója. A pártatlanság kérdése nem merül fel, ha csak úgy nem, hogy civilpárti vagyok. Amikor katonával találkozol, akkor az mindig „barát“ kell legyen, mert nála van a géppisztoly és a golyóval nem kell elszámolnia. - Milyen motiváció alapján evezel újra és új­ra veszélyes vizekre? - A kalandvágy hajt. Mi túl hülyék vagyunk ah­hoz, hogy normális életet éljünk. Kicsit olyan, mint a kábítószer: egy idő után hiányzik a ve­szély. Aztán látok egy híradót, és nyúlok a telefo­nért, de sokszor van, hogy a kolléga megelőz a kérdéssel, hogy mikor indulunk. Elkezdtem dol­gozni egy nemzetközi segélyszervezetnél is, mert ahova újságírót nem engednek be, oda a segélymunkás talán még bemehet. Elég sok hely volt, ahova azért nem mentem, mert nem enged­tek, vagy a lapnak épp nem volt pénze. Bizonyo­san volt olyan hely is, ahova nem mertem elmen­ni, mert őrültség lett volna. A lényeg: biztos halál­ba nem szívesen mennék én sem. Ahol van öt­ven százalék esélyem, az már érdekel. Csak re­mélni tudom, hogy jól ítélem meg a százalékokat... - Beutaztad a fél világot. Van olyan dolog, amit minden országban megteszel? - Minden országban igyekszem elmenni a piac­ra. Úgy vélem, egy országnak a piaca a legjobb névjegye. Ott ismered meg a valós viszonyokat, a kisemberek vágyait és lehetőségeit. - Mindenhol kedden van a piac? - Észak-Koreában például csütörtökön van, de külföldit nem engednek oda, így nekem sem sike­rült meglátogatni. - Soha nem gondoltál arra, hogy filmjeidet az egész világnak meg kellene ismerni? Nem próbáltad eladni azokat? - Én mindenütt igyekszem „magyar szemmel“ nézni a dolgokat, a tények mellett olyan apró részletekre is figyelni, amelyek nekünk, magya­roknak fontosak. Úgy gondolom, a néző megér­demli ezt a fajta szemléletmódot, hogy érezze: érte vagyunk ott, mintha ő ezt valóban látná. Ne­pálban például a BBC valószínűleg soha nem fog arra figyelni, hogy a magar törzsben a fejfák olya­nok, mint az éslaki temető fejfái. Koreában pedig az volt a döbbenetes, hogy láttam: talán mi is így élnénk, ha nem lett volna vége annak a rendszer­nek nyolcvankilencben. - Észak-Koreában nagyon hosszú idő óta te voltál az első magyar tudósító. - Magyar újságíró tíz éve nem volt bent, s az utol­só öt-hat évben, amióta tudatosan figyelem, nem­zetközi anyagot sem láttam. Gyakorlatilag herme­tikusan le van zárva az ország, még a segélyszer­vezetek közt is nagyon keményen szelektálnak annak ellenére, hogy százezrek halnak éhen. - A napokban indulsz Kabulba. Most először? - Nem vagyok visszajárós típus, ahhoz túl sok hely van a világban, ahol még nem voltam. Észak-Koreába valószínűleg vissza fogok menni - ha hagyják - annak ellenére, hogy mindenki őrültségnek tartja. Pakisztánba vissza kell men­nem a közeljövőben, mert Kabulból csak így tu­dok hazajönni. Afganisztánba a magyar állami segélyt visszük ki, ha jól tudom, száznyolcvanmil­lió forint értékben élelmiszert, takarókat és gyógyszert. Egy amerikai katonai teherszállító visz be Kabulba, a hazajövetelt magunknak kell megoldanunk. Összekeveredtek már az életem­ben ezek a dolgok. Ceauşescu elégedett lehet velem, megfelelek a „sokoldalúan fejlett szocialis­ta embertípus“ fogalmának, mert újságot írok, fo­tózok, segélymunkát végzek, és országképet é­­pítek egy időben. Sajnos, egyikhez sem értek igazán. Jobban kellene beszélni angolul... - Azért mégse véletlenül jelöltek a Pulitzer­­díjra. - Örülök neki, hogy felmerült a nevem, innen már minden csak hab a tortán. És a torta hab nél­kül is lehet nagyon finom. Nem foglalkozom vele. Azt nem mondom, hogy nem örülnék a kitünte­tésnek, de tudom, jobboldali lapnál dolgozó kollé­ga még soha nem kapta meg. - Kalandos életutad során ért hátrány amiatt, hogy újságíró vagy? - Rájöttem, hogy arab országban nem jó beval­lani, hogy újságíró vagy. Algírba érkezve a repü­lőn ki kellett tölteni egy beutazási kérdőívet, ahol rákérdeztek a foglalkozásra. Ha azt írtam volna, hogy drogkereskedő, nem lett volna baj, de az új­ságíróra nagyon beindultak. Kivettek a sorból, több mint két órát kellett várnom arra, amíg a tá­jékoztatási minisztériumból kijött valaki elénk a reptérre. Bevittek egy ötcsillagos szállodába, ahol száz dollárba került egy éjszaka, amit termé­szetesen nekem kellett kifizetni, míg a társaim - akik már jártak arra és tudták, hogy nem szabad beírni ezt a foglalkozást - tíz dollárért lakhattak egy tűrhető hotelben. Éjszaka nagyokat buliztak, engem meg éjjel nem engedtek ki a szállodából, és nappalra is adtak egy Bruce Willis-szerű test­őrt, aki végig mellettem volt. - Legkülönlegesebb élmények? - Nyugat-Szaharában meg kellett tanulni népes gyereksereg tekintetétől kísérve végezni a fizioló­giai szükségleteket, mert a sivatagban nem volt bokor, ami mögé el lehetett bújni. Kambodzsában megélhettem azt, milyen amerikainak lenni, ott minden fehér emberről azt hiszik, hogy amerikai. Fura érzés a világ legszegényebb országában óránként két dollárért internetezni egy légkondici­onált helyiségben, miközben az ablak túloldalán a harminc Celsius-fokos hőségben, nyolcvan százalékos páratartalom mellett dolgoztak gyere­kek egy útépítésen havi öt dollárért. - Megszoktad a nyomor látványát? - Ez talán kegyetlenül hangzik, de meg kellett tanulni otthagyni az országban a gondokat. Az ember megbolondul, ha magával cipel mindent, amit lát. Soha többet nem tudnék nevetni, ha nem temettem volna el magamban azt, amit ed­dig láttam. - Ezek szerint mindig jó érzés hazaérkezni... - Ezzel az életformával az jár, hogy gyakorlati­lag alig van magánéletem. Ma január 30-a van, idén eddig hatszor voltam külföldön, ebből két út egy-egy hétig tartott. A bérelt lakásom egy háló­zsák funkcióját tölti be, de a kényelmesebb fajtá­ból. Szeretném egyszer úgy istenigazából kialud­ni magam. Jól megfizetnek, de a pénz jelentős részét arra költöm, hogy újabbnál újabb műszaki ketyeréket vásároljak rajta, amivel még többet és még gyorsabban tudok dolgozni. - Udvarhely? - Udvarhely a háttér, ahova jó hazamenni. Igaz, két nap után már indulnék vissza... - Valamit elfelejtettem. Szarajevóban a fej vagy az írás mentette meg az életedet? -Az írást választottam... Pál Gábor

Next