Udvarhelyi Híradó, 2002. február (13. évfolyam, 13-24. szám)
2002-02-04 / 14. szám
udVM hetyi -stúdó, ZÓCZ. februr 4., hétfőKözélet 3 IpQflilStosiiWMjjorai mááyem rmy ajámofeMiM Az írás mentette meg életét ■ Lukács Csaba a Magyar Nemzet munkatársaként tavaly huszonnégy országban volt ■ Közülük csak Dánia van benne a világ ötven legfejlettebb államában ■ Észak- Afrika nyolc országában járt, Ázsiából szóló tudósításai között szerepel Pakisztán, Vietnam, Kambodzsa, Thaiföld, Kína, Észak-Korea ■ Természetesen Európának keletebbik fele sem maradhatott ki ■ Tavaly év végén hosszú idő után ő volt az első magyar újságíró, aki bejutott Észak-Koreába ■ Székelyudvarhelyen született, de lassan tíz éve turistaként él Magyarországon ■ A letelepedési procedúra megalázó volta miatt nem kérte a magyar állampolgárságot ■ Idén esélyes a magyar Pulitzer-díjra, ami újságíróberkekben a legmagasabb kitüntetésnek számít. - Több szakasz van az életemben. Először a kilencvenes évek közepén indultam el, akkor az Esti Hírlap főmunkatársa voltam, végigkövettem Jugoszlávia szétesését. Háborúkba kezdtem járni, s mivel az újság nem mindig tudta teljes mértékben állni a költségeket, tévéknek is kezdtem dolgozni. Jó barátom, Zenglitzky Zoltán volt az operatőr, vele jutottam el Nepálba és Indiába is, oda már szegénységet és különös törzseket nézni. Aztán egy darabig felfüggesztettem az utazásokat, mert a magyar közszolgálati tévéknek dolgoztunk, akik egyre nagyobb késésekkel kezdtek fizetni. Ezért én hazamentem Erdélybe, Zoltán pedig, sajnos, áldozatául esett a rosszul megszervezett Duna Televíziós futárszolgálatnak - vázolta pályafutásának kezdetét Csaba. - A háború különös veszélyeket rejt magában... - Elég sokszor voltam már letartóztatva. A legdurvább helyzet egy szilveszter után volt. Szarajevó határában történt, amikor pénzt dobott fel egy részeg szerb katona, hogy lelőjön-e, miután kirabolt. Mi győztünk, így nem tudom, mennyire volt komoly a szándéka. Féltem. Pakisztánban is csak a szerencsén múlt, hogy nem kerültünk jóval nagyobb bajba. - Az ilyen események befolyásolják azt, hogy egy háborúban kinek a pártján állsz? - A helyszínen nem drukkolok senkinek sem, igaz, én nem hullákat vagy katonákat keresek, hanem túlélőket. Az újságíró is túlélésre játszik a háborús területen, mert nem kiszámítható a katona reakciója. A pártatlanság kérdése nem merül fel, ha csak úgy nem, hogy civilpárti vagyok. Amikor katonával találkozol, akkor az mindig „barát“ kell legyen, mert nála van a géppisztoly és a golyóval nem kell elszámolnia. - Milyen motiváció alapján evezel újra és újra veszélyes vizekre? - A kalandvágy hajt. Mi túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy normális életet éljünk. Kicsit olyan, mint a kábítószer: egy idő után hiányzik a veszély. Aztán látok egy híradót, és nyúlok a telefonért, de sokszor van, hogy a kolléga megelőz a kérdéssel, hogy mikor indulunk. Elkezdtem dolgozni egy nemzetközi segélyszervezetnél is, mert ahova újságírót nem engednek be, oda a segélymunkás talán még bemehet. Elég sok hely volt, ahova azért nem mentem, mert nem engedtek, vagy a lapnak épp nem volt pénze. Bizonyosan volt olyan hely is, ahova nem mertem elmenni, mert őrültség lett volna. A lényeg: biztos halálba nem szívesen mennék én sem. Ahol van ötven százalék esélyem, az már érdekel. Csak remélni tudom, hogy jól ítélem meg a százalékokat... - Beutaztad a fél világot. Van olyan dolog, amit minden országban megteszel? - Minden országban igyekszem elmenni a piacra. Úgy vélem, egy országnak a piaca a legjobb névjegye. Ott ismered meg a valós viszonyokat, a kisemberek vágyait és lehetőségeit. - Mindenhol kedden van a piac? - Észak-Koreában például csütörtökön van, de külföldit nem engednek oda, így nekem sem sikerült meglátogatni. - Soha nem gondoltál arra, hogy filmjeidet az egész világnak meg kellene ismerni? Nem próbáltad eladni azokat? - Én mindenütt igyekszem „magyar szemmel“ nézni a dolgokat, a tények mellett olyan apró részletekre is figyelni, amelyek nekünk, magyaroknak fontosak. Úgy gondolom, a néző megérdemli ezt a fajta szemléletmódot, hogy érezze: érte vagyunk ott, mintha ő ezt valóban látná. Nepálban például a BBC valószínűleg soha nem fog arra figyelni, hogy a magar törzsben a fejfák olyanok, mint az éslaki temető fejfái. Koreában pedig az volt a döbbenetes, hogy láttam: talán mi is így élnénk, ha nem lett volna vége annak a rendszernek nyolcvankilencben. - Észak-Koreában nagyon hosszú idő óta te voltál az első magyar tudósító. - Magyar újságíró tíz éve nem volt bent, s az utolsó öt-hat évben, amióta tudatosan figyelem, nemzetközi anyagot sem láttam. Gyakorlatilag hermetikusan le van zárva az ország, még a segélyszervezetek közt is nagyon keményen szelektálnak annak ellenére, hogy százezrek halnak éhen. - A napokban indulsz Kabulba. Most először? - Nem vagyok visszajárós típus, ahhoz túl sok hely van a világban, ahol még nem voltam. Észak-Koreába valószínűleg vissza fogok menni - ha hagyják - annak ellenére, hogy mindenki őrültségnek tartja. Pakisztánba vissza kell mennem a közeljövőben, mert Kabulból csak így tudok hazajönni. Afganisztánba a magyar állami segélyt visszük ki, ha jól tudom, száznyolcvanmillió forint értékben élelmiszert, takarókat és gyógyszert. Egy amerikai katonai teherszállító visz be Kabulba, a hazajövetelt magunknak kell megoldanunk. Összekeveredtek már az életemben ezek a dolgok. Ceauşescu elégedett lehet velem, megfelelek a „sokoldalúan fejlett szocialista embertípus“ fogalmának, mert újságot írok, fotózok, segélymunkát végzek, és országképet építek egy időben. Sajnos, egyikhez sem értek igazán. Jobban kellene beszélni angolul... - Azért mégse véletlenül jelöltek a Pulitzerdíjra. - Örülök neki, hogy felmerült a nevem, innen már minden csak hab a tortán. És a torta hab nélkül is lehet nagyon finom. Nem foglalkozom vele. Azt nem mondom, hogy nem örülnék a kitüntetésnek, de tudom, jobboldali lapnál dolgozó kolléga még soha nem kapta meg. - Kalandos életutad során ért hátrány amiatt, hogy újságíró vagy? - Rájöttem, hogy arab országban nem jó bevallani, hogy újságíró vagy. Algírba érkezve a repülőn ki kellett tölteni egy beutazási kérdőívet, ahol rákérdeztek a foglalkozásra. Ha azt írtam volna, hogy drogkereskedő, nem lett volna baj, de az újságíróra nagyon beindultak. Kivettek a sorból, több mint két órát kellett várnom arra, amíg a tájékoztatási minisztériumból kijött valaki elénk a reptérre. Bevittek egy ötcsillagos szállodába, ahol száz dollárba került egy éjszaka, amit természetesen nekem kellett kifizetni, míg a társaim - akik már jártak arra és tudták, hogy nem szabad beírni ezt a foglalkozást - tíz dollárért lakhattak egy tűrhető hotelben. Éjszaka nagyokat buliztak, engem meg éjjel nem engedtek ki a szállodából, és nappalra is adtak egy Bruce Willis-szerű testőrt, aki végig mellettem volt. - Legkülönlegesebb élmények? - Nyugat-Szaharában meg kellett tanulni népes gyereksereg tekintetétől kísérve végezni a fiziológiai szükségleteket, mert a sivatagban nem volt bokor, ami mögé el lehetett bújni. Kambodzsában megélhettem azt, milyen amerikainak lenni, ott minden fehér emberről azt hiszik, hogy amerikai. Fura érzés a világ legszegényebb országában óránként két dollárért internetezni egy légkondicionált helyiségben, miközben az ablak túloldalán a harminc Celsius-fokos hőségben, nyolcvan százalékos páratartalom mellett dolgoztak gyerekek egy útépítésen havi öt dollárért. - Megszoktad a nyomor látványát? - Ez talán kegyetlenül hangzik, de meg kellett tanulni otthagyni az országban a gondokat. Az ember megbolondul, ha magával cipel mindent, amit lát. Soha többet nem tudnék nevetni, ha nem temettem volna el magamban azt, amit eddig láttam. - Ezek szerint mindig jó érzés hazaérkezni... - Ezzel az életformával az jár, hogy gyakorlatilag alig van magánéletem. Ma január 30-a van, idén eddig hatszor voltam külföldön, ebből két út egy-egy hétig tartott. A bérelt lakásom egy hálózsák funkcióját tölti be, de a kényelmesebb fajtából. Szeretném egyszer úgy istenigazából kialudni magam. Jól megfizetnek, de a pénz jelentős részét arra költöm, hogy újabbnál újabb műszaki ketyeréket vásároljak rajta, amivel még többet és még gyorsabban tudok dolgozni. - Udvarhely? - Udvarhely a háttér, ahova jó hazamenni. Igaz, két nap után már indulnék vissza... - Valamit elfelejtettem. Szarajevóban a fej vagy az írás mentette meg az életedet? -Az írást választottam... Pál Gábor